Az államtitkár szakácsnak állt

Sisteregve sül a palacsinta. A konyha hűvös levegője megtelik édeskés illattal. Torkoskodásra gondolni sincs idő, mert a tészta könnyen odaég, végül az elkészült darab az egész halom tetején landol. A serpenyőben ismét serceg az olaj. Észnél kell lenni, mert a palacsintakészítés titka a hirtelen sütés. Ennek feltétele, hogy a tészta nem lehet sem híg, sem sűrű, mert ellenkező esetben a szakács sül fel, de nagyon.

Évtizedes gyakorlat szerint a budaörsi Rózsakert vendéglő – ahol most kemény küzdelmet folytatunk a friss palacsinta illatával – törzsvevői napi ötven darabot még a legvadabb fogyókúra idején is felfalnak, leginkább a lekváros és a túrós csúszik. Ezért a főszakács már a délelőtti húsaprítás előtt hátraszólt az egykori belügyi államtitkárnak, hogy a palacsintasütés ma az ő reszortja. Az utasítás barátságos, de kimért, magázódva hangzik el, beosztottakkal nincs bratyizás.

A főnök utasítására mosolyogva bólint a választási rendszerek nemzetközi szakértője, mert nemcsak a töredékszavazatok problémájával van tisztában, hanem a palacsintakészítés fortélyait is elsajátította már. Amikor ugyanis érzékelte, hogy ebben az országban jogi diplomával, évtizedes egyetemi oktatói rutinnal és államtitkári gyakorlattal sem viszi semmire – hiába vezényelte le a rendszerváltást követően több ciklus országgyűlési és önkormányzati választását –, úgy döntött, hogy valami biztos kenyér után néz. Ahogyan a munkanélküliek szoktak, beiratkozott egy használható szakmát biztosító tanfolyamra – ezeken a kurzusokon bármelyik politikus szerezhetne némi szakértelmet –, történetesen azért választotta a szakácsmesterséget, mert tízéves kora óta rendszeresen főz.

Amikor ugyanis Tóth exállamtitkár – akkor még Zolika vagy inkább Süni névre hallgatva – az állami általános iskola padjait koptatta, egyedi anyai megbízatás alapján a tanulás mellett a déli menü készítése is a hatáskörébe került. Tudniillik a szülők három műszakban jártak dolgozni, a menzán fogyasztható kaját viszont ötéves testvérével egyetemben a lázadás határára sodródva visszautasították. Ezért készült aztán az ebéd házilagos kivitelben. A családi legendárium szerint a paprikás krumpli lakótelepszerte verhetetlennek számított, de ami nehezen hihető: a habarva készülő zöldborsófőzelék is maximálisan ehető kategóriába tartozott. Persze nyilván előfordult néha apróbb baleset a sózással, esetleg a fűszerezéssel, de mindez a mai napig a család legjobban őrzött titkai közé tartozik.

A konyhában szerzett könnyű siker azonban nem torpedózta meg a szakmai pályát. Kezdetben tudományos karrier körvonalai bontakoztak ki előtte, ifjú jogászként Tóth Zoltán arra próbált választ kapni Gombár Csaba, Bihari Mihály és Papp Zsolt társaságában, hogy van-e esély demokratikus választásokra a szocialista demokráciában. A nemleges válasz természetesen nem meglepő, de Tóth akkor minden reményét elveszíti, amikor az orra előtt hamisították meg a ’85-ös választás listás eredményét, és több egyéni körzetben is csalással hozták ki a győztest. A valódi rendszerváltás idején a Németh-kormány szakértőjeként, az MSZMP oldalán vesz részt a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon, ahol megszületett az első szabad választásokat biztosító törvény. Ezt követően három cikluson át felel a tiszta választásokért, közmegelégedésre.

Időközben a kezdeti szárnybontogatást követően Tóth Zoltán a korábban kényszerből vállalt főzést határozottan megszerette, és valóságos művésze lett a szakácstudománynak. Felnőttkorára egyesítette édesanyja sváb konyháját, amelyet a sok főzelék, a káposzta és a tejjel történő, könnyű habarás jellemez, az édesapja által favorizált viharsarki paraszti ételekkel, amelyben inkább a zsír, a hagyma, a piros paprika dominál, no és az ételek rántással történő sűrítése. Mindez később kiegészült az anyós által kedvelt francia ízvilággal, amelyben már a zöldség, benne a spenót, a hal és a sajt a meghatározó. Az ehetetlen méretű adagokat pedig franciásra karcsúsította.

Miközben otthon a tizennyolcféle rakott krumpli valamelyik variációja készült, esetleg a két fia által is nagy becsben tartott sült csirkét tálalta, a Belügyminisztériumban 1998-ban elkészítette a mai okmányirodák hálózatának tervét, amely az állam és polgárai számára egyaránt egyszerűsítheti az ügyintézést. Az ötletet azonban Kuncze Gábor beterjesztésére Horn Gyula drágának találta, Pintér Sándor viszont megvalósította, mert Orbánnak tetszett az elképzelés. Csak Tóth Zoltán nem illett a képbe. Így hát elment szakértőnek az Alkotmánybíróságra, mert akkor még lehetett.

2002-ben újra államtitkár lett a belügyben, Medgyessy visszahívta, ezután tucatnyi törvény készült az irányítása alatt. Csak a bordélyházakról szóló jogszabály bukott el csúfosan, szerinte azért, mert a vigalmi negyedek kijelölését álszeméremből senki nem vállalta, ráadásul bizonyos politikusok pénzügyileg is érdekeltek a jelenleg működő kuplerájok fenntartásában. Tapasztalt rókaként is meglepte, hogy a törvényhozás így működik.

Azon már kevéssé csodálkozott, amikor egyetlen éjszaka került lapátra. Talán kevesen tudják, hogy 2006-ban Gyurcsány Ferenc már nem akarta kinevezni Lamperth Mónikát belügyminiszternek. Helyette a kormányalakítás éjszakáján, hajnali fél háromkor Kolbert István kinevezését írta alá a kormányfő. A reggeli lapok még az ő nevét hozták, pedig csak fél óráig maradt miniszter, mert még a hajnali kakasszó előtt jöttek a szembeszegülő szocialisták, így Lamperth visszakerült a kormányba. Miután azonban Gyurcsány ragaszkodott ahhoz, hogy bizalmi embere – akinek nem sok köze volt a belügyekhez – rálásson a minisztériumi munkára, eltávolították Tóth Zoltánt. Persze kapott egérutat, az Akadémián kutathatta az elektronikus közigazgatást. Egészen a 2010-es választások első fordulóját követő hétfő reggel nyolc óráig, amikor ezúttal a Fidesz jóvoltából találta magát az utcán. Ennyit a politikai sakkjátszmák természetrajzáról.

Pontosabban teljesen utcára csak 2011-ben került, amikor az Európai Választási Szakértők Szövetsége egyesületének főtitkári posztjától is elbúcsúztatták. A budapesti székhelyű szervezet támogatását már Bajnai elvonta, az Orbán-kormány viszont ígért pénzt a működésre, ha Tóth helyett egy, a Fidesz számára is kellemes főtitkárt választanak. Ez ugyan megtörtént, de Tóth szerint az egyesület végül egy vasat sem kapott. Ennyit meg a júdáspénzről.

Míg mindezt elmeséli, megsült az összes palacsinta. A főszakács elégedetten átveszi a tálat, máris kiadja a következő feladatot, a milánói borda elkészítését. Jó tudni, hogy automatikusan a legjobban főző háziasszony sem lehetne szakács, mert a palacsintába például nem annyi tojást teszünk, amennyitől mennyei falatokat kapunk, hanem amennyi az éttermi szakkönyvekben elő van írva. Esetünkben hat tojásból, hatvan deka lisztből kell legyártani az ötven palacsintát, közben lehet lavírozni a tej és a szóda mennyiségével. A milánói bordához szeletenként nyolc deka hús jár. Sem több, sem kevesebb, na jó: inkább kevesebb. Az étterem ugyanis vállalkozás, amelynek a tulajdonos számára hasznot kell hoznia. Ha ezt felfogja a dolgozó, azért nem jár ugyan Köztársasági Érdemérem Tiszti Kereszt, mint a közigazgatásban szerzett érdemekért, de legalább megtarthatja a munkáját. A konyha tehát nem a politika világa, itt világosak a feladatok és hatáskörök. Az ehetetlen ételt a vendég azonnal visszaküldi, a selejtes törvényt legfeljebb négyévenként kéri számon. Vagy még ritkábban.