Az alkotmányos csapda felfeszítése a Mr. Húsz Százalékok országában
Lábon hordja ki az alkotmányos válságot Magyarország. Nehéz volna másképp jellemezni egy olyan helyzetet, amelyben a szavazók körülbelül felét lefedő különféle ellenzéki szervezetek új alkotmányt, legalábbis markáns alaptörvényi változtatásokat hirdetnek, a hatalommegosztás helyreállítását, új választási törvényt szeretnének, ezenfelül elszámoltatni készülnek a jelenleg hatalmon lévőket. Pontosabban az ellenzék azt ígéri, helyreállítja majd azokat a jogállami körülményeket, amelyek közepette egyáltalán lehetővé válna az Orbán-rendszer törvényesített csalásainak üldözése és az elkövetők felelősségre vonása.
A lényeg ugyanis éppen az, hogy Magyarország a saját kárán, két kormányzati ciklus alatt alaposan megtanulta a korrupcióról szóló szakirodalom egyik legizgalmasabb tételét: a korrupció nem feltétlenül törvénytelen. Közhatalommal és közjavakkal visszaélni úgy is lehet, hogy egy kormánynak elég nagy ereje van jogszabályok útján lehetővé tenni kegyeltjei számára a lopást. Az már „csak” politikai ügyesség kérdése, hogyan teszi a közpénzkifolyatás mechanizmusait láthatatlanná, amikor pedig mégis lelepleződik, miként tereli másra a szót vagy milyen módon blokkolja a számonkérés útjait.
Nem véletlen, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről (NER) szóló egyik leghatásosabb jellemzés a maffiaállam elmélete, de más rendszermagyarázatokban is központi helyen szerepel a közjavak szisztematikus, a hatalmi konstrukció lényegéhez tartozó fosztogatása. Egymásba csúszik a káderek személyes gazdagodása és a politikai gépezet működtetése, ugyanis mindkettőre szükség van: a kényelmes élet és a zsarolhatóság kombinációjából előállított hűség része az Orbán által gyakran emlegetett „bajtársiasságnak”. Emellett a propagandagyár és a hatalmi szervezet szörnygépezetét szintén pénzzel kell táplálni.
A kivitelezés és kivételezés változatos formákat ölt, mégis kiismerhető. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány módszer: cinkelt közbeszerzési pályázatok barátokra, családtagokra és üzletfelekre szabva; ugyancsak őket előnyben részesítő, a konkurenciát hátrányba hozó törvények elfogadása; adott esetben komplett gazdasági ágazatok rapid tulajdonátrendezése; állami hitellel segített baráti vállalkozók; közpénzt nem kímélő gigantikus reklámköltések a rendszer számára stratégiailag fontos felületeken. Egy-egy földrajzi régió, illetve egyes ágazatok, reszortok helytartót kapnak, aki az adott területen nagy önállósággal jár el, de megbízóinak (nem a nyilvánosságnak) folyamatosan be kell számolnia, és bármikor átnyúlhatnak a feje felett. Fő feladata, hogy üzemeltesse a rendszert, megoldja a nehéz helyzeteket, tegyen zsebre pénzt, de közben olajozza a gépezetet is, és maradjon lojális. A rendszer tetején trónoló miniszterelnök és környezete személyes gazdagodását hártyavékony vagyonbevallások fedik, miközben tényfeltáró újságírók nemzedékei hozták már felszínre az Orbán család csodálatos birtok- és háznövekedésének tényeit, sőt újabban az uniós hatóságok is észlelték, mi folyik itt. A kormányfő-pártelnök alappal feltételezett anyagi gyarapodása és politikai hatalma egymásba fonódik, ily módon a befolyás több dimenziójában tudja érvényesíteni akaratát, és letörni másokét, végső soron uralma alá vonni Magyarország egészét.
Azt, hogy mindez működhessen, törvények teszik lehetővé, amelyeket a függésben tartott kormánypárti képviselők zokszó nélkül megszavaznak, hiszen nekik is előnyöket biztosít a rendszer: közülük is verbuválódnak a helytartók, ők lehetnek a Mr. Húsz Százalékok. S ami még súlyosabb, a 2010-es kritikus választást követően az orbáni kétharmad nem tréfált, amikor országátrendezést hirdetett. Már akkor sok megfigyelő észrevette, hogy az alkotmány és az alkotmányos intézmények átalakítása évtizedekre bebetonozhatja az új rendszert, vele szemben egy „sima” kormányváltással nem lehet sokra menni. A kétharmados többség minden olyan intézmény vezetését kicserélte, amelyek feladata a kormány ellenőrzése lenne. Ha másképp nem ment, akkor magát az intézményt alakították át, kihúzva a széket azok alól, akik komolyan vették alkotmányos kötelességeiket.
Amíg Orbán kormányoz, addig biztosan nem fog a nyakára járni a legfőbb ügyész vagy a képviselőtársból lett számvevőszéki elnök, ellenben ha az ellenzék valamiképpen át tudná verekedni magát a választási rendszer aknamezején, akkor a hat-, kilenc-, tizenkét éves mandátummal megajándékozott, független intézmények élére vezényelt Fidesz-káderek aktivizálnák magukat az új kormánnyal szemben. A legfőbb ügyész kettőzött erővel blokkolná a korrupciógyanús ügyek feltárását, a Magyar Nemzeti Bank fűrészelné a kormány gazdaságpolitikáját, a Költségvetési Tanács elmeszelhetné a költségvetési tervezetet, amivel akár olyan helyzetet is előállíthatna, hogy a szintén NER-ből vétetett köztársasági elnök új választást írjon ki, amennyiben ez a Fidesz számára kedvező. És akkor még nem is szóltunk a kormányzást alapvetően befolyásoló egyes sarkalatos törvényekről, mint amilyen például az adópolitika kétharmados fixálása – erősen kérdéses, ezek módosításában az Alkotmánybíróság partner lenne-e, ha egy másik kormány állna fel. Amíg ezek a jogszabályok hatályban vannak, a NER funkcionáriusai pedig a helyükön maradnak, a politika iránya csak részlegesen és nyögvenyelősen változhat, az ellopott közpénzek pedig bizonyosan nem szerezhetők vissza a köz és a megkárosítottak javára.
A legtisztább ügy, ha az ellenzék, lehetőleg a demokratikus ellenzék egy szép napon, tömeges egyéni kerületi győzelmek révén, kétharmados többséget szerez. Ennek birtokában nekiállhatna egy újabb átrendezésnek, szebben kifejezve a negyedik köztársaság megalapozásának. Felvethető persze, hogy a Fidesz megpróbálna hisztérikus közhangulatot kelteni, utcára vezényelni híveit, és az alkotmányos intézmények védelméről harsogna. Ám az ilyen akciókat éppenséggel semmikor máskor nem lehetne eredményesebben visszaszorítani, mint a Fidesz vereségét követő helyzetben.
Bonyolultabb szituáció, ha az ellenzék „csak” a kormányalakítás jogát szerzi meg. Ebben az esetben a bénító kétharmados szabályok kiskapuin kellene be-benyitnia – erre állítólag kidolgozott terve volt 2014-ben az MSZP akkori vezetésének.
A másik lehetőség egy amolyan alkotmányos ellenpuccs, amiről legutóbb Szigetvári Viktor beszélt az ellenzéki pártvezetők közül. Rendszerváltásra kell felhatalmazást kérni a kampányban, győzelem esetén pedig nem szükséges kétharmados többség. A rendszerváltásra kapott felhatalmazás birtokában meg kell szakítani a jogfolytonosságot az Orbán-rendszerrel, és ki kell iktatni néhány kardinális jogszabályt. A cél azonban nem a korlátlan hatalom rendszerének átvétele, hanem a jogszerűség helyreállítása. A jog erejét az erő jogával felváltó Orbán-rendszert egyedül akkor lehet „visszaváltani” liberális demokráciára, ha semmissé teszik az igazságtalan, csakis a korlátlan hatalom fenntartása érdekében hozott, ilyenformán alkotmányellenes törvényeit, és leválthatók az alkotmányosság szellemének elűzésével megbízott tisztségviselői. Ez nyitja meg az utat az előtt is, hogy a közhatalmat visszaélésszerűen használók által, illetve az ő közreműködésükkel elrabolt közjavak visszaszerezhetők legyenek, valamint a tulajdonuktól – magánnyugdíj-megtakarításuktól, föld- vagy trafikbérleti koncessziójuktól, takarékszövetkezeti résztulajdonuktól – megfosztottak kárpótlást nyerjenek.
Az ellenzéki pártok, programjaikból és nyilatkozataikból ítélve, érzékelik a közvagyon fosztogatása és az alkotmányosság felszámolása közötti szoros összefüggést. Mondhatni nemes versengésben tesznek ígéretet különféle antikorrupciós regulák bevezetésére, fokozott átláthatóságra, az offshore-ozás letörésére, független ellenőrző intézmények felállítására és megerősítésére.
A legelterjedtebb javaslat, amely szinte valamennyi ellenzéki párt programjában megtalálható, a korrupcióellenes ügyészség létrehozása, vagy ennek funkcionális megfelelője, a nyomozó bírói poszt felállítása. Azt pedig, hogy többé ne alakulhasson ki túlhatalom, amely leszakítja magáról a kontroll béklyóit, az ellenzéki pártok arányosabb választási rendszerrel, a hatalommegosztás helyreállításával, az erre vonatkozó alapelvek jogi körülbástyázásával, akár az idevonatkozó alapelvek változtathatatlanságának alkotmányba emelésével akadályoznák meg. A DK, az Együtt, az MSZP–P, a Momentum új alkotmányt akar, bár azt elismerik, hogy a Fideszétől eltérő módon létrejövő, társadalmi vitán és többpárti egyeztetésen alapuló nyílt alkotmányozás sok időt vesz igénybe. Addig is az Alaptörvény módosításával helyreállítanák a demokrácia működőképességét. Még a Jobbik elnöke is megpendítette a Spinoza-házban lezajlott híres-hírhedt fellépésén, hogy kormányra jutva nekifogna az általa korábban elutasított liberális demokrácia helyreállításához – más kérdés, ezt el lehet-e hinni neki. Az LMP programja nem tartalmazza új alkotmány tervét, de tartalmában ugyanolyan változtatásokat ígér, mint a többi párt. Egyébiránt Schiffer András a 2013-as, negyedik Alaptörvény-módosítást azzal kommentálta, hogy ettől kezdve a helyzet olyan rossz, ami már csak új alkotmánnyal javítható meg. Igaz, három évvel később ugyanő vezényelte le az új alkotmánybírák Fidesszel közös megválasztását, amitől az Alkotmánybíróság demokratikus visszabillentését remélte a fennálló alaptörvényi rendszeren belül.
A probléma nem is a jövőre vonatkozó tervekkel van, az nagyon is rendjén való, hogy eztán már mindenki tiszteletben tartaná a fékek és egyensúlyok rendszerét és a közjavakat. A gond az, hogyan lehet egyáltalán hozzáférni a változtatás lehetőségéhez. Ha félretoljuk azt az apróságot, hogy mindenekelőtt választást kellene nyerni egy olyan rezsimmel szemben, amely magára szabta a választási szabályokat (is), akkor is kérdéses, hogyan törhető fel a NER páncélja. Kétharmad birtokában se lehet, elvileg, már megválasztott tisztségviselőket válogatás nélkül kiakolbólítani vagy intézményeket átalakítani, hát még kétharmad híján. Ugyanez vonatkozik a közvagyonra, amelynek jövőbeni megvédése az eddig elraboltak visszaszerzésével és a sértettek, meghurcoltak kárpótlásával kell hogy kezdődjön; de mégis mit lehet kezdeni a már szétrabolt pénzekkel?
Itt kétfelé ágaznak az ellenzéki javaslatok, olykor egyazon párt programján belül is. Egyfelől például a tervbe vett speciális ügyészség mintegy helyettesítené a Fidesz által politikailag megbénított nyomozó hatóságokat. A Jobbik a titkosítások feloldásától remél új nyomozati eredményeket. Az MSZP oligarchaadóval, az LMP „jogi és támogatási eszközökkel” hozná nehéz helyzetbe a mostanra kiépült orbáni klientúrát. A Momentum rafináltan metszene az Alkotmánybírósággal kapcsolatban: egyszerűen leváltaná azokat az alkotmánybírákat, akik csak azért lehetnek még hivatalban, mert a mandátumuk ideje alatt lazítottak az életkori korlátokon. A többi tagról megszavaztatná az új Országgyűlést, felmérve, van-e mögöttük többpárti támogatás.
A másik irányzat, hogy egyszer, de akkor nagyon határozottan borítani kell a rendszert, mivel az alkotmányosság felszámolása után az alkotmányosság nem csinálható vissza alkotmányosan. Itt jön képbe az Együtt már idézett álláspontja arról, hogy nem kell kétharmad az alaptörvényi szabályok módosításához, meg Gyurcsány Ferenc kampánynyitón ismertetett 12 órás villámháborús tervének első pontja: a főügyész leváltása. Más kérdés, hogy még egy helyreállító alkotmányos puccs esetén sem a miniszterelnök váltaná le a parlament által megválasztott legfőbb ügyészt, de tekintsünk el a macerás részletektől. A lényeg, hogy egy meghatározott pillanatban fel kell mondani a NER szabályait, hogy ezt követően a demokrácia ismét érvényre jusson, szilárd hatalommegosztással, független igazságszolgáltatással, az Alkotmánybíróság helyreállított jogkörével együtt. Ha pedig ezek után is még bármilyen kérdés merülne fel a negyedik köztársaság alkotmányozásával kapcsolatban, arra választ ad az új alkotmányt megerősítő népszavazás.
Ha minden jól megy, a nagy átalakulás nem alakul át politikai bosszúvá, csupán mindenki azt kapja, amit megérdemel. De azt valóban megkapja. Az ilyen értelemben vett elszámoltatás morális természetű, egyúttal politikai figyelmeztetés is: következménye lesz annak, ha valaki újra az önkénnyel kísérletezik.
Ehhez azonban mindenekelőtt arra van szükség, hogy a tekintélyelvű precedenst a demokrácia helyreállításának, sőt a korábbinál jobban működő demokrácia létrehozásának precedense kövesse. Kérdés, elméletileg és gyakorlatilag lehetséges-e egyáltalán a NER-en belül utat találni a NER utáni világba.
