Autót a vezérnek!

Volt idő, amikor karácsony ünnepét elhomályosította egy másik közeli esemény. 1949-ben a világ úgy tudta, hogy december 21-én lesz a nagy Sztálin 70 éves. (Azóta ezen is igazítottak, mostanra 1878. december 18-a lett a leginkább elfogadott születési időpont, de ezen ne időzzünk el.) Tetszik vagy sem, az ünnepség nem korlátozódott a Szovjetunióra. A generalisszimusz, aki miniszterelnök és a kommunista párt első embere is volt egyben, a glóbusz legbefolyásosabb személyiségének számított. Győzelemre vezette országát a második világháborúban, megszerezte az atombomba titkát, hadserege fél Európát megszállva tartotta. Az egész világ köszöntötte születésnapján, s a gratulálók között az első sorban voltak az okkupált kelet-európai államok.

Ahogy közeledett a dátum, úgy nőtt a lelkesedés; egyesek igyekeztek túltenni másokon a köszöntésben, az ajándékozásban és persze a talpnyalásban. A Szovjetunióban bizottság alakult az ünneplés megszervezésére, az ezerszám érkező ajándékok szortírozására. Tagja volt többek között Dmitrij Sosztakovics, a zeneszerző is, s már ebből sejthető, hogy senki sem akart/mert kimaradni a nagy boldogságból. Az élmunkások megdöntöttek minden addigi százalékot, a festők festettek, a komponisták komponáltak, a költők költöttek. Nem mindig szimpla lelkesedésből. Anna Ahmatova, akinek férjét és fiát lágerbe zárták, hiába írt a vezért dicsőítő verset 1949. december 21. címmel, a táborkapuk nem nyíltak meg szerettei előtt.

Csehszlovákiában is nagy volt az ünnepi izgalom, számos ajándék készült. Akadt köztük kézi csomózású szőnyeg, fegyver, szobor, váza, borgyűjtemény, mozdonymakett, és nem mellesleg: a Tátra legmagasabb csúcsát elnevezték Sztálinról. A nagy embernek küldendő adományokból Prágában kiállítást rendeztek, amelyet több tízezren néztek meg. A cseh járműipar alaposan kitett magáért, motorkerékpárt, repülőgépet és három autót is küldtek a generalisszimusznak. (Megjegyzem, ehhez képest a magyar közlekedési ágazat szinte rebellis szerénységgel vett részt az akcióban, a Hofherr Traktorgyár bronz reliefje vagy a Ruggyantaárugyár dohányzókészlete láttán biztos nem lábadt könnybe a Gazda szeme.)

A kopřivnicei Tatra autógyár egy kabrióval állt elő. A T600 névre keresztelt modell karosszériáját a háború előtt világhírű Sodomka cég készítette, és a Tatra szokásos 50 lóerős, léghűtéses motorja hajtotta. Bézs színre festették, piros bőrülésekkel szerelték. Talán mondani sem kell, hogy egyedi modellről volt szó, az átlagember akkoriban nem igényelt ilyen extra kivitelt, megelégedett volna egyszerűbb, de megvásárolható autóval. A Prága Kbely nevű kerületében lévő Letov repülőgépgyár munkásai az Aero Minor kiskocsi exkluzív változatát ajándékozták a nagy tanítónak. Ezt a háború előtt Jawa Minor néven gyártották a Jawa gyárban, de a tervutasításos gazdálkodás jegyében átigazoltatták a Letovba. A generalisszimusznak szánt kocsit látványos hűtőmaszkkal és lökhárítóval, elegáns műszerfallal dobták fel, a hátsó kerékre olyan borítás került, amilyen a háború előtti luxuskocsikat jellemezte.

A Škoda Tudor sem hasonlított azokra a kocsikra, amelyeket a vállalatok és intézmények vásárolhattak akkoriban, mert hát magánlegény csak kivételes esetben vehetett új autót északi szomszédainknál (is). 1949. december 11-én éjfélkor aztán bezárt a prágai tárlat. Az 528 ajándékot becsomagolták és különvonattal indították útnak Moszkvába.

A szovjet fővárosban az ajándékokat az erre a célra létrejött bizottság osztotta el a Sztálin által kiadott útmutatás jegyében a különféle bemutatóhelyekre. A Puskin Múzeumban az impresszionisták a raktárba kerültek, és átadták helyüket az ajándékoknak. A technikai jellegű tárgyak a Műszaki Múzeum termeibe érkeztek. Természetesen nem időszaki, hanem állandó kiállításokról beszélünk, hiszen úgy tűnt, Sztálin örökké él majd. Lánya, Szvetlana Sztalina utóbb állította, édesapja pontosan tudta, hogy a születésnapjára küldött tárgyak szimbólumok, és úgy is kell velük bánni, mint a szimbólumokkal. Az utókor hasonlóan vélekedett, és 1953-ban, amikor Sztálin meghalt, Van Gogh és Picasso visszakerült a helyére a Puskin Múzeumban, az ajándékokról pedig az a döntés született, hogy a hasznosítható tárgyakat fel kell használni. Egyeseket eladtak, másokat intézményekhez, gyárakhoz továbbítottak, de az autók sorsa sokáig tisztázatlan volt. Mindössze a Tatra T600 Tatraplanról tudták, hogy Grúziába került, egy ideig Szvetlana furikázott vele, majd onnan a hetvenes években visszavitték a gyárba.

Az Aero Minor 2013 nyarán bukkant fel, tulajdonosa, Vlagyimir Alekszejevics Bazarov szerint korábban egy moszkvai kórházban használták, onnan jutott ahhoz a férfihoz, akitől ő 1972-ben megvásárolta. Bazarov főmérnökként dolgozott egy gazdaságban, gyakran utazott Moszkvába a rokonaihoz, ami háromórás vonatozást és sok várakozást jelentett minden alkalommal. Új autóról nem álmodhatott, mert arra hosszú évekig kellett várni. Amikor egy alkalommal Moszkvában járt, vett egy újságot, és az apróhirdetések között rátalált a Minorra. Kétezer rubelért megvásárolta az akkor már 23 éves kocsit (egy új Zsiguli hatezer rubelbe került). A Minor nem volt túl rossz állapotban, bár eléggé viseltesnek tűnt, és a motorját csak nehezen lehetett beindítani. Az eladó mutatott Bazarovnak egy kartonpapírt, amelyre rá volt írva, hogy a kocsit kiállították a Sztálin 70. születésnapjára küldött ajándékokat bemutató tárlaton, de Bazarovot ez hidegen hagyta. Ő csak egy használható autóra vágyott. Elintézte a vásárlással járó bürokráciát – újabb háromszáz rubel –, és útnak indult haza, Tverbe, ami bő kétszáz kilométerre volt.

Mint kiderült, nemcsak a Minor motorja volt beteg, hanem a világítása is. A félúton fekvő Klin városba Bazarov már sötétben érkezett. Nem vett észre egy kanyart, és a kerítésben állt meg a Minor. Amikor túlesett a közlekedési rendőrökkel való egyezkedésen, folytatta az utat, és rendben hazaért. A behorpadt sárvédő kijavítása során ismét előkerült egy dokumentum. A mester, aki lebontotta a horpadt karosszériaelemet, talált a belsejében egy papírt a lemezre ragasztva, azzal a szöveggel, hogy az autót a csehszlovák dolgozók küldik Sztálinnak. A zárt üregben nem érte nedvesség az üzenetet, másképp rég tönkrement volna.

Bazarov nem mondta el senkinek a dolgot, állítása szerint a hetvenes-nyolcvanas években ez lényegtelen volt, a kilencvenes években pedig egyenesen veszélyes. Három évig rendszeresen használta az autót. Később elvált feleségétől, és a Minor ott maradt az asszony házánál. Több mint húsz éven át parkolt egy nyitott fészerben. A fiai, amíg kicsik voltak, gyakran csúszdáztak rajta, meg is maradt a lábuk nyoma a tetőn, de szerencsére a belső tér nem sérült meg. Bazarov már nyolcvanéves, nem akarja eladni a Minort. Azt azonban megengedte, hogy egy régi autók felújításával foglalkozó moszkvai cég restaurálja a kocsit. Állítólag jövő tavasszal ismét kiállíthatják Moszkvában, ám ezúttal nem a Műszaki Múzeumban.

A Sztálinnak küldött ajándék Škoda sorsa még ismeretlen, viszont a Tatra kabriót bárki megnézheti az észak-morvaországi Kopřivnicében, a gyári múzeumban. Sokáig tartotta magát a szóbeszéd, miszerint egy alkalommal Sztálin annyira megharagudott csehszlovák elvtársaira, hogy mérgében visszaküldette az ajándékautót, s így maradt meg. A valóság azonban prózaibb. A diktátor halála után ez a kocsi is magánkézbe került, és amikor tulajdonosa a hetvenes években rájött, hogy az alkatrészbeszerzés helyben reménytelen, felvette a kapcsolatot a gyárral. Kapott helyette egy 603-as Tatrát. Az a bizonyos visszaküldés pedig Škodával történt. Amikor elkészült a Škoda 110R, a szép vonalú sportkupé, két változatát elküldték Leonyid Brezsnyevnek ajándékként, hogy válasszon a kétlámpás és a négylámpás közül. Az egyébként autómániás főtitkár úgy döntött, egyik sem kell neki, vigyék vissza mindkettőt. Két évvel voltunk 1968 után.