Arany nélkül?

Abban mindenki egyetért, hogy a „sportnemzet” szlogennek és a sorozatban nyert aranyak világának befellegzett.

Vitray Tamás szerint ez szomorú, de talán törvényszerű. A helsinki „nagy tizenhat” egyáltalán nem volt reális, a sajátos történelmi helyzet terméke.

A századközép sikereinek valóban volt romantikájuk. A háború dezintegráltsága, bomlása után egyesíteni tudta az országot, ha úgy tetszik, a nemzetet.

– A siker mindig egyesít – mondja lakonikusan Vitray.
És riporterként bőven lehetett benne része. Rómától Athénig tizenegy (ha Los Angelest kivesszük, tíz) olimpiáról közvetítette a kajak-kenu számokat. A kajak-kenu máig aranycsináló sportág, a zárónap nagy sansza, ott dőlhet el egy olimpia sikere. Mert azt mégis aranyban mérik.

Szurkolónemzet

A magyar – Vitray szerint – jó ideje nem számít sportnemzetnek. Ami igaz is lehet, ha elfogadjuk, hogy a felmérések szerint a felnőtt korú lakosság kilencede (!) sportol.

– Sportolóból szurkolónemzet lettünk. Inkább nézni szeretjük a sportot, azt is tévén – állítja Vitray.

Ez más világ, mint a riporter ifjúkora, amikor az iskolák között atlétikai presztízsháborúk dúltak. Létezett „ökölvívó-csb” (csapatbajnokság), háromezres műértő közönséggel, nyolc-tíz szakosztállyal, ami eleve feltételezett százhúsz-száznyolcvan felnőtt bokszolót.

De az igazolt versenyzők száma folyamatosan csökken. Az MLSZ az ötvenes években kétszázötvenezer igazolt labdarúgót tartott nyilván. És mint a példa is mutatja, volt út lefelé.

Hadas Miklós a szurkolónemzet fogalmát is vitatja.

– Ha valóban vennénk a bátorságot, és kiszámolnánk, hányan követik az állítólag világszínvonalú, hungarikumnak számító vízilabda-bajnokság meccseit, megdöbbentő eredményt kapnánk. Lehet, hogy Egerben összejön kétezer ember, de egy átlag magyar bajnokin alig vannak többen, mint egy esti tréningen. A légkör családias.
A Fradi női kéziseinek meccsein derekas, ha összejön ezerkétszáz ember. Veszprémben karneváli a hangulat, a Fotex nemzetközi meccsein több ezer (!) fanatikus szorong.

Az érdektelenségnek nyomasztó következménye van. A nézők után a versenyzők is fogynak. Azok a sportágak csődölnek be, amelyek évtizedekig éremszállító számaink voltak. A romjaiban heverő kardvívás versenyein a háborúig csak akkor jutott szóhoz más, ha Magyarországot kitiltották, mint 1920-ban Antwerpenben. A vívás azért fontos társasági és nemzeti sport, mert évtizedekig a mobilitás, a szolidaritás és a zsidó asszimiláció közös foglalata lehetett. Példa arra, hogy miként formálódik az arisztokratikus társasági sportból a „zsidó polgárság” és a „keresztény középosztály” közös erőfeszítései nyomán identitáserősítő, sikeres olimpiai sportág. Bay Béla bácsi (és a többi kiszuperált ludovikás katonatiszt) edzői tehetsége Gerevichtől Petschauer Attilán át Kulcsár Győzőig ível.

Burzsoá szaktudás

Hadas Miklós szerint a szocialista táboron belül így lehettünk mintaadó ország. Rákosiék gond nélkül felhasználták az előző évtizedekben felhalmozott „burzsoá szaktudást”, kombinálva a feltörekvő külvárosi rétegek ambíciójával. A legjobb példa Ádler Zsigmond és Papp Laci kettőse. A kispolgárságból érkező edző és a kültelki fiú barátsága halálig kitartott. Helsinkiben ez a modell ért fel a csúcsra. A szovjet tábor sportszervezői már ezt követték.

A szocialista világ sportja olimpiacentrikus volt. Nem véletlenül létezett tízmilliókban mérhető megkülönböztetés „olimpiai és nem olimpiai” sportágak között. Az éremszám gátlástalan hajszolása bizarr döntésekhez vezetett. Az NDK sportcézárai felszámoltak néhány jól működő, nívós csapatsportot (kosárlabda, vízilabda, férfikézilabda), mondván: nem gazdaságos kiutaztatni huszonvalahány embert, gyúrót, masszőrt, orvost, hogy hazahozzanak egy aranyat. Mennyivel ökonomikusabb tizenöt, gyógyszerekkel telepumpált tinédzserlány az uszodában.

Hadas hasonlata a „Dávid-effektus” kialakulása. A magyar példa nyomán előbb a szovjetek, majd az NDK-sok évtizedekig tartó tarolása jön, hogy hanyatlásukkal párhuzamosan megjelenjen a színen Afrika, Kuba, Argentína, Mexikó, Puerto Rico, újabban pedig a Távol-Kelet. Mára Kelet-Európa összezuhant, Magyarország a szomszédoknál is jobban. Érdekes mellékszál az önálló állammá előlépő Szlovákia sikere. Ők, akik korábban „nem is voltak”, komoly sikereket aratnak, akkora a bizonyítási vágy.

Azok a sportok, amelyekben a magyarok sikeresek, a nemzetközi látványsportok (és a pénz) világában egyszerűen nem léteznek. Ott tépdestük a babért, ahol nincs erős konkurencia. Teniszben, fociban, kosárlabdában, jégkorongban, síbizniszben sehol sem vagyunk.

– Hányan vízilabdáznak a világon? – kérdi a szociológus. – Tízezren? Az öttusa tipikus szubkulturális sportág, komoly áldozatokkal (és a szabályok átszabásával) tartották az olimpiák műsorán. De hosszú távon halálra van ítélve.

Vitray Tamás szerint a kajak-kenu azért lehet magyar sport, mert ott kevésbé számít a pénz. Ha valaki elvégzi azt az iszonyú kulimunkát, átrágja magát a szörnyű technikai kásahegyen, már esélyei vannak. Kevésbé számít a „tudományos sportorvoslás”, a jobb hajóra sem kell olyan sokat költeni. Legfőbb televíziós sármja a két perc tömény izgalom.

A vívást sebességben mégsem überelheti. Vitray emlékszik régi szép időkre, amikor a kardvívást öt zsűritag követte, a bonyolult akciók szakértő szemet kívántak. A szabályok mára annyira leegyszerűsödtek, hogy egy asszó öt perc alatt lemegy, és abból negyven másodperc a tiszta vívóidő. Összecsap két villámgyors izomember, kigyullad egy lámpa, és vége.

Nettó nyolc

Hadas szerint a magyar sport visszaesésének fő oka az anyagi feltételek és a közösségi invesztíció hiánya.

Vitray a hanyatlás okaként említi „a tévé ártalmait is”. A televízió kizárólag üzleti alapon működik, beszippantva a sportot. Tokió volt a fordulópont, ahol a tévé magához ragadta a kezdeményezést. A sajtó még úgy költözött be, hogy a rádiósok voltak a nagy sztárok, nekik jutottak a menő bokszok. A tévések közös kócerájban szorongtak, de a történelem (és a híripar) győzteseiként távoztak. Mexikóvárosban már ők domináltak, és mindent elkövetnek, hogy a sportot képernyőre szabják. A vívás vegetál, mert nehezen karakterizálható, a sisak alatt nem látszik a sztár arca. A kajakosok a távolban lapátolnak, csak a végén láthatók szemből.

Hadas a hanyatlás lényeges mozzanatának látja „a szocializmus eresztékeinek lazulását”. Amikor lehet utazni, van kiskert, autó, háztáji, elvész a sport kiegyensúlyozó szerepe. A központi források bedugulnak, az utánpótlás-nevelés már nem két-három nagy egyesületben (Vasas, Újpest, Honvéd) zajlik, hanem a vidéki „vörös bárók” terrénumain. A rendszerváltás után viharos gyorsasággal bomlik fel a késő kádári sportstruktúra, eljön a szabadság (és a szabad rablás) kora. Magyarországon az önkormányzati slendriánság, a korrupció, az utánpótlás-nevelés felszámolása padlóra küldi a sportot.

Csurka Gergő szerint a tizenkét éves gyerekek, akiknek 1992 táján kellett volna versenyzővé érniük, már nem nőttek fel.

– 2004 előtt azt találgattam – mondja a vízilabda-szakíró –, hogy Athén lesz-e a függönylehúzás előtti utolsó vagy a függönyfelhúzás utáni első olimpia. Mert új előadás jön. Végül az első tipp jött be, „nettó nyolc” (bruttó tíz) aranyat nyertünk. De ezzel vége. Kicsöngettek.

Londonban, sej!

– Londonban megeshet a szégyen, ami korábban soha: 1896 óta először arany nélkül maradhatunk – mondja Hadas Miklós.
Vitray Tamás ha remél is valamit, csak a kajak-kenuban és az úszásban bízik.

– Természetesen labdarúgásban is van újrakezdés, fel lehet kapaszkodni. De az induláshoz előbb el kell érni a nulla kilométerkőhöz – állítja Hegyi Iván. – Egy biztos: én már nem fogok magyar vb-döntős csapatról tudósítani. Pedig nagyon szerettem volna.

– A közönség egy része tragédiaként éli majd meg a londoni történetet. Azért még várjuk ki a végét. Mindig van esély. De előbb-utóbb el kell fogadni, hogy a Magyarország-léptékű (kis) országok csoportjába kerülünk – mondja Vitray.

Csurka Gergely még reménykedik és füstölög:

– A magyar sportolóban nincs annyi méltóságtudat, hogy belássa: ha létezik nyolcvanéves hagyomány, bizonyos szint alá nem megyünk. A vízilabdázók ezt érzik, a vívók már kevésbé.

(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)