Anna családjai

– Apám kétéves koromban elment cigit venni, és soha többé nem tért vissza – kezdi történetét a huszonhat éves Danka Annamária.

Kőbányai lakás nappalijában ülünk, házigazdánk kisfia a szomszéd szobában alszik.

Anna Kecskeméten született, szülei még diákként ismerték meg egymást. Anyja 23 éves volt a szüléskor, apja 26 éves és lakatos, aki már ekkor „állandó alkoholproblémákkal küzdött”. Anyagi gondjaik miatt egy év múlva Szabadszállásra költöztek az anyai nagymamájához, aki nehezen viselte apja életvitelét.

Anna édesanyja a helyi szülészeten lett ápoló, majd amikor leépítés miatt megszűnt a munkahelye, Kecskeméten kapott állást, az ottani nővérszállón lakott. Így Anna ötévesen szinte teljesen a nagymamára maradt.

– Ha anyukámnak sikerült összeszerveznie a szabadnapjait, két-három napot otthon töltött, amúgy nem sokat láttam. Nagymamámat is anyunak hívtam, csak hangsúlybeli különbség döntötte el, kinek szólok éppen.

Fotó: Bazánth Ivola

A nagymama korábban téeszben takarított, férjével földművelésből éltek. Később otthon is sok állatot tartott.

– Igazi vaskalapos nagymama volt, belekötött mindenbe, hogy miért van kint a pulcsim, hogy áll rajtam a gatya, hogy tohonya vagyok.

Anna kilencévesen már egyedül is buszra ülhetett, hogy meglátogassa az anyját.

– Sok időt töltöttem a főorvos családjával. A doktor egyszer berúgott, és belemondta az arcomba, hogy az anyám kemoterápiára jár, meg fog halni, egyedül fogok maradni. Akkor már sejtettem, hogy beteg, de azt nem, hogy ekkora a baj. Berohantam hozzá a nővérszállóra, ekkor beszéltünk először a betegségéről. Azt mondta, meggyógyul majd, és talán így is gondolta. Pár hónap múlva viszont levágatta a haját, parókát hordott és gyorsan romlott az állapota. Az utolsó fél évben már otthon ápoltuk, nem akart kórházba menni, állandóan morfiumot kapott. A nagymamám rosszul látott, ezért én adagoltam neki a gyógyszert. Megviselt. Ott feküdt az ágyban egy kopasz nő, a lába feldagadva, néha meg sem ismert. Sokszor elmenekültem otthonról, hogy ne lássam a szenvedését.

Régi parasztházban éltek, nem volt benne se víz, se gáz. Gémeskútról hordták a vizet, kályhával fűtöttek.

– A két szoba közül az egyikben anyukámmal közösen éltünk, egy ágyban aludtunk még akkor is, amikor ilyen állapotban volt. Az utolsó hónapban került kórházba. A nagymamámmal szerdánként a vérszállító autó­­val mentünk látogatni Kecskemétre. Az egyik alkalommal nem engedtek be hozzá, a főnővér közölte velünk, hogy meghalt. Harminchárom éves volt.

Édesanyjával

A szabadszállási gyámhivatal csak nagy nehezen engedélyezte, hogy a tízéves Anna az idős nagymamánál maradjon.

Annának az anyja halála utáni fél évről nincs emléke, minden kitörlődött.

– Az első, ami megmaradt, az, hogy az osztálytársaim hívnak egy szülinapi buliba, nagyon el akarok menni, de a nagymamám a gyászév miatt nem enged. Ez volt az első kísérlet, hogy túljussak anyukám halálán, de nem sikerült. A következő három év pedig arról szólt, hogy a nagymamám egészségi állapota fokozatosan romlott. Cukorbeteg volt, az anyagi körülményeink ­miatt viszont nem tudta tartani az előírt diétát. A szemén szürke és zöld hályog keletkezett, de nem tehette meg, hogy egy műtét miatt több napra kórházba menjen, ezért szinte megvakult. Körvonalakon és fényfoltokon kívül mást nem látott.
A házimunka Annára maradt. Tanítás előtt összeszedte a tojást, megetette az állatokat, vizet húzott és cipelt be, fát aprított, több zsák kukoricát tolt biciklivel.

– Lassan kimaradoztam az iskolából. Gyerekkorom egyetlen darabja maradt meg: egy iskolai színjátszószakkör, ahová elsős korom óta jártam. A drámatanárom mindig kiállt mellettem, kifizette az osztálykirándulásokat, odafigyelt rám.

Közben a nagymama állapota romlott, és kiderült: mellrákja van.

A nagymamával

– Méghozzá előrehaladott állapotú. Nem szólt róla, nem akarta, hogy intézetbe kerüljek. Orvos nem nagyon látta, hisz havonta egyszer én jártam receptért, kiváltottam neki a gyógyszert. Egy téli estén, amíg szakkörön voltam, a szakadó hóban kiment tüzelőért, elcsúszott, ráesett a vödörre, combnyaktörése lett. Így feküdt órákon át magatehetetlenül a hóba temetve. Így találtam rá, a szomszéddal bevittük, mentőt hívtunk. Ő meg csak tiltakozott, azt mondta, ha kórházba kerül, már csak zsákban jön ki.
Anna sír.

– Én meg ott maradtam egyedül, és nem tudtam, mi lesz velem.
A rokonságból senki sem fogadta be. Egy „ismeretlen”, a drámatanára, Török László – ahogy a diákjai hívták, Dafti – segített. Magához, illetve feleségéhez és két gyerekéhez vette.

– Nagyon jó érzés volt, biztonságérzetet adott. Megkérdezték, mi történt velem aznap az iskolában, odafigyeltek rám, ami teljesen ismeretlen volt. Belecsöppentem egy jól működő, teljes családba. Hálás vagyok, hogy ilyen világba is beleláthattam.

Anna három hónap múlva átkerült a helyi református lelkész családjához. Nagymamájának állapota közben gyorsan romlott, és végül ő is elment.

– Még sírni sem tudtam, csak azt éreztem, végre túl van a szenvedésen. Ettől kezdve viszont senkim nem maradt.

A kecskeméti SOS Gyermekfaluba Dafti bácsi vitte be.

– Hetekkel előtte a kezembe nyomott egy prospektust, aminek az oldalain először találkoztam a későbbi nevelőanyámmal. Az első pillanattól kezdve szimpatikus volt. Az SOS egy minifalu, barátságos, kedves házikók, jó érzés volt bemenni.

Akkoriban tizenkét nevelőanya dolgozott, egyenként hat–kilenc gyerekkel.
Fotót mutat.

– A családom. Ő Bodor Mária, vagyis Marika mama. Faipari mérnökként diplomázott, dolgozott is egy ideig a szakmájában. Gyermeket szeretett volna, de igazi társat nem talált. Ezért 1990-ben az akkor induló kecskeméti SOS-be jelentkezett nevelőanyának. Úgy bánt velünk, mintha a sajátjai lennénk. Először öt testvért fogadott be, aztán még két gyereket, végül engem, 14 éves koromban, épp amikor felvettek a vendéglátó-ipari szakközépiskolába.

Szép, tágas házban éltek, amelyben öt háló, nappali, konyha, étkező, mosókonyha, számítógépszoba volt.

– Kádban fürdeni és hajat mosni, amikor csak akarok, ezek fantasztikus dolgok. Ráadásul összeszokott társaság volt, felszabadultak, remek hangulatban éltek, én viszont csak lassan vettem fel a ritmust. A velük töltött négy év alapozta meg a mai énemet. Marikától rengeteget kaptam, azóta is egyben tartja a családot, minden évben együtt karácsonyozunk. A szentesték voltak amúgy is a legszebbek. Azzal kezdődött, hogy Marika csengetett, aztán halászlé, majd pénzes süti, amit annyifelé vágtunk, ahányan voltunk. Egy euró volt belesütve, aki megtalálta, az a babona szerint meggazdagodott. Ettünk mézbe mártott fokhagymát, almát, és diót is választottunk, ami a következő évi egészséget szimbolizálta. A nagyok minden fogás után pálinkát ittak, csillagszórót gyújtottunk. Úgy váltunk családdá, hogy semmit nem kellett erőltetni, nagyon szeretjük egymást.

Az új család

A vendéglátós iskola viszont nem érdekelte Annát, ott is hagyta. Átigazolt egy művészeti szakközépbe, leérettségizett és alkalmazott grafikusi szakmát szerzett.

De még előbb, 15 éves korában váratlanul felkereste őt az apja.

– Felháborodtam, hogy egyszer csak a semmiből előkerül. De a kíváncsiságom erősebb volt, és végül a gyermekfalu szervezésében létrejött a találkozó. Kiábrándító volt. Az anyukám művelt, humoros, jó kedélyű, szeretetteli ember volt. Erre ott állt előttem egy öreg alkesz, tolta ezerrel a cigit, és semmire nem adott magyarázatot. Egyszerűen nem válaszolt arra, miért ment el és miért jött most vissza. Nem találtuk a közös hangot. De azért abban maradtunk, hogy újra találkozunk, és kimegyünk egy kosármeccsre. El is indultunk, de egyszer csak azt mondta, beugrik a srácokhoz a kocsmába. Leültem, megvártam. A meccsen meg azzal hagyott ott, hogy beszélnie kell a spanokkal. Nyilván gurított valamit. A következő találkozóra meg el se jött. Megint minden magyarázat nélkül eltűnt, tíz éve nem hallottam róla. Már nem akarom őt, nincs szükségem rá.

Az SOS Gyermekfalu rendszerében a nagykorúságot elérő fiatalok választhatják az önállóságot vagy maradhatnak az ifjúsági házban. Anna az utóbbi mellett döntött. Szegeden élt huszonöt éves koráig, egy nevelő itt két-három fia­­tallal foglalkozott. Érettségi után több helyre is felvételizett, végül a fővárosba, a Budapesti Kommunikációs Főiskolára vették fel, kollégiumba került.

Az utolsó évben egy netes társkeresőn találkozott férjével, Petivel.

– A főiskolán, főleg anyagi szempontból, nagy volt a távolság köztem és a társaim között. Petit viszont őszintén érdekeltem. Utólag tudtam meg, hogy egy hosszú internetes beszélgetés után megnézte a főiskolán rendezett grafikai kiállításomat, majd kért egy randit, ahol jót beszélgettünk. A második találkozáson teljesen elvarázsolt, egymásra találtunk. Magam mögött hagytam a kollégiumot, és összeköltöztünk itt, a legénylakásában. Pár hónap múlva terhes lettem. Először megijedtem, azt sem tudtam, mit csináljak. Olvastam az abortusz súlyos következményeiről, latolgattam a lehetőségeket. Hisz ifjúsági házban laktam, még félig állami gondozott voltam, főiskolára jártam, a páromat alig néhány hónapja ismertem. És persze nagyon féltettem a babát attól, amin én magam is keresztülmentem. Mostanra viszont kiderült, hogy minden félelmem alaptalan volt. Peti remek apuka és csodálatos társ. Szerencsés vagyok, hogy megtaláltam.

Pár hónapja összeházasodtak, Barnabás már 14 hónapos, most is békésen alszik.
Elsírtuk magunkat párszor a beszélgetés alatt, de a végén Anna mosolyog.

– Egyelőre halasztom a főiskolát, most a kicsi a legfontosabb.