Angyali fejvadászok

Fene sem tudta, hogy égi küldött lakott felettem öt évig. Az erkélyükre kifüggesztett tábla azt hirdette: „Szilágyi Autósiskola.” Diana mosolygós kiscsaj volt, valójában már túl a húszon, néha kölcsönkérte a bringámat. Édesapja szikár, fanyar humorú gépjárműoktató. A mama készséges, kedves asszony, foglalkozására nézve közlekedési üzemmérnök. Igaz, ezt csak most tudom meg, amikor összeülünk dumálni Dianával – megszakítva a lakhelycserémet követő évtizednyi pauzát.

Diana némi albérleti kitérő után már ismét a régi házban él. Nem az anyagiak miatt. Édesapja három éve egyedül maradt – legfelsőbb döntés volt, nem más –, könnyebb úgy, hogy újra vele a lánya, párjával, unokával, plusz a két macska. Szilágyi Diana tizenhét éve él tisztes párkapcsolatban, Bori lányuk tizenhárom éves, ám – veti közbe – hallja, hogy mert nem lett lepapírozva társával a frigy, ők az aktuális törvények szerint talán nem is család.

Ami persze hülyeség, de például éppen az ilyen hülyeségek miatt érdemes úgy élni, vagyis normálisan, nehogy úgy legyen már, hogy az egyebek felülírják a józan észt.

Különben az sem normális, hogy ekkora híre lesz egy civil nekibuzdulásnak. A Fair Society díj persze megható, tényleg, még akkor is, ha muszáj majd kiöltözni az átadóra.

Az ember segít, az a dolga. Az sem kínos, ha valaki kéri a támaszt, vagy csak kis apróságot, mondjuk a szomszédtól csipet sót, esetleg a bringáját.

Jó, kicsit tényleg megőrült a világ. Ha nincs a márciusi hókatasztrófa, amelynek során Diana facebookos csapata percek alatt átalakult a mentés fő organizátor-központjává, akkor talán sokan még mindig azt hiszik: a szárnyas fejvadászat csak valami netes kamu. Pedig már addig is emberek százainak segítettek álláshoz jutni.

Az átmeneti profilváltás, de facto a konkrét életmentés – még a Budapesti Különleges Mentők is a Szárnyas Fejvadász közbeiktatásával szervezte akcióit – emelt az ázsiójukon. Pláne, hogy a kertévék is hírt adtak róluk. Utóbbi tényről Diana hajnalban értesült: amikor először állt fel a gép mellől a katasztrófa másnapján.

Ami a szolidaritást illeti, mifelénk kicsit magasan van az ingerküszöb. Ám ne ítélj, hogy ne ítéltess! Diana sem cáfolja: az embert alighanem privát világának történései alakítják leginkább. Aki még nem padlózott egy rendeset, nem tudhatja, milyen is az.

És itt, bár kerülném a túlzó intimitást, muszáj felidézni: Diana családját anno némi szomorú misztikum is körüllengte, bár ők maguk tartással kerülték, hogy szó essék annak okáról. Diana ma annyit mond erről: egy testvér elvesztésébe bele is lehet roppanni, de neki éppen az segített, hogy arra gondolt, mennyire bosszantaná öccsét, ha nővére engedne a kétségbeesésnek.

Persze ezer oka lehet, ha valaki olyasmibe fog, ami másokat is jobb irányokba visz.

Diana a szüleinek is bizonyítani akarta: volt értelme az ELTE Trefort utcai gyakorlógimnáziuma után az élet kínálta kurzusokat választani az egyetem helyett. A korán jött unoka például a nagyszülők számára is hozta a helyzettel járó örömöt, másfelől a gyermek édesanyjának komoly feladványt is jelentett a kismamalét bezártsága. Akkoriban kezdte kommentelni egy frissen induló netes babáslap cikkeit – bele ne őrüljön például a boldogsággal járó kialvatlanságba –, s hívták meg írásai alapján nem sokkal később munkatársnak. Hogy aztán pár év után menesszék, amikor ürült a kassza a lapnál.

Akkor jött két év, amely idő a kényszerű kanyarjaival abban segített, hogy ma simán vágja, min mennek át, akik a Szárnyas Fejvadászhoz fordulnak.

Munkáját veszítve sok mindennel próbálkozott. Például holt-tengeri kozmetikumokkal való kereskedéssel, ami legalább hivatalos keretek közt folyt. Akadtak kevésbé dokumentált elfoglaltságai is a kenyérhajszában. Tapasztalatai szociológiai kurzussal felértek, s amit kiadtak, az másféle karaktert már régen padlóra küldött volna.

Azért szerencse is kell az élethez: egyszer csak csörgött a telefon, volt lapjához invitálták vissza, mindjárt felelős szerkesztőnek. Ma már főszerkesztője a netes médiumnak, ahogy egy másik, ugyancsak gyerekesek számára készülő, interneten futó kiadványnak is.

Ilyen pozícióban nem volt csoda, hogy elsők közt kérdezték az állásra szoruló barátok, ismerősök: volna-e számukra valami ötlete?

Diana úgyis naphosszat a gép előtt ült, a kérdések hatására célirányosabban kezdett kattintgatni. Ami ajánlatot talált, azt feltette saját Facebook-oldalára. Csak aztán internetes privát életét – fotókat, viccesebb, komolyabb bejegyzéseit – kezdték elfedni az álláshirdetések és a köszönősorok. Jó dolog a szolidaritás, de a magánvilág az magánvilág.

Így hát tavaly júniusban – nincs egy éve – külön oldalra kerültek az egyebek.

A „felület” nevéről baráti társaság szavazott. Annyi biztos, az ugyancsak voksolásra bocsátott Meló-Diánál áttételesebb a Ridley Scott-tól kölcsönzött filmcím: Szárnyas fejvadász. Mert vegyük csak például azt a részt a filmből, amelyben az android saját sorsával sem törődve megmenti az őt üldöző embert a biztos pusztulástól. Előbbi mindennél jobban tiszteli az életet.

Dianát senki sem üldözi, viszont – kettős főszerkesztőként – néha megsokasodnak az egyéb feladatai. Ilyen alkalommal ajánlkozott segítségnek egy otthonülő kismama, és lettek aztán – újabb önkéntesek jelentkezésével – négyfős csapattá. Miri munkavállalói tanácsadó és kineziológus, Judit szociálpedagógus, Eszter HR-szakember. Ők ma a Szárnyas Fejvadász-csoport. Nemcsak az álláshirdetéseket ollózzák, segítenek az önéletrajzok megírásában, ötletet adnak az interjúkra való felkészüléshez. Annyit kérnek cserébe, hogy aki célba jut, jelezze az oldalukon. A Szárnyas Fejvadász etikettje szerint azzal a szlogennel kísérve a sztorit: „Árad a csí!”

Vagyis az életerő. A spirituális kitétel részben persze tréfa, másfelől talán több.

Az földközeli tény: egyelőre nem találtak olyan profi céget, amely legalább alkalmanként besegítene – eltekintve a több tízezres díjazástól – az álláskeresők „kiképzésébe”. Miközben egyre több civilszervezet szeretné grátisz hirdetni ingyenes képzéseit az oldalukon. Ráadásul a Szárnyas Fejvadász egyre több hasonló – bár nem azonos tematikájú – civil szerveződésnek szolgál mintául.

Diana rendesen képben van egyéb dolgainkat illetően is. De állítja: van, amikor nem számít, ki mit gondol a világról. Sőt, ha nem firtatod, abból akár okulhat is, aki picit eltévedt.

Egyébként meg a csí áradása kapcsán hosszan sorolható a kedvenc esetek száma. Példaként csak egy: minap hatvannégy éves úriember kapott állást közreműködésükkel Németországban. Nemcsak a kora miatt nagy szó: közelebb került a már régebben ott dolgozó feleségéhez.

Szóval, árad a csí, nincs ezen mit ragozni.

Diana a régi, lányos mosollyal kérdezi: megvan-e még a régi bringám? Mondom, használom rendesen, bár kicsit nyikorog már a drótszamár. Semmi baj, nyugtat, a párja bicikliszerelő.

Egy angyalnak mi lenne más?