Államférfi-kereső – Romsics Ignác: Hosszú távon mindig a történészek történelme diadalmaskodik

- Évtizedek óta foglalkoztatja Bethlen István alakja. Van, amit ma másképp lát vele kapcsolatban, mint az elején?

- Nincs. Csak ahhoz képest változott meg a véleményem, amit a kutatásaim megkezdése előtt gondoltam róla. Mielőtt történészként elkezdtem vele foglalkozni, egy idealisztikus kép élt bennem, azt gondoltam, hogy Bethlen tévedhetetlen volt. A portréjának elkészítése során jöttem rá, hogy számos elképzelése, törekvése irreálisnak bizonyult. Trianon revíziójának kérdésében például nem valósultak meg az elképzelései.

- Nyilvánvaló, hogy Bethlen alakja közel áll önhöz. De miért?

- Sem paraszti származásomból, sem a plebejus eszmék által meghatározott szocializációmból nem következett, hogy éveken át egy 20. századi konzervatív-nacionalista „nagyúr” életével és politikájával foglalkozzam. Ránki Györgytől, az MTA Történettudományi Intézetének akkori meghatározó vezetőjétől kaptam a feladatot 1979-ben. Az történt, hogy második könyvem (Ellenforradalom és konszolidáció. A Horthy-rendszer első tíz éve) szemlélete és néhány megállapítása heves vitát váltott ki a történettudomány akkori fellegvárában. Sokak szemében túl rózsásnak tűnt a kép, amit festettem. Mivel e tíz év kulcsfigurája Bethlen volt, Ránki számára adódott a folytatás. Azt javasolta, szánjak rá néhány évet, és vizsgáljam meg alaposan, ki is volt ez a Bethlen, mit akart, mi sikerült neki, és mi nem. Okos tanács volt, a mintegy tízéves kutatómunkából nagyon sokat tanultam.

- Egyetért azzal, hogy Bethlen megítélésének változásában kiemelkedő szerepet játszott az ön munkássága?

Fotó:

- A hetvenes évek végén, amikor elkezdtem Bethlennel és korával foglalkozni, még erősen kísértett Andics Erzsébetnek, Nemes Dezsőnek és társaiknak az ötvenes években kialakított kommunista emlékezetpolitikai álláspontja. E szerint 1919-től 1945-ig folyamatosan fasizmus volt Magyarországon, és a rendszer vezető politikusai fasiszták voltak. Ránki György és kollégái a hatvanas évek végétől kezdődően ezt a tudományos szempontból komolytalan nézetet jelentős mértékben árnyalták. Ám annak kimondása, hogy a Horthy-rendszer és különösen az 1921 és 1931 közötti Bethlen-korszak nem tekinthető fasisztának, még a hetvenes évek második és a nyolcvanas évek első felében is újdonságnak számított. Az előbb említett, 1978–79-ben íródott, de csak 1982-ben megjelent könyvemben képviselt álláspontommal az egyike voltam ezeknek az újítóknak. Akkor is úgy gondoltam, hogy az 1920 és 1944 közötti Horthy-rendszer „korlátozott polgári parlamentarizmus”, illetve a korban és térségünkben tipikus autoriter rendszerek egyike volt. Ezt a véleményemet, amely megfelelt és ma is megfelel a nemzetközi történetírás álláspontjának, korántsem fogadta el mindenki. Berecz János például, aki akkor az MSZMP KB ideológiai titkára volt, az állampárt elméleti lapjában (Társadalmi Szemle) még 1986-ban is azt bizonygatta, hogy „a Horthy-rendszer fasisztoid jellege”, illetve „hol nyíltabb, hol burkoltabb diktatúrája” ténykérdés, amelyről nem is érdemes vitatkozni. Ebben a megközelítésben természetesen Bethlen is a fasiszta, félfasiszta politikusok gyűjtőtáborába került. Akadtak tollforgatók, akik még ezzel sem elégedtek meg, hanem „vakmerő és gátlástalan tolvajként” jellemezve emberként is sárba próbálták rántani. Az állampárt uralma azonban ekkor már olyan ingatag lábakon állt, hogy kis túlzással mindent és mindennek az ellenkezőjét le lehetett írni. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ezekkel a munkáimmal döntő mértékben járultam hozzá egy hitelesebb Bethlen-kép megalkotásához. Kultusz mindazonáltal nem épült köré, és ma sem épül. A mai baloldalnak minden bizonnyal túlságosan konzervatív, a jobboldalnak pedig túlontúl liberális.

- Mennyire engedhet magához közel egy történész egy történelmi figurát anélkül, hogy védőügyvédjévé válna?

- Empátia nélkül nem is érdemes életrajzot írni. Ha nem akarjuk megérteni hősünket, akkor nagy a veszélye, hogy vád- vagy védiratot írunk. Mindenkit saját korának és értékrendjének normái szerint kell megítélni, függetlenül attól, hogy a jövőből visszatekintő szerző milyen ideológia alapján áll. A kötet bevezetőjében világossá tettem, az én baloldali, népi és nemzeti világlátásom nagyban különbözik Bethlen olykor liberális, olykor autokratikus színezetű konzervativizmusától. Ez azonban nem akadályozott abban, hogy politikusi nagyságát elismerjem és megfelelőképpen kidomborítsam.

- Államférfinak tekinti Bethlen Istvánt?

- Az „államférfi” jelentése többszörösen bizonytalan. Az értelmező szótár szerint alkalmazható a magas közéleti funkciót betöltő személyekre és a valamilyen szempontból kiemelkedő, nagyot alkotó politikusokra is. De mit takar a kiemelkedő vagy nagy jelző? Churchill nyomán sokan vallják: a politikust és az államférfit az különbözteti meg, hogy előbbi rövid távon gondolkodik, meg akarja nyerni a választásokat, hatalmon akar maradni. Az utóbbi hosszú távra tervez, a jövő érdekében politizál, alapelveit és meggyőződéseit akkor sem adja fel, ha az népszerűségvesztéssel jár. E kritériumok alapján úgy gondolom, hogy Bethlen kétségkívül államférfinak tartható. Ezért nem is volt ellenemre, hogy az 1995-ös amerikai kiadás A Great Conservative Statesman of Hungary alcímmel jelenjen meg.

- Tehát államférfinak tartja. A politikai életművének mely momentumai igazolják ezt leginkább?

- Több ilyenre is utalhatok. A századfordulótól kezdve világosan látta és többször el is mondta, hogy a regáti és az erdélyi román politikusok végső és valódi célja – bármit mondjanak is a nyilvánosság előtt – Erdély és a Román Királyság egyesítése. Figyelmeztetése pusztába kiáltott szó maradt. Klebelsberggel együttműködve miniszterelnökként az ellenzék állandó bírálatai ellenére GDP-arányosan annyit invesztált az oktatásba, mint senki az elődei vagy utódai közül. Három egyetem, ötezer népiskolai tanterem és tanítói lakás, számos középiskola, külföldi magyar intézetek stb. Ezek jelentős része még ma is az oktatás szolgálatában áll. A harmincas évek elején megjósolta: ha nem sikerül az akkori európai biztonsági rendszert megerősíteni, akkor „Köztes-Európa” vagy Németország, vagy Szovjet-Oroszország, vagy mindkettő martalékává válik. Azóta mindhárom szcenárió megvalósult, és ha az Európai Unió felbomlik, akkor egyik vagy másik nagy valószínűséggel ismét bekövetkezik. A harmincas évek végétől, amikor a többség, köztük vezető politikusaink is, a nácizmusra és a parlamentáris demokráciák helyébe lépő diktatúrákra esküdtek, Bethlen határozottan kiállt a felvilágosodás eszméi, valamint a liberalizmus történelmi érdemei mellett. A lényeg – vallotta Eötvössel együtt – a három nagy cél, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség egyensúlyban tartása. Ebben az értelemben prognosztizálta 1941-ben, hogy a jövő a demokráciáé, a háború után ez fog diadalmaskodni. 1941 nyarán mindent megtett annak érdekében, hogy Horthyt és környezetét visszatartsa a Szovjetunió elleni hadba lépéstől. Megjósolta, hogy a magyar honvédség színe-java nem fog hazatérni az orosz hómezőkről, és azt is, hogy Németország el fogja veszíteni a háborút, és ezért a vele szövetséges Magyarországot ismét a vádlottak padjára fogják ültetni. 1944 nyarán fellépett a zsidók kifosztása és deportálása ellen, szomorúan előrevetítve, hogy „ezt a szégyenfoltot jó hírnevünkről letörölni, sajnos, már alig lesz lehetséges”.

- Már a saját korában meg lehet ítélni valakiről, hogy államférfi?

- Nem, ez csak utólag derül ki. Sőt később is folyamatosan vitákat generálhat. Én például államférfinak tartom Bethlen Istvánt, de számos más történész nem így vélekedik. Amikor 1995-ben angolul is megjelent a Bethlen-monográfiám, az akkor már Los Angelesben élő Berend T. Ivántól kaptam egy baráti levelet, amelyben azt írta, meglepődött, hogy én Bethlent államférfinak tartom.

- Van egyáltalán olyan 20. századi politikus, akit teljes konszenzussal tarthatunk államférfinak?

- Ha ilyen sarkosan teszi fel a kérdést, akkor nincs. Már utaltam rá, hogy az államférfi fogalma mennyire bizonytalan. Valójában az egész magyar történelemben alig találunk olyan valakit, akit mindenki egyformán nagyra értékel. A pogánykultusz mai követői Szent Istvánt is véreskezű zsarnoknak tartják, aki tűzzel-vassal üldözte a magyarok ősi hitét. Mária Terézia kiemelkedő uralkodó volt, mégis akadnak, akik regnálásának idejéből kizárólag a madéfalvi veszedelmet emelik ki, amikor a császári csapatok megtizedelték a székelyeket. Az egyéni emlékezet érvénytelenítheti, zárójelbe teheti a történészi értékelést. Nagyjából három generáción, azaz nyolcvan-száz éven keresztül működik az úgynevezett kommunikatív emlékezet, amely felülírhatja mindazt, amit a történészek mondanak, az iskolában tanítanak vagy ami a médiában megjelenik. Ennek helyébe lép, három generáció múltán, a kulturális emlékezet, melynek kialakításában már a történész, a pedagógus és az emlékezetpolitikus játssza a főszerepet a család helyett. Eltűnnek az egyéni sérelmek, hacsak a politika tudatosan nem tartja fenn és ápolja őket. Manapság már nemigen hozza lázba az embereket, hogy milyen vérre menő politikai csatákat vívott egymással Kossuth, Széchenyi és Deák. Ma mindhármójukról azt gondoljuk, hogy helyük van a nemzeti panteonban.

- És milyen időtávlatban alakulhatnak ki olyan álláspontok, amelyek a társadalom többsége számára elfogadhatók?

- Száz-kétszáz év alatt. Ez a folyamat akkor gyorsítható fel, ha a történetírás, az iskolai oktatás és az állami emlékezetpolitika szinkronban van egymással. Ha nagyjából ugyanazt mondják Tiszáról, Bethlenről, Horthyról és Kádárról, akkor néhány évtized alatt is kialakulhat egyfajta konszenzus. Ez persze nem törvényszerű. Az oktatás és különösen az állami emlékezetpolitika egy ideig szembe is mehet a történész szakma által képviselt konszenzuális álláspontokkal. Hosszabb távon azonban mindig a történészek történelme diadalmaskodik.

- Az épp harminc éve elhunyt Kádár Jánosból is lehet egykor államférfi?

- Nézze: fiatalságom idején Dózsa Györgyre igazi hősként, kvázi a kommunizmus előhírnökeként tekintettek. Hasonlóan pozitív volt a megítélése Martinovics Ignácnak is. Azóta sokat fordult a velük kapcsolatos emlékezetpolitika, és azt kell mondjam, nem alaptalanul. A történészek történelme győzedelmeskedett. Szóval az emlékezetpolitika nem tudja vég nélkül meghamisítani a történelmi tényeket. Bethlen Gáborból vagy Mária Teréziából semmilyen erőfeszítéssel sem lehetne kisstílű politikai kalandorokat faragni, ám azt eldöntheti a mindenkori politika, hogy mely történelmi figurák személyét kezeli kiemelten, és kiket szorít háttérbe. Ferenc Józsefből, aki úgy kezdte az uralkodását, hogy kivégeztette Batthyány Lajost és az aradi tizenhármakat, végül sokak által becsült, bölcs uralkodó lett. A 19. század végén a paraszti házak tisztaszobájának egyik falán Ferenc Józsefnek, szemben vele az ősellenségének, Kossuth Lajosnak a képe díszelgett. Hogy Kádár Jánosból, aki első számú politikai vezetőként a forradalmárok kivégzésével kezdi, majd konszolidációval folytatja több évtizedes tevékenységét, lehet-e államférfi, jórészt az dönti el, hogy a következő 30-40 évben mit fognak tanítani és mondani róla, miként alakul a személyét érintő emlékezetpolitikai küzdelem.

- Mi az ön személyes véleménye?

- Nem értem, miért erőlteti ezt az államférfidolgot. Nagyon nehéz szerteágazó politikai cselekedetek sokaságából esszenciális következtetést levonni. Miért nem elég valakiről azt kijelenteni, hogy jelentős politikus volt? Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet összevetni Kádár Jánossal: ez túlmutat a történetírás keretein. Egyébként ha a churchilli kritériumokat veszem alapul, akkor Kádár nem volt államférfi. Egyetlen kommunista politikus sem volt az, mivel totálisan félreértelmezték a történelem menetét. Elértek bizonyos eredményeket, de a célkitűzésük alapvetően hibás volt, az út nem a jövőbe vezetett, hanem zsákutcának bizonyult. A sors fintora, hogy ami a kádárizmusban értéknek tekinthető, az szembement az eredeti doktrínával. Kádár egyébként Bethlen Istvánhoz hasonlóan helyesen mérte fel az adott történelmi helyzetben rejlő lehetőségeket, a kereteken belül megpróbálta kihozni az országból az optimumot. Ugyanakkor nem siettetni, hanem fékezni próbálta a bukásra ítélt rendszer átalakítását.

- Az emlékezetpolitika újraértékelheti bárkinek az életművét, vagy akadnak kikezdhetetlen történelmi figurák?

- Az utóbbi évek identitáspolitikai küzdelmei mindkettőre szolgálnak példával. Szent István életművét például a történészek éppoly nagyra becsülik, mint az emlékezetpolitikusok, sőt a szektajellegű új pogányságtól eltekintve lényegében az egész magyar társadalom. Ugyanez mondható el a reformkor és az azt követő évtizedek nagy magyar politikusairól. A 20. század felé közeledve bonyolultabbá válik a helyzet. A 2014-ben felállított Szabadság téri emlékművel kapcsolatban például nem akadt szaktörténész, aki az alkotás történelmi üzenetével egyetértett volna. Olyan történészt sem ismerek, aki Héjjas Ivánt és kecskeméti különítményének tagjait „igazi népi hősökké” próbálná stilizálni, mint ezt 2018 őszén egy újságíró tollából olvashattuk. Más esetekben viszont maguk a szakemberek sem értenek egyet. Horthy és Kádár szerepéről a történészek is vitatkoznak, ámbár nem olyan sematikusan és kizárólagosságra törekedve, mint a történelem hús-vér alakjait ördögökként vagy angyalokként bemutató ideológusok, emlékezetpolitikusok és propagandisták. Néhány évtized múlva remélhetőleg e téren is egyszerűsödik a helyzet. Ennek előfeltétele a jobb- és baloldali emlékezetpolitikai közösségeknek az egymás diszkreditálására törekvő, régi keletű harcának a mérséklődése. Bár erre ma kevés az esély, bízom benne, hogy hosszabb távon mégiscsak ez következik be. Egymást nemcsak fizikailag, de szellemileg és erkölcsileg sem semmisíthetjük meg. A jobboldali demokratáknak ez éppoly kevéssé áll érdekükben, mint a baloldaliaknak.