Aki „nem áll ki Magyarországért”, az „zsidóbarát áruló”
Minél nehezebbé válik a jelen, annál inkább a múltjukba menekülnek a magyarok – például a két világháború közötti Horthy-rezsimre való visszaemlékezésbe. Beleértve az antiszemitizmust is- írja a Die Pressében Sibylle Hamann.
Nem, a magyaroknak egyáltalán nem megy jól ezekben a napokban. Budapest utcáin minden második házon hirdetések kínálnak eladó lakásokat. Sok magyar próbál kétségbeesetten menekülni, azok, akik már nem képesek fizetni tartozásaikat. Szemet szúrnak a hajléktalanok is, akik közül több tucat fagyott meg az elmúlt télen.
Sokan elvesztették az állásukat, és akiknek még van munkahelye, azok is alig tudnak megélni. Miközben a forint naponta veszít értékéből az euróval szemben, a boltokban vásárolható termékek ugyanannyiba kerülnek, mint Ausztriában. Ezért a magyaroknak éppen elegendő tennivalójuk lehetne a jelennel is. De mit tesz az ember, amikor nem akar szembenézni a valóssággal? Visszaálmodja magát a múltba, és álmában megszépíti azt.
Orbán Viktor kormánya szívesen teszi ezt. Felesküszik a régi nagyságra, és az országban mindenfelé olyan országtérképeket helyeztet ki, amelyek Magyarországot az ország számára végzetes trianoni szerződés előtti határok között ábrázolja. Divattá vált, hogy a helységneveket régi magyar rovásírással is kiírják. Az emberek elmerülnek a két világháború közötti időszakra való visszaemlékezésbe, amikor a Hitler-barát Horthy Miklós uralkodott. És ezzel párhuzamosan olyan témához érkeznek, amely mindig hatásos: ez az antiszemitizmus. Végül is valakinek hibásnak kell lennie abban, hogy elveszett a régi dicsőség.
Az első világháború után a Horthy vezette Magyarország volt az első európai ország, amely korlátozta a zsidók egyetemre jutását. Aztán – a nürnbergi faji törvényekkel egy időben - 1939-ben kizárták a magyar zsidókat a közéletből. Manapság az országban szinte heti gyakorisággal neveznek el egy teret Horthy-ról, új Horthy-szobrot avatnak vagy Horthy-emléktáblát lepleznek le ünnepélyes körülmények között, mint ez legutóbb a Debreceni Egyetemen is történt.
Ha ezek a szobrok elfoglalják a közterületeket, akkor másoknak háttérbe kell kerülniük, másokat el kell rejteni, el kell távolítani és meg kell vetni őket. Mint például a köztársaság megalapítóját, Károlyi Mihályt, egy liberális főnemest. Ez a sétabotra támaszkodó, és a távolba tekintő szobor március végéig közvetlenül a parlament előtt állt. Először a szélsőjobboldali Jobbik-párt parlamenti képviselői kipát tettek a fejére, és „zsidóbarát árulónak” gúnyolták, majd táblát akasztottak rá azzal a szöveggel, hogy „Én vagyok felelős Trianonért”. Később az egyik jobbikos polgármester pisztolyt szorított a szobor fejéhez, és így fényképeztette magát. Végül aztán egy darus tehergépkocsi érkezett, leemelte Károlyit a talapzatáról, és elszállította.
Ma magas építkezési kerítés takarja el a Kossuth-teret. Az elkövetkező két év folyamán átalakítják a teret, amelyet a „múltra való emlékezés jegyében” és a „magyar hagyományok emlékeként” a „nemzetnek ajándékoznak”. Az abszolút többséggel kormányzó Orbán-párt parlamenti képviselői azt szeretnék, hogy a szemük előtt levő tér ismét úgy nézzen ki, mint korábban. „Mint 1944 előtt”. Mint akkor, amikor még Horthy kormányzott.
Akadnak magyarok, akik tiltakoznak a magyar történelem ilyen jellegű átértelmezése, átírása, kisajátítása és birtokbavétele ellen. Nekik azzal kell számolniuk, hogy besorolják őket a „zsidóbarát hazaárulók” közé. Mert végső soron mindig kell valaki vagy valami, akit és amit hibáztatni lehet. Trianont! De főképpen másokat!
Fordította: dr. Gonda László
