Akciós aukciók

A műtárgy a legkiszolgáltatottabb befektetési forma mind közül. A részvénypiacot mikro- és makrogazdasági érdekek tartják életben, az ingatlanpiacot pedig az a tény, hogy lakni azért kell valahol. Aki nagyobb lakását cseréli kisebbre, az is ad és vesz. Ám műtárgyat egyáltalán nem szükséges vásárolni.
Másfelől azt is gondolhatnánk: akinek már van gyűjteménye, annak elemi érdeke magasan tartani az árakat, s folyamatosan – vagy legalább időnként – újra vásárolni. Ezen íratlan szabály azonban egyelőre csak a nyugat-európai és az amerikai piacra igaz. A magyar gyűjtők manapság inkább kivárnak, vagy igyekeznek szabadulni a képeiktől, régiségeiktől. Vagyis itthon megdőlni látszik a „műtárgy egyenlő befektetéssel” argumentuma. Hiszen próbálja csak meg ma valaki drágábban vagy legalább ugyanannyiért eladni a festményét, mint amennyiért akár még pár éve is hozzájutott!

Annyiban mégis szerencsésnek érezhetik magukat a műkereskedelem szereplői, hogy a mostani piaci sokk „csupán” az első a rendszerváltás óta. A két évtizedes folyamatos felfutás után pedig törvényszerű a hanyatlás, amely amúgy nem pusztán az általános gazdasági válsággal magyarázható. Hanem a korábbi időszak olykor irreálisan magasra szökött áraival is, no meg az aukciók fölényével a galériásokhoz képest.

Merthogy a műtárgyvásárlók az elmúlt húsz évben elszoktak a galériáktól. Számos gyűjtő az önreprezentáció lehetőségét is látta a társasági eseménynek beillő árverésekben. Sokan tehát divatból választották az aukciókat. És „biztonsági okokból”: kevesebb tapasztalattal reálisabbnak találták a nyilvánosság előtt kialakult árakat. (Persze a tapasztaltabbak jól tudják, mikor száll el az ár, mikor kell abbahagyni a licitet, a „tanulók” azonban sokszor azt hiszik, érdemes „menni”, amíg más is licitál, mert az azt jelenti, másnak is megér annyit az adott műtárgy. Holott...)

Kétségtelen: az árverés évekig anyagi sikert hozott az aukciósoknak. A közelmúltban pedig ez volt a bevétel növelésének egyetlen biztos módja: még a „bukott árverés” 20-30 százalékos eladási aránya is nagyobb forgalmat generált, mint az év többi napja együttvéve.

Csakhogy ma már nincs annyi árverés, mint a korábbi esztendőkben, ráadásul a krízis miatt jelentősen visszaestek az árak. Ami ugyan kedvezhetne a némi tőkével és vásárlókedvvel rendelkező gyűjtőknek, ám abban a szakmabeliek egyetértenek: többnyire nem a magas kvalitás zúdul a piacra. Mivel most sokat lehet veszíteni, az igazi értékeket visszatartják az eladók, amíg csak tehetik. Ha mégis az eladás mellett döntenek, akkor sem az árverést választják. Nyilván nem véletlen, hogy a Virág Judit Galéria a karácsonyi szezonban aukción kívül kínálta legértékesebb tételeit: az exkluzív művek szabadpiaci megmérettetése ma több mint vakmerőség.

Ha úgy tetszik: a műtárgypiac minden szereplőjét új megoldásokra kényszeríti a válság és a megszokott vevőkör passzivitása.

De mit tehet ma egy galéria, amely a költségeit valami módon kénytelen megkeresni, hogy ne zárjon be? Főként eseményekkel hívhatja fel a figyelmet önmagára és művészeire. Hiszen műkereskedésbe nem járnak „rutinszerűen” az emberek. Másrészt a galériák túlélését a hazai és a nemzetközi vásárokon való megjelenés is segítheti, amikor lényegesen nagyobb az érdeklődés, mint máskor.

Az utóbbi évek tendenciája azt mutatja: míg az árverések a klasszikusok kereskedőinek kedveztek, a vásárok a kortárs galériák elsődleges színterévé váltak – idehaza és külföldön is. A Budapest Art Fairről először a régiségek, majd a régi képek is kikoptak. Az Art Market tavaly indult, s kifejezetten kortárs galériák bemutatkozását szolgálja. Idén novemberben is lesz Art Market, míg a BAF átcsúszik jövő tavaszra. Abban mindkét esemény szervezői egyetértenek: a magyar piac beszűkült, ma Budapesten csak külföldi kereskedők és vevők részvételével érdemes művészeti vásárt rendezni.

Faur Zsófia, a Ráday Galéria tulajdonosa, az Art Market társrendezője említi: nemrég a Kortárs Galériák Egyesületének ülésén már arról beszéltek, hogy a kortárs művek gyűjtőinek kilencven százaléka elhagyta a piacot.

– Sok az eladó gyűjtemény, ami azért is aggasztó, mert kortárs alkotás csakis közép- vagy hosszú távú befektetésnek tekinthető. Néhány év alatt nem lehet „jól kiszállni” belőle.
Egyetlen komoly lehetőség a kitörésre: nyitni a külföldi piacok felé. Egy mai magyar művész festményének 5-10 ezer eurós árát egy nyugat-európai középosztálybeli vevő bármikor ki tudja fizetni. Csakhogy odáig el is kell valahogy jutniuk a hazai galériásoknak.

– Ez a legnagyobb nehézség – folytatja Faur Zsófia. – Egy kinti jelentősebb vásáron csak a stand bérleti díja nagyjából ötmillió forint. Ehhez jönnek az egyéb költségek, szállítás, katalógus, szóróanyag. És ahhoz, hogy egy galéria vagy egy művész a nyugati piac részévé váljon, évente legalább négy különféle vásáron kellene megjelennie.
Az ehhez szükséges összeget még egy válságmentes helyzetben sem tudja a magyar kereskedő kitermelni. Most, amikor a galériák többsége a fennmaradásért küzd, egy nyugat-európai vásár lehetősége még messzebb van a realitásoktól. S tegyük hozzá: a régióbeli kereskedők külföldi szereplését az adott állam támogatja. Nem jobbak a lengyel, román, szlovák, szlovén alkotók, csak sokkal jobban menedzseltek, így lényegesen ismertebbek és sikeresebbek a mieinknél.

Makláry Kálmán, a nevét viselő Falk Miksa utcai galéria tulajdonosa is úgy látja: a hazai vevők gyakorlatilag elfogytak. Külföldön azonban nem lankad a vásárlási kedv. Ezt minden évben tapasztalják, mivel rendszeresen részt vesznek a brüsszeli régiségvásáron (BRAFA). Egyébként a Makláry Galériának ma már inkább külföldi a vevőköre, igaz, az általa kínált magyar származású művészek is (Hantai Simon, Reigl Judit, Miklós Gusztáv, Csáky József, Csernus Tibor) külföldön alkották meg életművüket.

– Itthon a piac szűkösségét jól jelzi, hogy ha egy-két gyűjtő hátat fordít az árveréseknek, egyszerűen nem mennek fel az árak, mert nincs alternatíva. Galériát működtetni ma csupán azért érdemes, mert ez teszi lehetővé a vásárokon való részvételt – jegyzi meg Makláry Kálmán.

Öt „rekorder" magyar kép:

A szentendrei Erdész Galéria negyedszázada járja a világot. A magyarországi műkereskedők közül alighanem Erdész Lászlónak van a legnagyobb tapasztalata a külföldi vásárokról. Úgy véli, a kinti piacon ismert nevekkel (Kassák, Bortnyik, Moholy-Nagy) lehet fölfényezni a kortárs magyar művészeket, s ő maga általában „árukapcsolással” hívja fel a figyelmet azokra a fiatalokra, akiket támogatni szeretne.

– De nehezíti a helyzetet, hogy míg korábban legfeljebb tizenöt komoly művészeti vásár határozta meg a nemzetközi piacot, jelenleg százötven vásár osztja meg a gyűjtőket és a galériásokat. Persze ezen rendezvényeken nemcsak vevőket, hanem eladókat is lehet toborozni, és némi ügyességgel kapcsolatot építeni a helyi politikai, gazdasági elittel.
Erdész László szerint itthon a válsággal megmutatkozik a kapitalizmus rosszabbik oldala is:
– Meglep, mennyi hiéna szabadult rá a piacra. Manapság hétköznapi történet, hogy egy gyűjtő összeállíttat a kereskedővel egy mai áron tízmillió, valójában húszmillió forint értékű „csomagot”, majd kínál érte hárommilliót. Sajnos vannak galériások, akik annyira elszegényedtek, hogy még ilyen feltételek mellett is kénytelenek eladni. A kiszolgáltatott kereskedőket pedig egyszerűen lerabolják.
Hajdú Katalin, az Abigail Galéria tulajdonosa úgy látja: a piacot a hektikusság, a kivárás és a váratlan gyűjteménycserék jellemzik.

– Mint minden gazdasági válságnak, a mostaninak is vannak vesztesei, illetve haszonélvezői. Utóbbiak jóval a piaci ár alatt tudnak vásárolni. Megjelentek az új gyűjtők is, akiknek még nincs saját preferenciájuk, elfogadják a galériás tanácsait.
Mindenesetre az aukciós eredmények alapján úgy tűnik: a középkategóriás művek árverezőjeként ismert Abigail Galéria a válság egyik nyertese. Ha készült volna toplista a tavaszi leütési árakból, az első tízből jó néhány az Abigail nevéhez fűződne. Legutóbbi aukciójukon kelendőek voltak a tízmillió forintnál drágább művek, ami azt jelzi: a gazdasági nehézségek elsősorban a középosztály anyagi stabilitását veszélyeztetik.

De ahogy Hajdú Katalin mondja: a devizaárfolyamok ingadozása és a tőzsde kiszámíthatatlansága kedvezhet a műtárgypiacnak. Abban bízik, a befektetők lassan visszatérnek a galériákba és az aukciósházakba.

A százmilliók után

Míg öt-tíz éve még a nagyobb aukciók forgalma meghaladta a félmilliárd forintot, és 50-100 milliós leütések nélkül nem fejeződött be árverés, manapság már kirobbanó siker, ha egy tétel ára átlépi a 10 millió forintot. Ennek persze oka az is: előbb a Munkácsyk, Markók, Gulácsyk, majd a Nyolcak fő művei tűntek el a piacról. A választék pedig egyre inkább a jelenkori alkotások felé tolódott. Ma az árveréseken és a Falk Miksa utcai üzletekben nagyobbrészt 1945 utáni műveket igyekeznek eladni.

Bár a Nyolcak kiállításai hozzájárultak néhány lappangó remekmű felbukkanásához, az árak nem tükrözik a várakozásokat. Legutóbb Orbán Dezső 1911-es Parkrészlet lila virágokkal című vászna 7,5 milliós kikiáltási áron kelt el Virág Juditnál.

A tavaszi szezon rekordere Nemes Lampérth Józsefnek a Pont Neuf hidat ábrázoló konstruktivista látképe lett 37 millió forinttal: az áron felül az is kisebb szenzációt jelent, hogy a Nagyházi Galériában történt.

Az Abigail Galériánál májusban három kép ára is átlépte a 10 millió forintot, Aba-Novák Vilmosé, Mednyánszky Lászlóé és Perlrott Csaba Vilmosé. A Virág Judit Galéria árverésén Egry József 1930-as Taorminája már 16 millióval a legdrágább tudott lenni.

Licitverseny

A kilencvenes években az aukciós piacot feloszthattuk vezető festményaukciós házakra, vegyes műtárgykínálatú cégekre és heti kamaraárveréseket bonyolító vállalkozásokra. Az új évezredre a helyzet jelentősen változott.

A piacvezetők közül a Kieselbach Galéria felhagyott az aukciókkal. A Virág Judit Galéria pozíciója vitathatatlan, ám egyre élénkebb az Abigail Galéria és a Belvedere Szalon. Rendszertelenül ugyan, de jelentkezik vegyes modern és kortárs anyaggal a MissionArt Galéria és a Pintér Antik is. Utóbbi mostanában két tematikus szocreál válogatásával is felkeltette elsősorban a külföldi „ereklyevadászok” érdeklődését. A sokszínű régiségválasztékával szezononként egyszer színre lépő BÁV, Polgár és Nagyházi Galéria festménykínálata a manapság kevésbé divatos klasszikusok, régi mesterek felé mozdult.

Ugyanakkor mintha elkerülte volna a válság az ezüstök és a porcelánok világát: kevés olyan szegmense van a műkereskedelemnek, amely ennyire prosperál. Egy komolyabb antik (17. századi) ezüsttárgy, egy gyémántdíszítésű ékszer vagy egy hibátlan szecessziós Zsolnay milliós értéket képvisel.

Ezzel szemben a kicsit is becsüli a kizárólag grafikákat aukcionáló Arte Galéria, illetve az olcsó klaszszikus kortársak képeit és kisplasztikáit kínáló s e téren pozícióját újonnan és váratlanul megerősítő Képcsarnok.

Máshol

Ausztriában nagy kedvvel és tehetséggel takarékoskodnak, s az osztrákok ma is mindennél többre becsülik a jól bevált takarékbetétkönyvet. Pénzügyi tanácsadóik lassan mégis ráveszik őket egyéb befektetési formákra is. Ingatlanból csekély a kínálat, a műtárgyak terén azonban jók a lehetőségek, és vonzó a nagy osztrák gyűjtők meggazdagodásának példája is. A vásárolni szándékozókat a galériások irányítják tanácsaikkal. Segítséget nyújtanak az egyre gyarapodó képzőművészeti vásárok. Már nemcsak a legrangosabbnak számító Viennafair, hanem kisebb rendezvények is várják a látogatót, és a hagyományos antikvitásvásárokon is egyre több megfizethető kortárs művet kínálnak a galériák – tájékoztat Szászi Júlia, a Szervuszausztria.hu szerkesztője.

Németországban kereken ezer műtárgykereskedőt, galériást, antikváriust tartanak nyilván. Az ország a világ gyűjtőinek egyik kedvelt találkozóhelye. Annál is inkább, mivel a kortárs képzőművészet 1967-es kölni vására a maga nemében az első volt a világon. Az Art Cologne-t azóta is minden évben megrendezik. A rajnai város mellett Hamburg, Frankfurt és Berlin a németországi műkereskedelem központjai. A válság előtt évi csaknem 1,3 milliárd euró volt az itteni műtárgy-kereskedelem forgalma: 2007 és 2009 között évi 20-25 százalékkal csökkent. Azóta ismét felfelé vezet az út: megjelentek a német piacon is a spekulánsok, akik nem a művészi érték, hanem a divatos nevek alapján vásárolnak. S ugyancsak egyre több a botcsinálta „gyűjtő”: tehetős emberek, akik a pénzügyi krízisben az értékállónak tekintett műtárgyakba fektetik pénzüket – informál Heltai András, a Ger-mania.hu szerkesztője.

Nagy-Britanniában a műkereskedőknek saját céhük van, amelynek tagjai szigorú etikai kódex alapján működnek. A képzőművészeti tárgyak eladásának piacán Anglia – Amerika után – a második helyen áll a világon. Markó Beáta, az Angolosan.hu szerkesztője utánajárt annak is: a Sotheby’s világhírű aukciósház – néhány éves visszaesés után – tavaly ismét rekordbevételt könyvelhetett el. Míg legnagyobb riválisa, a Christie’s 245 éves történelmének legjobb esztendejét zárta 2010-ben – mintegy 2,7 milliárd fontos bevétellel.

Olaszországban – válság ide, válság oda – továbbra is virágzik a műkereskedelem. Az idei év első hat hónapjában 14,7 millió eurós forgalmat bonyolított le három nagy aukciósház. Ez csupán 3,5 százalékos visszaesést jelent az előző évhez képest – tudjuk meg Göbölyös N. Lászlótól, a Tuttoitalia.hu szerkesztőjétől. A csúcsot a Christie’s májusi milánói modern művészeti árverése hozta: 656 ezer euróért kelt el Giorgio de Chirico 1934-ben festett Romszemlélők című festménye.

A FarsettiArte szintén májusi, pratói aukciójának nagy fogása az ifjabb Jan Brueghel és tanítványa Négy évszak-sorozata volt: 388 ezer euróért talált gazdára. A FarsettiArte másik árverésén ismét egy 20. századi olasz festő bizonyult a legkeresettebbnek: Giorgio Morandi 1960-as Csendéletéért 478 ezer eurót fizettek.