Ajándék Balog Zoltánnak

Sorstársaim – főleg a felülvizsgálati összeírásra „önként” jelentkezettek közül – egyre gyakrabban mondogatják, hogy a társadalom érdektelen velünk szemben. Nem védtek meg minket a rokkant-nyugdíj jogfosztó elvételétől, annak méltóságunkat sértő, fenyegető kommunikációjától.

Nem győzöm ismételni, hogy ez nem így van. Nem érdektelen, nem tud érdektelen lenni a társadalom azokkal a fogyatékkal élőkkel, rokkantakkal, megváltozott munkaképességűekkel, fiatal- vagy időskori egészségkárosodásokkal élőkkel, akik minden családban „szerzett” és „teljes jogú” hozzátartozók. Ha nem a szűkebb családban találunk érintettet, akkor a tágabb értelemben vett rokonságban, a „nemzetségben”, ahogy a keresztény-konzervatívnak árult, de a szegényeket, sérülteket eláruló rezsimpárt ideológusai citálják az ősmagyar-kori definíciót.

Csak hát a választásokat követően felállt kormány – szinte az első intézkedések között – fenyítette támogatás-elvonással inkább szociálisnak észlelhető, mint polgárjoginak tudható érdekvédelmi szervezeteinket és rajtunk keresztül családjainkat. Ráadásul az ország Orbánizmussal meg nem fertőzött fele – csak úgy, mint az idővel múló örömmámorban úszó Fidesz-szavazók – a köztársaság totális átalakulásával, és az Alkotmány Alaptörvénnyé szublimálásával voltak elfoglalva. Hogy a magánnyugdíj-pénztári vagyon államosításáról, mint nagy felháborodást keltő intézkedésről ne is szóljunk.

Az is igaz, hogy a busz után „rohanni tudó nyugdíjasokat”, „SZTK-néniket” „táppénzes papírral születő unokákat” kipellengérező rokkant-folklórisztikus tradíciót nem hagyta érzéketlenül a kormányzati „zsiványozó-csalózó” bűnbakképzés. A fegyveres rendvédelmi dolgozók nyugdíjának védelmére szervezett demonstrációkban pedig – egészségügyi és szervezési okokból egyaránt – alig képviseltettük magunkat.

Széttagolt, szociális, egészségügyi, ellátás-finanszírozási, rehabilitációs szempontból könnyen megosztható a mi világunk. Kevesen tudják, hogy az ENSZ terminológiája szerint mindenki fogyatékkal élő ember, aki tartósan egészség- állapot-változást szenved el. Ezzel szemben nálunk a viszonylag bonyolult szisztéma szerinti súlyosabb és maradandó egészségkárosodással élőket „kalkulálják” fogyatékosnak, ill. súlyos fogyatékosnak.

Ezt a több mint nevezéktani megkülönböztetést is felrótta hazánknak az ENSZ szakbizottsága abban a dokumentumban, melyet – tudomásunk szerint – máig nem hozott nyilvánosságra a kormány. Hazánk csatlakozását követően, 2008 májusában lépett hatályba az ENSZ fogyatékkal élő személyek jogainak védelmét előíró egyezménye, melynek teljesüléséről időről-időre számot kell adnia a részes tagállamoknak. Legutóbb idén szeptemberben mérettetett meg Magyarország kormánya, s ki-ki maga döntse el, könnyűnek találtatott-e.

A dokumentum megállapítja, hogy a pszichoszociális fogyatékosságot hazánkban nem sorolják a fogyatékosság fogalomkörébe. Ez a gyakorlatban szerintem azt vonja maga után, hogy az Orbán-kormány törvényalkotásban és végrehajtásukban visszaélhet ezzel. Történetesen arra a szándékosan bonyolult eljárásra gondolok, melyben a III. csoportos rokkant-nyugdíjasoknak ellátás-megszűnés terhe mellett kellett orvosszakértői felülvizsgálatra jelentkezniük, de a válaszdokumentumot nem a feladó címére várta vissza a hivatal.

Tömegével ismerek olyan sorstársakat, akik számára ez a feladat segítség nélkül megoldhatatlan volt. Azt pedig legalább aljasságnak tudom véleményezni, hogy az eljárás ezen szakaszában az érintettek ezreit segítő Humán Szolgálatokat a kormány már megszüntette. Egy intézmény esetében biztosan tudom: azt a központi utasítást kapták a kormányhivatal vezetőjétől, hogy azt kell hazudniuk ügyfeleiknek: csak ideiglenesen zárnak be.

A megállapítások arra is kitérnek, hogy kevés fogyatékkal élő személyt vont be a kormány az egyezménnyel kapcsolatos monitoring tevékenységbe. Nyomatékkal javasolják fogyatékkal élő nők és gyermekek bevonását.

Az egyezmény alapján kereken tiltást fogalmaz meg az ENSZ-jelentés: „A Bizottság aggodalommal állapítja meg, hogy mind a Fot. mind az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (Ebktv.) elmulasztja kimondani, hogy a megfelelő lakáshoz való jog biztosításának elmulasztása diszkriminatív, ezért az egyezmény alapján tiltott”.

Idevágó észrevételem, hogy nincs egy hónapja annak, amikor az Alkotmánybíróság megsemmisítette a hajléktalanok közterületről való kitíltását célzó törvényt, melyre válaszul a miniszterelnök a taláros testület döntését „életszerűtlennek” minősítette és újabb jogszabályokkal való megfejelését jelentette be.

A dokumentumban olvashatunk a nagy létszámú intézetek „gyanúsan nagy összegű” fejlesztéséről. Ismeretes, a kormány 7 milliárd forint EU-támogatást kapott, amiből azonban nem az önálló lakhatást, hanem a meglévő nagy lélekszámú bentlakásos intézetek fejlesztését finanszírozza, mindezt 2030-a határidővel kitolva a reális pénzügyi és szakmai kontroll látóteréből.

Sürgős intézkedéseket és garanciákat vár az államtól az egyezmény betartását ellenőrző bizottság a fogyatékkal élő nők kényszersterilizálásának megakadályozására. Erről a veszélyről, ill. a kényszersterilizálás „gyakorlatáról” a közvélemény szinte semmit sem tud. Csakúgy mint a döntéshozók a romák egészségi állapotáról, a roma fogyatékkal élő személyekről, akikkel kapcsolatban szakszerű felmérést javasol a bizottság. Ilyen projektet nemrég már bejelentett Balog Zoltán, azonban lényegi elemeket nem tudni a megvalósításról.

Végezetül az ENSZ szakbizottsága széles körben terjesztésre ajánlja ezt a jegyzőkönyvet, megállapításait, köztük persze a pozitív kitételeket is.

A tárca, azonban nem tette elérhetővé azt a dokumentumot, mint ahogyan magyar nyelvű fordítását szintén hiába keresték segítőim.

Így hát annak teljes, angol nyelvű szövegét és a kivonatolt magyar fordítást közzéteszem a minisztérium helyett. Legyen ez egy súlyos fogyatékkal élő érintett szerény ajándéka szent este a lelkész-miniszternek.

Nagy Zoltán