A történelem rokona

Még az én közvetlen felmenőim kis szürke agysejtjeinek jelentős részét is lefoglalta a családi hálózat szemeinek az észben tartása, pedig az nem hatolt tovább az időben még belátható ángyikák, tantik és keresztrokonok soránál. Én már a nagyszülőknél elakadtam. Vitányi viszont fejből sorolja az ősöket az első, nemességre jutó Gergelytől a Petőfivel forradalmat csináló Józsefen át egészen a Ferenc Józseftől megesett Haden Teréziáig, hogy csak az érdekesebb figurákat említsük, és akkor ez még csak az apai ág. Mert az anyai, a Szentpály család behozza Istvánt, Bethlen kultúrtanácsnokát, Jankát, az egyik első nőírót, aztán a beházasodott Egryek révén Gulácsi Lajos festőt, nem is szólva a nagyapáról, Benjáminról, akinek felesége nagybányai Horthy Ágnes volt, Miklós kormányzó unokatestvére. Ahogy a könyvben egy családtag megjegyzi, a Horthy–Ferenc József-vérvonal alapján Vitányi fia minimum a Várra tarthatna igényt, egy royalista fordulat esetén viszont a jobbkézi örökösök elfogytával akár király is lehetne.

Ehhez képest az apja küszöbembernek nevezi magát.

A régi Sziget, ma Európa kávéházban kérdezem tőle: tényleg csak a történelem tehet-e arról, hogy ez a dzsentrihálózat, amely a régi Magyarországnak legalább a harmadát lefedte, nem dobta őt magasabbra, hogy sosem lett sehol első ember? Leszámítva persze azt a pillanatot, amikor 1990 májusában Horn Gyula ellenében indult az MSZP elnöki posztjáért, de hát olyan nagy esélynek talán ezt se tekintsük. Vitányi szerint a kapcsolati háló őt nem fel-, hanem lefelé vezette, vagy inkább szét a legkülönbözőbb rétegekhez, bár ez nyilván alkati dolog is.

A süllyedő úri középosztályból „lesüllyedtél” baloldali népi értelmiséginek, mondom, de hát az se lett belőled végül. Hiába kerültél 1944-ben a Muharay együtteshez, amely legalább annyira volt kulturális és politikai mozgalom, mint népi táncos közösség. Vitányi sóhajt, és elmagyarázza, hogy a kulcsszó akkor Bartók volt. Bartók életműve értette meg vele, hogy a dzsentri nem azonos a magyarsággal, és az utóbbi nem azonos a nacionalizmussal. Ebben a körben szó se volt parasztországról, pláne parasztszocializmusról. Semmi Kert-Magyarország, édes Erdély és sírva vigadó pórromantika. Egy osztály nélküli, minden réteg kultúráját egybeépítő társadalom volt az álom. Ezt nevezték ők kommunizmusnak. A háború után az alulról szerveződő népi kollégiumok mozgalma is ezért tetszett neki, bár vissza is riadt, amikor kiderült, hogy a bázisdemokráciára milyen gyorsan rátelepedhet egy agresszív és zsarnokoskodó kisebbség. Rákosiék nyilván a politikai vetélytársat is megsejtették benne, ezért zavarták szét a Nékoszt 1949-ben.

Egyszóval, mondja Vitányi, a hatalomban mindig volt valami rémisztő, és ő, bár többször elért a küszöbére, sosem harcolt azért, hogy belülre kerüljön. Úgy érezte, nem fér el abban a szűk térben. Jobb volt az ajtófélfánál állni, vagyis kívül és belül is lenni. Erre a legszebb példa az volt, amikor csizmában, tarisznyával állított be Lukács György kurzusára. Feledhetetlen látvány lehetett, mert Heller Ágnes még az emlékirataiba is belevette.

De nagyon előreszaladtunk, bár nem véletlenül. Vitányi könyve igazából egy sors időrendi anekdotagyűjteménye, így hát bevallom neki, hogy összevissza olvastam, korszakokat kerestem benne, és persze őt a korokban. A dolog kicsit hasonlított egy korlátolt pártkáderező viselkedésére, aki lapozgat egy életet, és a történelmi fordulatoknál felhorkan. És mit csinált ön 1944-ben a német megszállás után? Hol állt 1956 októberében, és mit tett/nem tett akkor? Látta-e Sztálin elvtársat élve vagy halva?

Igen, feleli könyvében engedelmesen a történelem rokona, bár amikor egy delegációval arra járt, a generalisszimusz már kiterítve feküdt, a moszkvai utcák néptelenek voltak, és tankok kóboroltak mindenütt. 1944-ben is volt egy érdekes élménye, december elején az ellenállásban való részvétele miatt a Gestapo lefogta, megkínozta, majd Sopronkőhidára vitte, ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre december 24-én, a kivégzése előtt rá, Vitányira és elvbarátaira hagyta az országot. A nemzeti radikális, korábban fajvédő, majd antifasiszta politikus úgy érezte, csak egy úrból lett kommunistában bízhat meg élete legvégén.

1956. október 23. után viszont épp itt, a Sziget cukrászdában próbálta Vásárhelyi Miklóssal és másokkal menteni a forradalomból, ami még menthető. Korábban ugyanis bekerült a Nagy Imre-féle reformcsoportba, aztán az Értelmiségi Forradalmi Bizottság tagja lett, de vezető, a belső körök részese nem lett, hiszen, mint mondta volt, ő egy küszöbember. Nem ítélték halálra, nem csukták be, csak kirúgták az állásából, és betanított esztergályosként építhette tovább társadalmi hálóját, a munkásosztály akkor már kissé zilált berkein belül.

Ki volt tehát ekkortájt, ezekben az években, a konszolidáció idején Vitányi Iván melós, aki két év múltán munkát kapott a Muzsika című lapnál, később pedig a Valóság nevű folyóiratnál? Ha továbbra is a káderező szerepében maradunk, azt éljük át, amit egy igazi, felettébb hüledező káderes, aki Vitányiról 1964-ben azt olvashatta, hogy 1944-től tagja a pártnak, ám mégsem tagja. Katona nem volt, de van katonai kitüntetése. Egyetemi végzettsége nincs, de az MTA egyik bizottságának tagja.

Ilyen az élet, mondta végül kedélyesen a káderes, aki pedig tíz éve még biztosan mást mondott volna, ha egyáltalán megszólal, és nem egy K-telefon után kap sürgősen. De hát lassan elérkeztünk a Kádár-korszak békésebb és nyitottabb korszakába, ahol a zavaros múltak némiképp megbocsáttattak és leülepedhettek. Háború, ellenállás, népi mozgalom, reformkommunizmus, forradalom, megtorlás után a hatalom új lapot engedett nyitni, már a maga szempontjából. Új lap ugyanis igazából soha nincsen. A másik oldalon ott az írás.

Már csak egy dolgot emelnék ki, mondom Vitányinak, a többit elmondja a könyv, vagy itt van a jelenben. A nyolcvanas évek második felében te voltál az Országos Közművelődési Központ igazgatója, ami a küszöbemberi létnek tán a csúcsa volt. Vagy nevezzük ajtónyitogatásnak? Lehet, mondja Vitányi, mindenesetre ott működött a Történelmi Igazságtétel Bizottság, ott kapott irodát a hazaköltöző Püski Sándor, és Orbán Viktor, Fodor, Molnár meg Kövér egy Soros alapította munkaközösség tagjaiként. Oda járt programokra Csoóri, ott kutathatott Magyar Bálint, Závada Pál, ott alakult párttá a Szabad Kezdeményezések Hálózata, és ott volt az MDF első székhelye.

És közben, 1988-ban létrejött az Új Márciusi Front, amelyben szocdemek, szabadelvűek, népi baloldaliak és „szabadon lebegő” értelmiségiek kerültek össze egy konszenzusos demokrácia reményében. Nyers Rezső elnök mellett Vitányi titkár lett. Nem mondom neki, de míg a kávénkat isszuk, azt gondolom, akkortájt lehetett a legboldogabb. Azt láthatta, hogy a bartóki modellnek mégis lehet valósága. Mégis egymásra találhatnak a demokraták, akármilyen gúnyában vannak is. A pillanat persze gyorsan elmúlt, hiszen el kellett múlnia, de a történelem rokona előtt még utoljára felcsillantotta az ifjúkori álmok törékeny valóságát. Azóta is sok idő telt el, és Vitányi mára a magyar történelem rosszabbik arcát bámulhatja. Velünk együtt. Az is ismerős neki persze. Az is rokona, hiába próbálta egész életében kitagadni.