A tizenkét nagyon testvér
Lázár Ervin meséjében Szegény Dzsoni és Árnika vándorlásuk közben egy házikóba térnek be, ahol tizenegy férfi ül az asztalnál, és vezényszóra jajdulnak fel, vezényszóra nyögnek az erőlködéstől. Ők a nagyon testvérek; ha valamelyikükkel valami történik, eltéved, éhezik, fázik, azt mindannyian érzik, akárcsak azt, amikor – mint jelen esetben – a tizenkettedik testvér épp egy hatalmas fatörzset cipel haza. El vagyunk átkozva – panaszkodnak a nagyon testvérek.
Árnika megmérgesedik, bolondok vagytok ti, nem elátkozottak, hiszen a legboldogabb testvérek lehetnétek; ha valaki eltéved, biztos lehetne benne, hogy a másik tizenegy már menne is keresni, ha valaki fázna, a másik tizenegy már vinné is a takarót, ha valaki egyedül cipelné a nehéz farönköt, a másik tizenegy már rohanna is segíteni!
A március 15-i nagy tüntetés megmutatta: három-négy nagyon testvérünk már nekünk is van; ha a tanároknak valami fáj, az fáj az egészségügyieknek is, ha valami bántja az egészségügyieket, az bántja a vasutasokat is, ha a vasutasoknak problémájuk van, az a BKV-sok problémája is, ha egy szülő jajdul fel, feljajdul még harmincezer. Mennek, segítenek, figyelnek egymásra. Egyelőre hárman-négyen vannak a mi nagyon testvéreink, lesznek majd tizenketten is.
„Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:
– Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír?
– Én sírok – mondta a tizenkettedik testvér –, de örömömben.”
Ráczkevy Miklós, e-mail
