A titkosszolgálatnak nemcsak füle, de keze is van, amely elér a politikáig

Kezdjük mindjárt azzal: létezhet állami struktúrán kívüli, „alternatív titkosszolgálat”, ahogy Szilvásy György titokminiszter nevezte az UD biztonság- és vagyonvédelmi cégcsoport tevékenységét?

Minden piacgazdaságban megjelennek a magánnyomozó irodák. Voltaképpen „alternatív titkosszolgálatként” ténykednek a privátszektorban. Működésüket nálunk már az Osztrák–Magyar Monarchia idején rendelet biztosította. Amelyet aztán visszavont a Tanácsköztársaság vezetése. A Horthy-korszakban újra engedélyt kaptak – ahogy akkoriban nevezték – a „magán-kutatóirodák”, majd az államszocializmusban ismét betiltották őket. A rendszerváltás után 1998-ban, aztán 2005-ben hoztak törvényt a magánnyomozói tevékenységről.

De az is „szükségszerű”-e a modern piacgazdaságban, hogy a magánnyomozó cégek illegális szolgáltatásokat végeznek, amelyek eredményeit politikai célokra használják?

Nem. Éppen ez mutatja a jogszabályok hiányosságait. Például a célszemélyek pontos korlátozása kimaradt a törvényből. A hivatalos személyek „védett vadnak” számítanak, ám magukat a politikusokat elfelejtették feltenni a nyomozóirodák tiltólistájára.

Vajon miért?

Lehet, úgy gondolták: a „valamirevaló” politikus egyébként is képviselő, ennélfogva hivatalos személy. A törvény indoklása szerint viszont tilos a titkos adatgyűjtés azokról, akiknek a személye, illetve a tevékenysége különleges jogszabály alá esik. Magáncégek ne kutassák törvénysértő módon politikusok adatait. Bár ezt önmagában jogszabállyal nem lehet meggátolni. Ugyanis a titkosszolgálati eszközök nem azért titkosszolgálatiak, mert csakis a titkosszolgálatok használhatják őket. Hanem éppen azért, mert csupán a felhasználójuk tud az alkalmazásukról. A mostanihoz hasonló „megfigyelési ügyek” már korábban is akadtak, és lesznek is még bőven. A rendszerváltás után a politikusok közül Torgyán József, az FKGP akkori társelnöke volt az első, aki 1991 júniusában jelezte: szerinte megfigyelik, esténként követik, telefonját lehallgatják.

Visszatérve az új „megfigyelési ügyre”: az UD Zrt. vezetőiről kiderült, egykor a pártállami „védelmi rendszerhez” tartoztak. A cég ügyvezetője, Horváth József a III/III-as csoportfőnökség 4/b alosztályán ténykedett. A rendszerváltás után maradt a szolgálatnál, majd az Orbán-kormány idején előléptették a Nemzetbiztonsági Hivatal operatív főnökévé. Mindezt gyanakvással nézi a közvélemény. Egyfelől azért, mert úgy tetszik: folytonosság van az állampárti és a jogállami titkosszolgálatok között. Másrészt azért, mert félelmet kelt, hogy egy nemzetbiztonsági főnök „nyugodtan” alapíthat magántársaságot, s bármire használhatja korábbi kapcsolatrendszerét.

Ön azt mondja: a közvélemény gyanakvással figyeli az ilyen helyzetet. Én hozzáteszem: a tudományos élet is! Hiszen ez nem témája egyetlen kutatásnak sem, egyelőre szakirodalma sincs. Pedig legalább azt kellene meghatározni: hol húzódik a határ a magán- és az állami titkosszolgálatok politikai befolyásolási lehetőségei között. Vélhetően van ilyen. Mindez szintén a szabályozás óriási hézagait mutatja. A gazdaság világában létezik az úgynevezett „hallgatási díj”: ha – például – egy állami vezető idővel váltani akarna a magánszférára, saját szakmai területén meghatározott ideig nem helyezkedhet el. Éppen azért, hogy ne tudja „hasznosítani” a korábban megszerzett állami információkat, amelyek persze idővel „kihűlnek”, és már nem jelenthetnek bennfentes előnyt számára. Ezt a szisztémát az állambiztonság „kiugrott” állománya esetében is lehetne alkalmazni. Amúgy nem példa nélküli az efféle szabályozás. Szlovéniában az állami titkosszolgák távozásuk után nem igazolhatnak át rögtön magánnyomozó irodához. Nálunk viszont ez eléggé jellemző. Sőt: állambiztonsági háttér, kapcsolat nélkül ma nehezen „boldogul” a mintegy ezer magánnyomozó. Hiszen a magánszférában nincs olyan adatbázis, amely a nyomozók munkájához szükséges alapinformációkat felhasználhatóvá tenné.

Ön szerint mi lenne a megoldás?

Például az, ha az állam piacosítaná az úgynevezett „nem szenzitív” adatokat, amelyek ugyan nem szerepelnek különféle nyilvános adatbázisokban, mégis megvásárolhatnák őket magánnyomozó cégek. Manapság leginkább a „Józsikám, nézd már meg” kutakodás folyik: az állami szférából kikerült magánnyomozók régi ismerőseiket, barátaikat keresik meg, hogy szerezzék meg a számukra szükséges információkat.

Tehát a titkosszolgálatok világában valóban tovább élnek a korábbi „rejtett kapcsolatok”.

Erre példa a mostani „megfigyelési ügy” is. Eszközei, módszerei arra az ismeretanyagra épülnek, amelyet a titkosszolgálatok szoktak oktatni és alkalmazni – rendszertől, környezettől függetlenül.

Egyik írásában úgy fogalmaz: az ellenfél hatásos kompromittálásának eszköze, ha „a demokratikusan választott parlament politikai porondján megszellőztetik a vélt vagy valós informátori mivoltát”.

Mert ez a „nagy leleplezések” tapasztalata. A „klasszikus” kompromittálás célja, hogy a kiválasztott személyt együttműködésre késztesse – egyéni, erkölcsi presztízsének, családi és társadalmi helyzetének veszélyeztetettségével. Ma viszont az egyszerű lejáratás a cél. Nem véletlen: a titkosszolgálati struktúrák titkai többnyire választásokkor, politikai elitek váltása idején kerülnek nyilvánosságra.

Feltételezhetnénk: a szocialista rendszer összeomlása a titkosszolgálatok történetében is határt jelentett. Ugyanakkor több forrásból kiderül: másfél évtizeddel a rendszerváltás után a nemzetbiztonságnál mintegy 35 százalék volt azoknak az aránya, akik 1990 előtt is a szolgálat állományához tartoztak. Sőt: a vezetőknél 60-65 százalék az arány.

Nem biztos, hogy le kell cserélni az állomány egészét csak azért, mert volt egy teljes politikai váltás. Sokan figyelmen kívül hagyják: az állami titkosszolgálatok a mindenkori állam szuverenitásának legfőbb oltalmazói. Az állam csak úgy tudja megvédeni magát, ha kellő információkkal rendelkezik a lehetséges külső és belső támadóiról. Azaz: csak a titkosszolgálatok segítségével. Így volt az ókori Kínában, és így működik – például – a jogállami Kanadában is. Miközben a politikai hatalom „milyensége” természetesen minősíti titkosszolgálatait is.

Vehetjük akár úgy is: a titkosszolgálatok a mindenkori politikának nemcsak eszközei, hanem alakítói is?

Egyértelműen kiderül a hazai nemzetbiztonsági törvényből is: az állami titkosszolgálatnak az is feladata, hogy információkat szolgáltasson kormányzati döntésekhez. De nemcsak arról szól a titkosszolgálat, hogy az ügynök begyűjti az információkat, majd „dolga végeztével” hazatér. A maga eszközeivel ugyanis közreműködik „az ország szuverenitásának biztosításában és alkotmányos rendjének védelmében”. Úgy is fogalmazhatnék: a titkosszolgálatnak nemcsak füle, de keze is van, amely tagadhatatlanul elér a politikáig.

Igaz ez az „aktivitás” a magán-titkosszolgálatokra is?

Ott ez még hatásosabb lehet. Más dimenziót kölcsönöz a „magánhírszerzésnek”, ha – mondjuk – egy nyomozóiroda beépíti saját emberét valamely céghez vagy egy szervezethez, ahol aztán a munkája következményeként egyszer csak megszabadulnak egy vezetőtől. Aki persze soha nem fogja megtudni, miért is került utcára.