A szoba

Hét évvel ezelőtt egy beteg kiskutyára hivatkozva csalta tőrbe a gyereklányt az Öreg Nicknek nevezett férfi. Öt évvel ezelőtt az ismétlődő erőszakból megszületett fiuk, Jack, a szobának nevezett lyukban, amelynek nyitókódját csak a fogvatartó ismerte.

Erős önzések, életben tartó kizárólagosságok, kisajátítások töltik meg ezt a börtönt: a lánymama és a kis fattyú feltétlen kötelékekkel kapcsolódik. Nincs más rajtuk kívül a világon. Minden egyéb csak kép, imágó, nem valódi. A mese, a tévé ugyan sok mindenre megtanít, de csak áttételes, fiktív. Aztán az anyában mégis föltámad a vágy: menekülni!

Azonban nem olyan könnyű visszailleszkedni. A szűk szoba, a ránk szabott börtön korlátozott ugyan, de védett is. Kiismerhető volt, és belakható. Kétszemélyes és intim. Ahol köszönni lehetett a vízcsapnak, a széknek és a falnak, amelynek nincs másik oldala. Nincs rajta túl semmi... A zárka aztán szinte nosztalgiák tárgyává is válhatott. Hisz csak a lényeget adta. A nagyvilágban minden bonyolultabb. Sok az ember, a szó, a szándék, az ablak, az autó, a felhő, a szerep. Kiismerhetetlenül sok. A feltétlen összetartozást a feltételes kapcsolatok váltják – még családon belül is. Finom lélektani mutatványok dokumentálják: a megszabadított Robinsonnak sem lehetett (volna) könnyű dolga a szigetmagány után. A duális kapcsolat és a tagolt szociális környezet között nehéz lépést váltani. Az egyik nem csak annyi, hogy egyedül vagyunk mi ketten – egymásnak. A másik nem csak annyi, hogy körülvesz bennünket a társadalmi háló: orvos, ügyvéd, rendőr, család, médianyilvánosság.

A tér nemcsak négyzetméterekben mérhető, hanem szabadságban is. Sőt: leginkább abban. Amikor hirtelen találkozunk vele, tán meg is rémít, el is bizonytalanít. Így lesz egy szinte rémregényként is felhasználható történetből ezúttal finom és árnyalt história, két nagyszerű alakítással.

(Rendezte: Lenny Abrahamson. Az anya: Brie Larson, a fiú: Jacob Tremblay. Négy Oscar-díjra jelölve. Méltán.)

Bölcs István