A százéves háború
Ezzel még elleszünk egy darabig: most éppen kilencszáztizenötre emlékezünk, de egy bő hét múlva elkezdhetünk emlékezni kilencszáztizenhatra is, aztán jöhet tizenhét meg tizennyolc: a nagy háború megtette nekünk azt a szívességet, hogy több mint négy évig tartott, s így aztán négyéves a centenáriuma is, így aztán bőven van időnk emlékezni, különféle kiállítások formájában akár.
Félreértések elkerülése végett sietek kijelenteni, hogy az első világháborút magam is olyan sorsfordító eseménynek tartom az emberiség, az európaiság és különösen a magyarság szempontjából, hogy azt mindenkinek ismernie kell, s a történelmi könyveken, filmeken, atlaszokon kívül mégiscsak a kiállítás az egyik legnépszerűbb ismeretterjesztő forma. Csak úgy látom, hogy – mivel erre a célra az ismert okok miatt manapság pluszforrások szerezhetők – napjainkban boldog, boldogtalan első világháborús kiállítást rendez, ha van mondanivalója, eszköze, tárgya, ha nincs. És az ember nem szólhat egy árva szót sem, hiszen a dolgoknak éppen fordított a logikája – merthogy másra úgysincs pénz, hiába volna koncepció, anyag, terv.
Mindazonáltal a háborús kiállításdömpingben is van figyelemre méltó. A Várkert Bazár vonatkozó tárlata voltaképpen látványos illusztrációsor, gazdag fantáziával és pénztárcával előadva, közhelyek új hangszerelésben: képi világa azonban kétségtelenül lenyűgöző. A bunker-lövészárok méreteiben, a tükrös temető megoldásában, de a többi terem is leginkább képzőművészeti alkotásként fogható fel. Az egésznek egy kis Terror Háza-illata van, nem véletlenül: nevelni akar, nem informálni. Megrendíteni, nem érvelni. Ezzel szemben a Politikatörténeti Intézet kiállítása sokkal szerényebb lehetőségeiben is, kiállításában is, a látogató megrendülése mégis mélyebb, a történetek emberközelibbek, megrázóbbak. Dr. Kemény Gyula ezredorvos naplóját (és a hozzá való fotókat) láthatják itt az érdeklődők. A Kemény-napló igazi kuriózum, nagy nyeresége a Nagy Háború blog gyűjtésének. (Ott egyébként 28 folytatásban el is olvasható.) Dr. Kemény Gyula harmincéves volt a háború kitöréskor, s ezredorvosként került előbb a szerb, majd az olasz frontra. A napló (jelenleg hozzáférhető része) 1915 májusától októberig kíséri végig mérnöki aprólékossággal az eseményeket, megmutatva, hogyan lesz megszokottá a megszokhatatlan.
Nádas Sándor
