A siralomház fegyőre

Somogyi Jenő nyugalmazott századost (aki később a Történelmi Igazságtétel Bizottsága katonai szekciójának szóvivője volt egy darabig) 1989 tavaszán ismertem meg. Mécs Imre hívta fel a figyelmemet egykori rabtársára, aki sok titkot őrzött meg emlékezetében.

Pozsgay Imrének az 1956-ot – Grósz Károly kormányfő távollétében – népfelkelésként értékelő, a 168 Óra című rádióműsornak adott nyilatkozatát követően naponta többtucatnyian kerestek telefonon A 301-es parcella című riportsorozatom ügyében a régi Magyar Nemzet szerkesztőségében. Kollégáim rendre feljegyezték a neveket, elérhetőségeket. Tornyosult a papírhalom az íróasztalomon.

Somogyi Jenő is jelentkezett. De ő azt kérte, személyesen találkozzunk, sejtetni engedvén, hogy valami olyasmiről van tudomása, amiről másnak semmiképpen sem lehet.

Voltak elegen

Bár időnek mindig szűkében voltam, ráálltam. És nem bántam meg, érdemes volt felvenni vele a kapcsolatot. Ugyanis ’56-os elítéltként házimunkás volt a Gyűjtőben, s mint ilyen erre-arra sertepertélt, s látott, amit látott. Illetve mindent látott, amit nem kellett volna. Az volt a szerencséje, hogy nem vették észre, meg az, hogy jó volt a memóriája. Ő volt az, akitől a kivégzettek bokájára rögzített fémkorongokról is a legtöbb információt kaptam.

Javasolta, keressük meg azt a fegyőrt, aki Nagy Imrééket őrizte az utolsó éjszakán, 1958. június 15-ről 16-ra virradóra. Szó szerint virradóra, mert csak este 11-kor ült össze a kegyelmi tanács (látszat)tárgyalásra a Gyorskocsi utcai börtönben, és utána szállították át a halálraítélteket a Gyűjtőbe, a siralomházba.

Egy szombat délutánon mentünk el Somogyi Jenővel a kőbányai büntetés-végrehajtási fegyintézet szomszédságában megbúvó lakótelepre, a smasszerek fészkébe. Ott hunyták álomra a szemüket azok, akik a Gyűjtőfogházban voltak napközben nagyfiúk, még 1989-ben is. Voltak elegen.

Becsengettünk ide-oda. Kopogtunk erre-arra. Vizes ruhák a szárítón. Megy a fekete-fehér tévé. Salétromos a fal. Hull a vakolat. Zeng a ház a gyerekektől. Vonyító ebek. A feleségek állnak helyt, a szolgálaton kívüli őrök még fel sem ébredtek az éjszakai részegségből.

Somogyi Jenő két nevet említ. Őket keressük. Hamar kiderül, egyikük már a túlvilágon keresendő. A másik meg elpucolt innét. Nyugdíjas lett, elmenekült.

Megfogadjuk: megkeressük.

Nehéz áttörni a bizalmatlanság légkörét. De a pénz, az összehajtogatott bankjegy mindig mindenkinek jól jön. Megoldja a nyelveket, feltüzeli a lelkesedést.

Egyre bizalmaskodóbban, behízelgően terelgetnek erre-arra. Már szinte az egész kócerájt feltérképeztük és bejártuk. Nyílnak a titkos fiókok, a szekrények alján őrzött dobozok.

Csak a rácson át

Félórányi kérdezősködés, kutakodás után azért csak előkerül a keresett személy újdonsült lakcíme. Most az Erzsébet telepen él. Alig kőhajításnyira a Gyűjtőtől és az Új köztemetőtől, ahol a kivégzetteket földelték el titokban.

Családi ház, veteményeskert, agyonlocsolt virágpalánták, félig lehúzott roló. Vörös házfal. Beton-„ösvény” a kertkaputól a hátsó feljáróig.

Becsöngetünk. Többször is. Végre elővánszorog egy tömzsi, melósruhás, svájcisapkás alak. Odajön a kapuhoz. De nem nyitja ki. Csak a rácson át tudunk szót váltani. Ő ahhoz van szokva.

Egyszer sem néz a szemünkbe. Hallgat, mint a sír. De fogynak a türelem percei. Persze nem emlékszik semmire. Még arra sem, amitől eddig nem tudott aludni.

Az asszony percenként szólítja fel a félig lehúzott redőny mögül visszavonulásra. De nem megy. Valamiért lecövekelt. Valósággal odaragasztódott. Fogja a rácsot hatalmas kezével, s nem ereszti. Így szokta meg. Egyáltalán, tisztában van vele, kiket is őrzött azon az utolsó éjszakán? – igyekszem kibillenteni tétova szerepéből. De nem járok sok sikerrel. Már ami a látszatot illeti.

Ő volt az, aki a vasrácsokkal ellátott szomszédos cellákat őrizte. A kivégzés éjszakáján. Tudta, milyen közel a vég. A jó előre felállított, gondosan kicövekelt bitófáktól alig pár méterre, ahová három lépcsőfok vezetett le. És utána a szokásos menet. A takarítás, rendrakás.

Ült egy hokedlin, s bámulta őket. Volt bátorsága végignézni, miként búcsúznak az élettől le-föl sétálgatva, a kezüket tördelve, veszettül róva az utolsó sorokat egy papírlapra, mert az óráik, perceik akkor már szó szerint meg voltak számlálva.

De csak nézett, szóba nem állt velük. Tiltotta a szabályzat. S azt ő azt utolsó betűig betartotta.

Azóta is.

Csak úgy maga elé löki a lassan csepegő szavakat, nehéz kihámozni a velejét, de mintha az rémlene fel neki, hogy az „Öreg” az utolsó pillanatig körmölt. Versenyben a homokórával.

S mi lett a papírral? Azt már nem tudja felidézni. Az „Öreg” csak az írással foglalkozott egyfolytában. Nem is evett, pocsékba ment – mondja.

És mi lett a cvikkerével? Arról sincs tudomása.

Aztán váratlanul megrántja a vállát, megfordul, és faképnél hagy bennünket. Engedve az asszony rosszalló és szűnni nem akaró kurjongatásának. Vagy a távolból harsogó tévéműsor csábításának.

Borbíró és Noszlapi

1958. június 16-án hajnalban elmaradt az ébresztő a Gyűjtő Kisfogházában. Elmaradt a csizmák csattogása, a kondérok zörgése, nem voltak „üzemi zajok”.

Fél nyolc volt már, amikor elrendelték a megkésett ébresztőt – elevenítik fel az immáron történelmivé vált pillanatot egybehangzóan többen is, akiket a Kisfogházból a kiürített jobb csillag földszintjére költöztettek át mint halálraítélteket. „Kivégezték őket!” – súgta, amerre csak ment, a házimunkás ételosztó. „Kiket?” „Hát Imre bácsit, a katonát meg az újságírót.”

De hogy mi volt az udvar közepén az a hirtelen támadt ismeretlen, kacatokból, leselejtezett bútorokból, kidobott eszközökből emelkedő halom, azt nem tudták megfejteni. Nem volt szabad megközelíteni.

1989 áprilisának végén – Pajcsics József, a vizsgálati osztály alezredesének hónapokig tartó nyomozása révén – derült fény arra, hogy Nagy Imrét és kivégzett, összedrótozott, arccal lefelé fektetett, kátránypapírba csomagolt társait a börtönudvarról csak két évvel később temették át titokban a 301-es parcellába az őrszemélyzet tagjai.

Nagy Imre az öröklét zálogaként a Borbíró Piroska (Párkánynánás: 1908. XII. 25.) nevet kapta a 23/9-es sírhelyen. Legalábbis a temetőkönyv nyilvántartása szerint. A 8-ason közösen osztozott Maléter Pál és Gimes Miklós. A gondosan kifundált akció keretében az álnéven is osztozva: Noszlapi Péter (Arad, 1901. IV. 12.), hogy soha senki se akadjon rájuk.

Nagy Imre beszél az utolsó szó jogán: