A politikai színház

SZTANKAY ÁDÁM interjúja

– Könyve levelében az egykori színidirektor írja: az ember idővel kikopik a múltból. Például amikor rácsörög valakire, mind több az elmaradó visszahívás. Saját tapasztalat?
– Az ember idővel veszít fontosságából, használati értékéből. Telefonos viszonyaink persze korosztályoktól függetlenül jeleznek kulturális problémákat. A készülékek már kiírják a hívó számát, mégis sokszor elmarad a visszahívás. Ez is torz viszonyokra utal.
– Torzulunk, vagy öröklött a deformitás?
– Akik vezetők voltak a Kádár-világban, kimondatlanul is illegitimnek érezték a választások nélkül létrejött rendszert, ezért szorongtak, így aztán ők még próbáltak viselkedni. Válaszolni a megkeresésekre. A maiak legitimnek gondolják magukat. Nagyobb a mellényük. Öntörvényűek. Egyébként pedig a gyávaság, a konfliktuskerülés magyarázza a reflexiók elmaradását.
– Trilógiája első kötetének megjelenése után is beszélgettünk. Azt mondta: szocializációs problémáink egyik oka, hogy nem nézünk szembe a múltunkkal. A mostani kötetben viszont amellett érvel: bizonyos dolgokat jobb lenne elfelejteni.
– A történelemmel való szembenézés nekem azt jelenti, hogy megnézzük, mely része volt sikeres. Nálunk Mohács óta annak volt sikere, aki használni tudta a kiskapukat. Ez adottság, amit lehet szeretni vagy nem szeretni. Bizonyos sérelmek esetében viszont szinte lehetetlen az utólagos kibeszélés, bocsánatkérés. Gondoljunk bele: „Elnézést, hogy anno ki lett irtva a családja.” Nonszensz. Könyvemben említem Spanyolországot, ahol a diktatúra alatt lemészároltak több százezer embert. Majd a rendszerváltás után húztak egy vonalat, és előrenéztek. Nálunk ez nem működik. Azt mondják, a régi rendszer az antiszemitizmust szőnyeg alá söpörte, most meg az asztalra került, és beleöntötték az ünnepi levesbe. Persze olyan remekműveken keresztül, mint például a Saul fia, bármiről szólni lehet. Ám tágabb közegünkben azzal lenne a legfontosabb szembenézni: vannak dolgok, amelyek lényegében elintézhetetlenek. Aztán a jelenre, jövőre kellene koncentrálni. A mindennapi érintkezésben is könnyebbséget hozna.
– Olyan népnek, amely – ahogy írja – nem szereti magát egységes népként látni a történelemben, művészetben?
– Pontosabban azt írtam: a nép nem szeret nép lenni. Azok a művek, amelyek a népet népként ábrázolják, pusztán az értelmiséget érdeklik. Színdarabként pár száz személyes színházban elmennek hússzor, látja pár ezer ember. Akik szeretnek és talán tudnak is vitatkozni. A Hóman-szobor kapcsán olvastam egy írást, amely arról szól: attól vagyunk demokraták, hogy vitatkozunk róla. Ám az iskolarendszerünkből is következően az emberek többsége nem szeret, nem is tud vitatkozni. Ezért sem népszerű a „vitatkozós demokrácia” gondolata. Lássuk be, a többségnek nincs beszédkészsége. Idejük sincs, hogy érvekkel s ne csak indulatokkal folytassanak le fárasztó vitákat. És én ezt nem ítélem el. Én tudok vitatkozni, de nem vagyok ezermester, és utálnám azt, aki kézügyességhez kötné a demokráciát.
– Az értelmiség kapcsán idézi fel valamely színház hetvenes évekbeli fénykorát. Írja, mennyire irritálta, hogy az értő közönség már előadás előtt a majdani szellemi élménytől felajzva érkezett a teátrumba. Konkrétan pártünnepek tömegéhez hasonlította őket. Bár azt sem titkolta: az előadás nagyon jó volt.
– Nem csak a nézők attitűdje volt szimptomatikus. A mi generációnkat követő színházi forradalmároké is, akik azt fújták: csak a színház, csak a próba, éjjel-nappal ott lenni, dolgozni, dolgozni, dolgozni! Ez nekünk, idősebbeknek az ötvenes éveket idézte. Még akkor is, ha ezzel a mentalitással is születtek remek előadások. De az aránytévesztés mindig zavart. Ha valaki egész életét egyetlen ügynek szenteli, lemond családról, magánéletről és a végén kezünkbe adja a minden rákok gyógyszerét, az rendben van. Ám bizonyos dolgokat könnyedebben, teljesebb életet élve is meg lehet valósítani. Ahogy nagy ráfeszüléssel is készülnek vacakságok.
– Azt is rögzíti az új könyvben: Prága ’68-as történéseit nagyra tartja, a nyugati diáklázadásokat, a hippikorszakot pedig semmire. A múltból a jövő felé haladva: a palettán ma már csak nyomelemeiben megtalálható honi liberalizmusnak mindkét mozgalom muníciót jelentett. A hazai liberálisok kapcsán ön azt is említi: néhányuk, akik a Kádár-világ ellenzéki figuráiból lettek ismertebbek a rendszerváltás után, pártfunkcionáriusok gyermekei voltak.
– A nyugatiak többsége pedig derék burzsoá csemete: ők a papa frizsideréből kapták az ellátmányt a harcok között. Sokukból lett utóbb gyárigazgató, miniszter, EU-képviselő. Én liberálisnak tartom magam, de a lokális változatához nincs közöm. A konzervativizmus lényege: fűre lépni tilos! A liberalizmusé: fűre lépni szabad! A honi kultúrában a liberalizmusé: fűre lépni kötelező! Óriási a különbség. A színházi életben például az alternatív játszóhelyeken rendben van, ha a meztelen színészek a fütykösüket lóbálva hirdetnek politikai szlogeneket. De kikérem magamnak, amikor ez etalon.
– Ma még csak ez sem etalon.
– Színházi életünkben egyáltalán nem működik az „is”. Pusztán a „csak”. Én azonban a sokféleséget elfogadó „belgákhoz” tartozom. A színház körüli liberálisok rettenetesen szeretik a modern rendezői színházat. Hol van abban a liberalizmus? Hol van abban a személyiség joga, az egyén érvényesülése, kiteljesedése? Abban a színész csak a vezér parancsainak engedelmes végrehajtója.
– Alternatív színházcsinálók között akad azért kedvence?
– Pintér Béla. Szerintem zseni. Ráadásul az ő színházában rendkívül fontos a szó, amely a műfaj alfája és ómegája, és amelyet a „szószínház” ellenségei annyira megvetnek.
– Könyvének ifjabb hőse, János, független gondolkodó. Csakhogy fideszes vezetésű városban lesz színigazgató. Lemondásáig betekinthetünk a helyi vezetés kisszerű, „csakokra” hangolt világába.
– János elhiszi, hogy egy jobb ügy érdekében képes lesz a mai színházi viszonyok közt egyensúlyt találni. Végül két olyan tényező miatt dobja be a törölközőt, ami számomra is elviselhetetlen. Az egyik: a pénzközpontúság, amelynek lényege a költségek folyamatos szűkítése, nem pedig a színháziak életminőségének javítása. A másik: az erőltetett világnézeti megosztás. Ettől rettentően szenvednek azok, akik azért jöttek erre a pályára, mert szeretnék eljátszani a Tartuffe-öt, Macbethet, Rómeót, Júliát satöbbi. Ehhez vagy meg kell felelniük egy olyan ízlésnek, amely a színház karácsonyi ünnepségén Trianont rakja ki szaloncukorból, vagy azt kell éreztetnie: permanens lázadásban van a hatalommal szemben.
– Politikai színháznak van helye a saját színházeszményében?
– Szerintem minden műfajnak és irányzatnak kell hogy legyen helye. Láttam már jó, fölényes, ironikus politizáló előadást, és pocsék, görcsös, erőszakos előadást is. De számomra az a színházi politizálás az igazi, ami nemcsak a mához kötődik, hanem hosszabb távon is érvényes. Mint a Don Carlos vagy a Tartuffe.