A polip karjai

– 2014 nyarán a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumban jártam, a Némethnét éppen váltó miniszterrel készített interjú miatt. Várni kellett, a miniszternek magas helyről telefonoztak. Akkor már az a hír járta, hogy kétszázvalahány állami vállalatnál beállt a szerződéskötési tilalom, és átfogó kádercserék lesznek. Kezdetét vette a „családi háború”. Mióta állt fönn ennek veszélye?

– Miért hívja veszélynek? Ami Orbán és Simicska között történik, az a rendszer lényegéből fakad. Ezt nem lehet „pártvillongásként” leírni. Csak a maffiaállam fogalomkörében értelmezhető. Nem lehet rá alkalmazni sem a közkeletű kritikai elnevezéseket, sem a történelmi analógiákat. Az Orbán–Simicska-háború bandaháború, melyben a keresztapa felszámolja az egyes számú oligarcha őt is korlátozó gazdasági monopóliumát.

– Azt állítja, a Fidesz fokozatosan lett „politikai csúcsragadozó”, és tulajdonképpen semmi meglepő nincs abban, ha valaki kormányon ugyanúgy igazgatja az országot, mint a pártját.

– Valóban, a Fidesz rég megkapta, amit az ország csak most. Bizonyos értelemben már 1998 és 2002 között is ilyen kormányzással próbálkoztak. Egyetlen, döntő feltétel hiányzott hozzá: a kétharmad. A hatalom monopóliuma. A maffiaállam nélkülözhetetlen kelléke.

– De miért Magyarország zuhant ebbe a szakadékba? Ez fátum? Vagy balszerencse?

– A miénkhez hasonló szituáció létrejöhetett volna Lengyelországában, Romániában, Szlovákiában. Ahogy bekövetkezett Macedóniában is. Annak, hogy nálunk ez csak húsz év után történt meg, számtalan oka van. A hitel- és ingatlanválság sokkja, az uniós tagság okozta csalódás, a nyugati orientáció pártjainak összeomlása és felbomlása. Nem vezethető le pusztán a társadalom értékszerkezetéből. A hagyományos értelemben vett korrupció sem magyarázat. A csatlakozott államok egytől egyig korrupciótól fertőzöttek. Különös balszerencse, hogy a porondon jelen volt az a politikai aktor, Orbán, aki ezt a fajta kormányzást ambicionálta.

– Az ön törekvése láthatóan az, hogy definiálja, névvel ruházza fel az Orbán-rendszert. Idézzük fel az elterjedt kifejezéseket: autokrácia, haverokrácia, mutyivilág, féldemokrácia, diktatúra. Az ön megnevezése igen plasztikus: posztkommunista maffiaállam.

– A posztkommunista a viszonyokra utal, amelyek között a rendszer született. Az állami tulajdon monopóliumára épülő rendszer felbomlása olyan privatizációs technikákat hozott létre, amelyek nem tudták biztosítani a tulajdon (és a tulajdonosok) legitimációját. Folyamatosan születtek politikai programok, melyek a tulajdon újraosztását célozták. A maffia szó pedig az uralom természetére utal.

– De vajon joggal nevezhetők-e a politika áramkörébe kerülő újgazdagok oligarchának? Keleti (orosz, lengyel) mércével ők csak muslicák.

– Oligarcháknak azokat nevezem, akik politikafüggő módon kapcsolódnak a piaci folyamatokhoz, nyilvános gazdasági erejük mellé politikai hatalom is társul, s olyan függelmi rendszerbe tagolódnak, melyben előnyöket épp úgy élveznek, mint ahogy zsarolhatók is.

– Oligarchák másutt is vannak. Az unió államaiban az oligarchának relatív autonómiája van. Miért?

– Mert nincs olyan politikai erő, mely a hatalmat monopolizálta volna. Értelmezésemben a maffiaállam azt jelenti, hogy a keresztapa, a rendszer kialakítója betagolja és aláveti oligarcháit. A fogadott családba való belépés nem önkéntes. Leisztinger sem saját akaratából „áll át”, szolgálva a nagyfőnök futballmániáját, hanem a gazdasági fennmaradásért küzdve.

– A maffia meglehetősen bizonytalan és pejoratív fogalom. Nem hisszük, hogy kormányoldalon kedvelik.

– A maffia a patriarchális családfő jogosítványainak az illegitim kiterjesztése. De nálunk már egy politikai vállalkozás növi ki magát gazdasági vállalkozássá, a családfő jogosítványait terjesztve ki a nemzet egészére. A klasszikus maffia véres eszközei helyett a közhatalom vértelen kényszerítő eszközeit alkalmazzák az NAV-tól az ügyészségen, a TEK-en át a törvényhozásig. A rendszer csak a család által nem ellenőrzött korrupcióval akar leszámolni. Lényegében az történik, mint a klasszikus maffia esetében: egyszerűen nem nézhetik el, hogy a felségterületükön más is védelmi pénzt szedjen.

– Ezért van a Nemzeti Együttműködés Rendszerében rend az utcán? Ahol Pintér Sándor a belügyér, ott hallgatnak a fegyverek?

– Így van. A maffiaállam kiszorítja, bizonyos értelemben betagolja a hagyományos alvilágot.

– Vannak-e testvérországai a Nemzeti Együttműködés Rendszerének?

– Az új kelet-európai rendszerek hagyományosan korruptak voltak. A politikai előnyöket gazdasági haszonra váltó oligarchák mindenütt felbukkannak. De az eredendő minta az Oroszország, Azerbajdzsán, Kirgizisztán, Kazahsztán, Türkmenisztán által fémjelzett régióban keresendő, ahol az állampárti és a titkosszolgálati elit elemei nőttek át a szerveződő maffiaállam közegébe.

– Ki a keleti maffiaállamban a stróman, és mi a szerepe?

– A stróman az a személy, aki áthidalja a szakadékot az uralom természete és legitimációja között. Egy rendezett demokráciában nem léteznek intézményesített strómanok. Egy kommunista rendszerben a hatalom teljességét a vezető kaszt birtokolja, de ez személyes vagyonra nem váltható át. A stróman elfedi a politikai hatalom és a magánvagyon közötti szakadékot. Bizonyos esetekben az oligarcha is betöltheti a stróman szerepét. Ilyen mondjuk Garancsi István vagy Andy Vajna, akik, bár gazdagodnak is, de senki sem hiszi, hogy csak a „nagycsalád” szívjósága, önzetlensége révén.

– Tulajdonképpen mi az alku tárgya stróman és főnöke között? Mi történik, ha a stróman a politikus bukása után a felügyeletére bízott javakkal meglép?

– Az nem nagyon ajánlatos. Ráadásul a „család” bukása a strómannak a legnagyobb bukás. Mészáros Lőrinc vállalkozásait nézve látjuk, hogy egyetlen évben tízmilliárdos megrendelésállományt halmoz fel, s ebből közel kétmilliárdnyi osztalékot vesz ki. Ez abnormálisan sok. Amikor tehát Mészáros „kifelejt” a vagyonnyilatkozatából egymilliárdot – ahogy ez nemrég történt –, nem azért teszi, mert erről megfeledkezett. Zavarban van a szerencsétlen, mert pontosan tudja, az nem az ő pénze. Hogy nyúlhatna a máséhoz?

– A vezető kaszthoz való tartozáshoz tulajdonképpen nem is kell Fidesz-tagnak lenni?

– Az Orbán-rendszerben a hagyományos párttestületekből a döntési kompetenciákat kivonják. Habony Árpádot nem választotta senki, politikai befolyása mégis érzékelhető. Persze van a Fidesznek elnöksége, de teljesen érdektelen, kik ülnek benne és mit beszélnek. A hivatalban lévő kormány, de a Fidesz-frakció sem határoz az égvilágon semmiről. Hogy hol születnek a döntések? Hát ez a kérdés. A fogadott politikai család szűk, felső, rugalmasan változó, nem formalizált körében. Ezt nevezem „polipbürónak”, szemben az egykori kommunista politikai bizottsággal, a „politbüróval”.

– A parlament az ön értelmezésében a maffiaállam legitimációs szerve. Klasszikus marxista felfogás szerint a burzsoá állam parlamentje kliensek gyülekezete. Miért kellene ehhez maffiaállamot működtetni?

– Csakhogy ez egészen más helyzet. A törvényhozás úgy működik, mint a mérték utáni szabóság. Egyedileg ad és von el jogokat. Normális körülmények között a törvényhozás generális szabályokat hoz. A Fidesz-család parlamentjének törvényeit, a „lexeket” áttekintve látjuk, milyen eseti döntést kinek az érdekében hoztak. A „lexek” (lex Béla, lex Józsi) száma százas nagyságrendű. Előfordul, hogy a hatalmi funkció betöltéséhez végzettség, tapasztalatok kellenek, de a havernak nincs olyanja. Ezeket a feltételeket bármikor hatályon kívül helyezik. Esetleg kedvezni akarnak egy-egy baráti vállalkozói csoportnak, a rivális üzleti kört kiszorítva. Lásd: vasárnapi zárva tartás, a napelemek adóztatásának mértéke. A maffiaállamban megfordulnak a viszonyok. Nem a jog uralma érvényesül, hanem az uralom joga.

– Újra és újra a definíció kérdésénél kötünk ki. Miért fontos önnek a maffia kifejezés visszatérő használata?

– Mert az unalomig ismételt illiberálisozás, a fosztóképzőkkel ellátott demokráciameghatározás nem hordozza a rendszer lényegét. Akkor sem, ha az állítások önmagukban igazak. Ha előttem áll az elefánt, és azt mondom, nincs szárnya, tehát nem lehet madár, nem vízben él, nem hal, ezek egyenként igaz állítások, de sok közük nincs ahhoz, milyen az elefánt. Feltételezem persze, hogy az Orbán-rendszer nem a demokrácia torzulása. Valami egészen más. Mert ha csak a demokratikus normák alkalmi devianciájának tekintjük, beragadunk a magyar panaszkultúrába, amely az ellenzéki zárványközösségekben besűrűsödik, az önlefegyverző tehetetlenség érzületét keltve. Ezért annyira magalázó az értelmiségi rácsodálkozás: „Ezt aztán tényleg nem hittem volna.” „Na, ez minden határon túlmegy.” Mintha valami vadrezervátumban járnánk, ahol az oroszlán felfalja az antilopot. Majd másnap visszajön és felfalja a következőt is. De mi csak rácsodálkozunk, hogy illetlenül viselkedik. Hát nem azért oroszlán, hogy ragadozzon? A panaszkodókat minősíti, ha képtelenek szembenézni a valósággal. Mert a siránkozás pozitív feltételezéssel él magáról a rendszerről.

– Mivel? Hogy nem is olyan rosszak ők, csak megtévedtek? Majd kijavítják?

– Azzal, hogy nem szándékosan, a rendszer lényegéből fakadóan ilyenek. De az autokratikus uralmat felszámolni kell, nem meggyőzni vagy korrigálni. Belülről is megreformálhatatlan.

– A harmadik Polip-kötetet adja ki. A kritikai értelmiség mégis idegenkedik a maffia terminológiától. Miért?

– Orbán rendszere elvette a szabadságukat. Sokan úgy érezhetik, én pedig az eddig használt, kedvelt szavaikat veszem el. Márpedig egy értelmiséginek nincs más vagyona, csak néhány fontos szava.