A menekültek zenekara
Bronisław Huberman, a nagy lengyel hegedűművész hozta létre a páratlan gárdát. Ez volt a térség első hivatásos zenekara, amely utóbb Izraeli Filharmonikus Zenekar néven lett a világ egyik legjobbja. A minőséget garantálta, hogy muzsikusainak sikerült átmenteniük Közép-Európa nagy zenei hagyományát – ahogy ezt sok éven át volt karmesterük, Zubin Mehta máig hangsúlyozza. Az együttes születése igazi dráma. Huberman, a csodagyerek hegedűművész Częstochowából már a harmincas évek elején fellépett Palesztinában, ahol azt tapasztalta, hogy a telepesek a szinte sivatagi körülményeik között mennyire vágynak zenére, kultúrára. Később az elsők között ismerte fel, hogy a hitleri őrület megjelenése után üldözött európai művésztársainak segítségre van szükségük. Nemcsak ahhoz, hogy muzsikálhassanak, hanem hogy életben maradhassanak.
A humanista művész, a Páneurópai Unió egyik alapítója feladta addigi karrierjét, és éveken át azért fáradozott, hogy megmenthesse kollégáit, kivált a legjobbakat. Járt Berlinben és Bécsben, Amszterdamban, Varsóban és Budapesten, és meghallgatta azokat, akik csatlakoznának jövendő zenekarához. Nagyszerű muzsikusokat talált, és keservesen gyötrődött, mert a nem elsőrangúkat kénytelen volt elutasítani, tudván, hogy ez akár az életükbe is kerülhet. (Huberman a muzsikusok családtagjait és másokat beszámítva így is több mint ezer ember életét mentette meg.) Meghívottjai között volt a 18 éves Fenyves Loránd, aki a Zeneakadémián Hubay, Weiner, Waldbauer és Kodály tanítványa volt. Ő lett az együttes hangversenymestere. Vele érkezett nővére, Aliz, valamint Pártos Ödön és Vincze László. Belőlük alakult azután a Fenyves-kvartett, későbbi nevén a nagy hírű Izraeli Vonósnégyes.
Arturo Toscanini Hitler személyes kérése ellenére sem volt hajlandó tovább vezényelni a bayreuthi Wagner-fesztiválon, Huberman kérésére viszont szívesen vállalta az új zenekar dirigálását. Tiszteletdíjat nem kért, „az emberiségért teszem”, mondotta. A világsztárnak nem volt könnyű dolga: az európai „palesztinok” nagy többsége szólista vagy szólamvezető volt, de elismerték a tajtékzó olasz zsenialitását, összeforrott az együttes,és nagyszerű produkció született a bemutatón: Rossini, A selyemlétra – nyitány, Brahms 2. szimfóniája, a Szentivánéji álom Mendelssohntól, akinek műveit Németországban már nem volt szabad játszani, aztán Schubert és Weber az első koncert műsorán. Háromezren fértek az újonnan épített terembe, százezer jegyet igényeltek. A többiek hallhatták rádión, a felvételt Európa-szerte, sőt Amerikában is sugározták.
A bemutatón ott volt Dávid Ben-Gúrión, akivel Hubermannak korábban meg kellett küzdenie. A későbbi kormányfő ugyanis nem kívánt muzsikus bevándorlókat, szerinte a fiatal országnak nagyobb szüksége volt mérnökökre. Nem kellett azonban csalódnia, az együttes óriási siker volt, évente negyvenezer bérletet adtak el, tizenkétszer ismételtek minden műsort. A zenekar a háború alatt 140 koncertet adott a szövetségesek katonáinak, köztük egyet a Zsidó Brigádnak El-Alameinben. Az 1948-as háború idején ugyancsak útra keltek, harckocsikon is, hogy muzsikálhassanak a harcolóknak. Ők játszották először a Hatikvát, az új állam himnuszát, amikor 1948. május 14-én megalakult Izrael, s ezen a napon kapták új, mai nevüket is.
Egyik dirigensük Leonard Bernstein volt, akit azután haláláig szoros kapcsolat fűzött az együtteshez. Másik meghatározó karmesterük Zubin Mehta, 1968 óta kétezernél több koncertjükön állt a pulpituson. Ő volt egyébként – 1988-tól – az első zeneigazgatójuk. Addig a dirigenseik „zenei tanácsadóként” szerepeltek, s még Bernsteint is csak „tiszteletbeli karmesterükké” választották. Az önigazgató, függetlenségére büszke zenekar negyven éven át jól megvolt főnök nélkül, büszkén arra, hogy a világ legjobbjai váltják egymást a pulpituson. Érzékeny fülű bírálóik szerint ez nem vált mindig a hangzás javára, ám ahogy egyik nagy barátjuk, Ichák Perlman megjegyezte: „Vannak kitűnő zenekarok, de ilyen sajátos hangzása csak ennek az együttesnek van.” Megbizonyosodhatott erről a magyar közönség is, amikor 1987-ben éppen Perlman közreműködésével vendégszerepeltek Budapesten.
Mehta a világ minden tájára elvitte együttesét. Egyszer Londonban is utolérte őket a politika: 2011-ben a BBC által közvetített hangversenyüket a palesztinok ügye melletti tüntetők zavarták meg. A közvetítés leállt, de a koncert folytatódott, s aztán később a rádió is egészben sugározta. Felelősségre az ügyben senkit nem vontak, s a zenekar szóvivője az eset után úgy nyilatkozott: nem valószínű, fellépnek még valaha Nagy-Britanniában.
A kérdés azóta is nyitott, az viszont eldőlt, hogy játszik-e az együttes Wagnert. Utoljára 1938 novemberében adták volna elő egy művét, de jött a kristályéjszaka, a német zsinagógák felgyújtása, és úgy döntöttek: Hitler kedvenc zeneszerzőjének alkotását nem játsszák többé. Ugyanígy évtizedeken át nem játszották a nácikat kiszolgáló Richard Strauss alkotásait sem. Zubin Mehta 1981-ben próbálkozott: ráadásként szólaltatta meg az együttes a Trisztán és Izolda előjátékát, de a közönség egy része tiltakozott, kitört a botrány, a dulakodás a nézőtéren. Később Daniel Barenboim, gyakori vendégkarmesterük kijelentette: Wagnert nem lehet kihagyni egy zenekar repertoárjából, demokratikus társadalomban senkitől nem lehet elzárni művészi alkotást, vezényelni fogja A bolygó hollandi és a Trisztán és Izolda részleteit. A koncert nem lesz a bérleti sorozat része, aki nem kíván Wagnert hallgatni, nem jön – így Barenboim. A demokratikusan működő együttes kétharmada megszavazta a Wagner-koncertet, de azt is tüntetők zavarták meg, verekedések törtek ki. Az ügy körüli heves vitákban érdekes érvet hozott fel Amos Elon, egy Theodor Herzl-életrajz szerzője. Arra emlékeztetett, hogy a modern cionizmus budapesti születésű apja rajongott Wagner zenéjéért, nemkülönben nacionalizmusáért, s azok ihletést jelentettek számára a zsidó államért indított mozgalmában.
Tel-Avivban, a Rotschild sugárút szegélyezte téren áll 1957 óta az Izraeli Filharmonikusok csarnoka. Felújítása óta az adományozó, Charles Bronfman nevét viseli. Az első koncerten az együttes tagjainak nagy többsége a vezető német zenekarokból, vagy Bécsből, Varsóból, Budapestről érkezett. Napjainkban a 115 tagú gárdának mintegy a fele régi izraeli, minden harmadik pedig a Szovjetunió utódállamaiból érkezett. Nem kevés, hasonlóan jól képzett muzsikus pedig Észak-Amerikából. Érdekes, hogy elegendő állami támogatás híján 1981-ben létrehozták alapítványukat, amely csatornázza az adományokat s nagy figyelmet fordít a fiatalok zenei nevelésére is. S ott van még mögöttük egy másik, a zenekar amerikai barátai által életre hívott alapítvány, ugyancsak jelentős forrásokkal, követve a hagyományt, amikor még Albert Einstein és társai küldtek pénzt Hubermannak az európai üldözöttekből álló „Palesztin Zenekar” felállítására.
