A memória zavarai

1989 egyik vicce az volt, hogy az ember bement a korábbi párttitkár szobájába, és ott egy addigi testmagasságából legalább öt centit vesztett embert talált, aki némán mutatott egy nagy táblára az asztalán. A felirata a következő volt: Te rosszul emlékszel rám.

Ezen sokat röhögtünk. Nem tudtuk, hogy a memóriánkkal tényleg bajunk lesz egyszer – konkrétan ennek a könyvnek az olvasása közben is –, de nem azért, mert később újrahazudtuk magunknak a rendszerváltást, hanem mert nem mindig azt láttuk meg benne, amit látnunk kellett volna, vagy ha megláttuk is, rögvest elfelejtettük, így aztán téveszméket hurcolunk magunkkal. Pedig hát ugyan mit lehet még másképpen elmondani erről a korról? Mindent tudunk. Januárban Grósz főtitkár bejelenti a szovjet csapatok részleges kivonulását, ami áprilisban el is kezdődik, de az MSZMP májusban arra készül, hogy a Varsói Szerződésben a teljes kivonást kéri. Horn külügyminiszter erről tárgyal. Ezt csak úgy felidézzük, pro memoria azoknak, akik erre nem, csak arra a fiatalemberre emlékeznek, aki bátran, de egyáltalán nem elsőként beszélt június 16-án a Hősök terén a megszállók távozásáról. Aztán jön Pozsgay, és közli, hogy ’56 népfelkelés volt. Februárban az MSZMP KB elfogadja a többpártrendszert, márciusban megalakul az Ellenzéki Kerekasztal, és rohan, rohan a történelem kisiklott vonata végig az éven: feloszlik a KISZ, lebontják a vasfüggönyt, eltemetik Nagy Imrét, megalakul az MSZP, és Antall József az MDF élére kerül. Csak hogy a nagyobb dolgokat soroljuk. Ezt mind tudjuk, tudjuk.

Csak talán rossz hangsúlyokkal. Nyers Rezső például feltétlen tiszteletünket élvezte, évtizedekig tartó politikai kitaszítottságában pedig olyasmit is beleláttunk a személyiségébe, aminek Kalmár Melinda az ellenkezőjét mutatja fel. Azt, hogy ő is, meg Fock Jenő, a másik reformer is hogyan próbált rémülten keresztbe feküdni az egész életüket megkérdőjelező új, polgári világ előtt. Utólag megrázó belátni, hogy a nagyobb szabadságot akarók is csak a rendszer ketreclakói voltak. Az is meglepetés, hogy az akkor szimpla keményvonalasként, a Berecz–Grósz-vonal embereként elkönyvelt Fejti György a szerző szerint mennyivel bonyolultabb szerepet játszott. Ő értette meg először, hogy nem érdemes korlátozott választásokkal próbálkozni, az ellenzék úgyis csak nyílt versenyt fogad el. Arról azonban nem volt vita a vezetésben, hogy Pozsgayval létre kell hozni egy elnöki köztársaságot, mégpedig sebesen, míg a párt támogatottsága a látható tartományban van.

Kalmár Melinda megerősíti – létező pártdokumentumok alapján –, hogy közben gyorsan elindították az újonnan alakuló történelmi pártok vezetőivel azt a titkos tárgyalássorozatot, amely egy átmeneti demokráciában udvariasan pöfögő segédmotorokká tette volna őket az MSZMP mellett. Hogy ez mennyire nem volt alaptalan terv, az is bizonyítja, hogy 1989 januárjában az MDF az állampárt szakértőivel folytatott vitasorozatot, és itt egyáltalán nem zárták ki, hogy koalícióra lépjenek az MSZMP népi reformszárnyával. Csurka azt mondta, ebben a helyzetben neki már egy félpártrendszer is megfelelne, a diktatúra és a demokrácia között. Még nem tudták, mire fut ki az egész.

Mi meg, akkori kétkezi újságírók, pulóveres értelmiségiek, valamint a nyolcvanéves Rózsika úrasszony, akinél laktam és akivel eltartási szerződésben voltam, azt hittük, hogy tudjuk. Nekünk lett igazunk, mégis rosszul láttuk a saját valóságunkat. Veszedelmesebb és billegőbb volt annál, mint amit gondoltunk róla. De hát Rózsika azt mondta, fiam, ezeknek végük van, és nekem hinnem kellett neki, több korszak bölcs tanújának, hiszen ő lánykorában már Adyt is látta részegen. Ezek után az a hír, hogy Berecz KB-titkár listát írt arról, hogy kiket kellene kirúgni a Rádióból, nagyon humorosnak tűnt.

Pedig, ahogy Kalmár Melinda könyvéből kiderül, a rothadásnak indult, döglődő szovjet galaxis egyáltalán nem volt halott. Az MSZMP erős elnökkel, ügyesen szelektív választási törvénnyel operáló elgondolása pontosan egybevágott a birodalmi központ új elképzeléseivel, amelyek lazább, működőképesebb, de alapjaiban nem változó szisztémaként teremtették volna újjá a becsődölt rendszert. Ennek pedig az lett volna az alapja, hogy a központ kiegyezik a szovjet gazdasági elitekkel, több pénzt, jogot és pozíciót juttat nekik, vagyis kiszélesíti a hatalom hátterét. Ha ez kicsit emlékeztet a Kádár-rendszerre, az nem a véletlen műve. A kiegyezés a szerző szerint végül azért nem sikerült, mert a Szovjetuniónak már egyszerűen nem volt annyi erőforrása, hogy jóllakassa az összes éhes elitet, így biztosítva a politikai békét. Na meg jöttek a nemzetiségi forrongások. Mindenesetre Magyarországon is ez volt a program, élén Pozsgayval.

Hogy mi tetszik? Pozsgayval? Mi úgy tudtuk, hogy ha valakit, hát őt különösen gyűlölték Moszkvában, de Kalmár szerint ez tévedés. Nem véletlen, hogy amikor a renitens politikus ’56 új értékelésével állt elő, maga Gorbacsov védte meg. Az már külön iróniája a dolognak – és ezt sem tudtuk –, hogy ezt a bejelentést, bár finomítva, maga Grósz főtitkár akarta megtenni, vagyis a probléma nem a népfelkeléssé minősítés, hanem Pozsgay „előzése” volt. Merthogy a forradalom, szegény, hirtelen a politikai helyezkedés eszközévé is vált. Pozsgayt a szovjet központ mindenesetre alkalmas, alkalmazkodóképes, többféle hatalmi variációt szolgálni tudó, tehát remek elnökjelöltnek tartotta. Minden látszólagos bírálat ellenére.

Ha mármost erről az egészről azt gondolja az olvasó, hogy az egész rendszerváltás tényleg nem volt több az elitek alkujánál, Kalmár Melinda ezt azzal fogadja el, hogy persze, a moszkvai terv ezt célozta. De többek között nem számolt azzal, hogy az alkukba bevett csoportok száma továbbra is kicsi volt, a be nem avatottaké meg magas. Mint ahogy az MSZMP-vel tárgyaló történelmi pártok tagjainak sem volt fogalmuk főnökeik egyezkedéséről, úgy a társadalom sem sejtette, hogy a működése határait titokban újra kijelölték. Egyszerűen azt hitte, hogy ő most már szabad, és ment a maga feje után. A tudatlanság fantáziát szül, a fantázia pedig nem ismer határokat, így aztán füstbe ment a sok szép hatalmi terv, rendszerváltás lett belőlük.

De hát mi is volt ez a rendszer? Tudjuk is meg nem is. Kalmár Melinda olyan korporatív szisztémának írja le, ahol a mindenható állam céhszerű rendekbe kényszeríti bele a különböző érdekcsoportokat, amelyek nem egymással harcolva alakítják a viszonyokat, hanem alkukon keresztül, és a legfőbb döntőbíró az állam. Egy a főnök, egy a rendszer. Ez bukott meg, és ez tért vissza az Orbán-rezsimmel, tesszük hozzá mi, húsz év valamennyire szabályos polgári demokráciája után tán elkerülhetetlenül, hiszen ilyen-olyan néven száz éve velünk van. Kalmár azonban nem hisz az eleve elrendeltségben, szerinte lehetett volna más út, és lehet is még.

Reméljük, hogy ellentétben velünk, akik annyi mindent értettek félre a saját korukból, ő ezt jól tudja.