A magyarok

Az új választások (2006) közeledtével a „nemzeti” oldal pozíciófoglalása a kiteljesülő séma szabályai szerint a korábbiakhoz képest erőteljesebb lett. Tetőpontra hágott a „polgári körökből” kifejlődött pártaktivista réteg tevékenysége. Megjelent és két számot megért egy bulvárlap (Magyar Vizsla), melyet a politikai ellenfél a Fideszhez kötött. Olyan képeket talált benne az olvasó, amelyek az MSZP és az SZDSZ vezető politikusainak a karóráját, napszemüvegét, öltönyét mutatták, egyúttal az árakat is közölték. Honnan, miből van milliót érő karórájájuk? (És ez csak az óra.) Jólétüket újabb bizonyítéknak kiáltotta ki az ellenfél. A nemzet szegény, ők (még erősebb lett a kommunistázás) ellenben gazdagok. (Nemcsak ők, de ez most megint nem tartozik ide, ugyebár.) Nem tarthat tovább a magyarokkal szemben ellenséges, nemzetközi globalistákat kiszolgáló kormányzás!

A kormányzó koalíció válaszul adócsökkentést ígért arra az esetre, ha hatalmon marad, és év elején kifizette a 13. havi nyugdíj első felét.

Rosszabbul élünk, mint négy évvel ezelőtt – hirdették a Fidesz plakátjai.

2005 végén és 2006 elején meredeken elindult felfelé az úgynevezett konjunktúraindex, amely a lakosság gazdasági várakozásainak vagy – nagyon leegyszerűsítve – a közhangulatnak az alakulását mutatja.

A Fidesz szerveréről betörtek az MSZP adatbázisára.

A kormány folyamatosan cáfolta az ellenzék állítását, miszerint az ország csődhelyzetben van, sőt, biztatónak festették le a gazdaság helyzetét és a jövőt.

A Fidesz a súlyos gazdasági helyzetről szóló saját kijelentéseinek ellentmondó, hangzatos ígéretekkel állt elő, például a 14. havi nyugdíj bevezetésével.

A választást közvetlenül megelőző tévévitában a Fidesz elnöke kijelentette, hogy országjárása („nemzeti konzultáció”) során meghallgatott 3,2 millió embert. A regnáló miniszterelnök erre azt válaszolta, ennyi emberrel fejenként öt percig beszélni 90 évig tartana.

„A mi elnökünk gyengébb volt” – még a Fideszen belül is ez lett a fogadtatása a vitának.

A Fidesz leendő miniszterelnökhelyettes-jelöltje „szinglihordáknak” nevezte a magányos, gyermektelen nőket, és előrevetített bizonyos elképzeléseket: „Ha négy évre nyerni tudnánk, és utána az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden eldőlne.” Ugyanez a személy ezt is mondta: „Korlátozni kell az egyén parttalan szabadságvágyát.”