A mádi jólélek

– Én vagyok az, de úr nem vagyok – nevet Barna bácsi az udvar mélyén, miután úgy kiabáltunk be a kapuja fölött, hogy azt a Fehér Barnabás urat keressük, aki a mádi zsinagóga kulcsát őrzi.

A katolikus templom órája éppen wurlitzerre hajazó muzsikát játszik. Mögötte a dombon úgy sorakoznak a szőlőtőkék, mint a seregek. Tokaj-hegyalján vagyunk, a legjobb minőségű borokat pont ezen a környéken készítik. A mindig derűs Barna bácsinak is van két hektár földje a domb mögött. Tanyáján ősszel ezer mázsa hárslevelű furmintot szüretelt. Két farkaskutya őrzi a parányi házat, kis piros traktorral robog oda mindennap, mert errefelé a szőlő – mint mondja – „olyan, akár a családtag: összenőtt az emberrel”.

Barna bácsi feleségével egy öreg házban él. Van az már vagy négyszáz éves is, a homlokzatán lehúzott bolti redőny emlékeztet rá, itt valamikor borbély működött. A mester hol barkót, hajat nyírt, de eret is vágott, ha arra volt szükség. A szomszédban II. Rákóczi Ferenc kúriája áll. Magasabb ugyan, mint Barna bácsi otthona, de annak az udvaráról nem hallatszik ki a kutyaugatás, ott se kerti törpe, se műőzike, de álvaddisznó és díszgombácska sem őrzi a bejáratot.

– Gyertek be – vált azonnal tegezősre az öreg. Huncutul összeszűkül a szeme, rágyújt egy viccre, mi meg dőlünk a nevetéstől a következő kérdéséig: – Kis pálinkát elfogadtok?

Az előszobában állunk. Az öreg mesél és mesél, az őt hallgatónak pedig úgy tűnik, abba sem hagyta még soha. Mögöttünk komplett minipalack-gyűjtemény: az előszoba faltól falig vitrinjében százszámra állnak a bort és gyümölcspárlatot őrző bontatlan díszflaskák.

– Ötven évvel ezelőtt kaptam egy kis üveg, 1937-es hárslevelű furmintot. Hogy ne legyen „egyedül”, gyűjtöttem hozzá több százat. Még a Diósgyőr focicsapata is segített; a fiúk akárhol jártak a világban, mindig hoztak egy üveg italt. De amikor Franciába’ meg Olaszba’ voltam tanulmányúton, a napidíjamból akkor is apró palackokat vettem – meséli.

Látta a szép gyűjteményt a pesti Klapka György is, felajánlotta, hogy megveszi, de ő nem adta el a kincsét.

– A feleségem elment valahova. Biztos nem kértek semmit? – kérdezi, s mivel ingatjuk a fejünket, folytatja a viccmesélést. – Azt hallottátok, hogy...?

És persze még nem hallottuk a pajkos, olykor nyomdafestéket sem tűrő tréfákat, de ha véletlenül mégis, biztos nem ismertük volna fel, mert Barna bácsi igazán ízesen mondja, játszik közben a keze, a szeme, mi meg dőlünk a nevetéstől.

– És azt ismeritek, hogy...?
A katolikus borásztechnikus negyven évig a helyi szőlészet főnökeként dolgozott. Tizenegyen voltak testvérek. Fehér Barnabás 13 évesen az úttörő-válogatottban jobbszélsőt játszott. Egy margitszigeti rangadón a lengyel gyermekválogatott ellen 2:1-re kikaptak. Ki más lőtte volna a magyar gólt, mint ő? A Honvédbe hívták, de nem tudta Mádot elhagyni. 38 éves korában még mindig rúgta a bőrt a Mádi Bányász NB 3-as csapatának középhátvédjeként, ám a Bodrogkeresztúr elleni meccsen belelépett egy gödörbe, és eltörte a bokáját. Itt fejeződött be a sportpályafutása.

Az ötvenes években Déry Sári kitelepített gróf férjét követve került Mádra. A fővárosi színésznő színjátszókört szervezett, és a helyi „színészek” előadták a Luxemburg grófját meg a Lili bárónőt a falu közönsége előtt. Az operettekben az ifjú Fehér Barnabás vitte a prímet, kiválóan tudott énekelni.

Feleségével, a tanácsi adócsoport vezetőjével a helyi bálon ismerkedett meg. Az ifjú házasok az elhagyott helyi rabbiképző egyik helyiségét kapták meg szolgálati lakásként. Öt évig éltek ott. Két gyerekük született, a lányuk ma óvónő, a fiuk kamionos.

– A tanácstól hívtak fel, hogy a hétvégén őrizném-e a zsinagóga kulcsát. Szombaton és vasárnap ugyanis zárva a hivatal, így nincs, aki kinyithatná az erre vetődő turistáknak. Közel laktam a romos épülethez, beleegyeztem.

A ma 75 éves férfi ötven éve őrzi a kulcsot. Takarítja, rendben tartja a nemrégiben felújított épületet, s ha látogató érkezik, körbevezeti, mesél a zsidó szokásokról, szertartásokról. Brosúrákból, könyvekből szedte össze a tudást, s ennek révén sok különös, szórakoztató emberrel találkozott. Adomázik Selmeczi Gabrielláról, Borókai Gáborról, Deutsch Tamásról, Demjén Rózsiról. Mutatja, Presser Gábor milyen szép műfüves kis focipályát és lelátót adományozott a falunak, miután megnézte a zsinagógát.

Egyszer meg éjfélkor csörgött a Barna bácsi telefonja. New York-i zsidók érkeztek. Látták a zsinagóga ajtaján fityegő telefonszámot, és azonnal tárcsázták a kulcsos embert.

– Ne menj fel, biztosan csapda, valaki meg akarja rongálni az épületet – mondta a felesége. Volt már ilyen, nem ok nélkül félt az asszony.
Az öreg kilesett az ablakon, ám amikor megpillantotta a jámbor utazókat, gyorsan felöltözött. Hajnali kettőig imádkoztak a látogatók, aztán odaadtak a kulcsos embernek egy dollárt.

– Ez még borravalónak is kevés, mert én társadalmi munkában dolgozom – hárította el a pénzt az öreg. Ahogy meséli, kitör belőle a nevetés.

Kisvártatva jön egy újabb adoma Sólyom László volt köztársasági elnökről, aki feleségével járt Mádon, és nagyon örült annak, hogy nem államfő-, hanem emberszámba vette őt Fehér Barnabás, még vicceket is mesélt neki. Később elhívta az öreget a Sándor-palotába.

– Mutattam a polgármesterünknek a díszes levelet. Azt mondta: Barna, ne bizonytalankodjál, sem Mádon, sem a környéken nincs olyan ember, akit maga az államfő invitál magához. Amikor beléptem a Sándor-palotába, tele volt a terem nagy emberekkel, akiknek talán még hátul is volt nyakkendője. Megláttam a frakkos pincéreket, arra gondoltam: Barna, mit keresel itt, amikor odahaza a küszöbön ülve eszed a babfőzeléket? – kacag.

Köztársasági elnöki kitüntetést kapott, tavaly pedig átvehette a Mensch (jiddisül: igaz ember) Nemzetközi Alapítvány díját.

– Gyertek, megmutatom a zsinagógát – akasztja le a szögről a kulcsot.
Naná, hogy útközben is mesél! Édesapja Neumann Miklós zsidó bornagykereskedőnél volt vincellér, és jobban keresett, mint a falu jegyzője.

– Miért kap Fehér Miklós többet nálam? – kérdezte a jegyző a kereskedőtől.
– Ez az ember kezeli minden vagyonomat. Úgy kell őt megfizetnem, hogy szégyelljen lopni – kapta meg a választ.
Csillog az öreg szeme:
– Elmondtam ezt a történetet a kitüntetésemet ünneplő közönségnek. Nem túlzok: állva tapsoltak! – húzza ki magát.
Apja azt mesélte neki, hogy anno egy zsidó család öt-hat parasztfamíliának adott munkát. Ezért tisztelni, becsülni kell őket. Az 1700-as évek elején Galíciából öt zsidó család – szatócsok, borkereskedők – érkezett Mádra. Barna bácsi gyerekkorában nyolcszáz zsidó élt a négyezer lelkes községben.

– Mégsem élt Mádon zsidó, csak mádi lakos. Itt jó darabig nem számított, ki kicsoda, ember nem volt embernek farkasa.
Ügyesek voltak a kereskedők. De a sok szatócsboltos közül is kiemelkedett a Stern nevű. Boltja az alvégen állt, mégis mindenki nála vásárolt. Az élelmes boltos ugyanis színes cukorkákat tett ki a pultra. Amikor elfordult, a sihederhad rögtön lopott egy-két darabot. A boltosnak hátul is lehetett szeme, mert repetázni nem engedett:
– Te már loptál, neked nem lehet.

A vészkorszak után kevesen maradtak életben Mád zsidó polgáraiból. Talán harminc csonka család jött vissza Auschwitzból, az idősebbek a nyolcvanas években meghaltak, a fiatalabbak elköltöztek: van, aki Pesten, New Yorkban vagy Tel-Avivban él.

A copf stílusú, az egész világon egyedülálló zsinagóga ma üres. Néhány tárló van benne, tele régi rekvizitumokkal, szekrényében nincs tóratekercs. De új és gyönyörű minden, a falfestés, a karzatok, a bútorok.

– Katolikus létére miért szolgálja a zsidókat? – vonta kérdőre nemrég egy fővárosi ultraturista. Fehér Barnabás szerint mostanában egyre hangosabb a gyűlölet. Nincs jókedve tőle. Elkomorul, van, amikor nincs helye a viccnek. Aztán felcsapja a zsinagóga vendégkönyvét.
Többnyire őt dicsérik.

Sólyom László ezt írta bele: „Megrendítő és egyben vigasztaló is találkozni a hazai zsidóságnak ezzel a nagyszerű alkotásával. Ha nem is Mádon, de fontos, hogy elválaszthatatlanul együtt vagyunk.”

Valóban együtt vagyunk?

– Vigyázzatok hazafelé! – búcsúzik Barna bácsi. Még elővesz egy régi képeslapot, rajta lovasszekér és egy felirat: „Ott vagyok, ahol a mádi zsidó.”
– Ugye értitek? – nevet, és kacsint.
Egy régi mese szerint a mádi zsidó szekerén szállított bort a közeli kocsmáknak. Egy nap elaludt a bakon, de ezzel a ló nem törődött, és végighúzta az árut a szokott útvonalon. Még a kimérések előtt is megállt pont annyi időre, amennyi a kipakoláshoz kell. Mikor a bakon felébredt a kocsis, már ugyanott állt a szekere, ahonnan az alvás előtt indulni készült. Kocsija továbbra is roskadozott a sok hordótól. Innen a szólás: „Ott van, ahol a mádi zsidó”, vagyis nem sokra jutott.

Az országra, a gyűlöletre még csak-csak igaz a mondás, ám Barna bácsira nem. Hiszen miatta mosolygunk egész nap.

Jobb az utunk tőle.