A kutatók cenzúrája és öncenzúrája

Nehéz ma az akadémiai kutatószférában függetlenül létezni. Különösen így van ez, ha valaki jogtudománnyal, és főleg, ha közjoggal foglalkozik. Körtvélyesi Zsolt, az ELTE Társadalomtudományi Kara Emberi Jogi és Politikatudományi Tanszékének oktatója a Fundamentum című, emberi jogokkal foglalkozó folyóiratban publikált, vitaindítónak szánt tanulmányában fejti ki, hogy a közjogot kutatók miért vannak különösen nehéz helyzetben, amikor a jogrendszer vizsgálatával foglalkoznak és kritizálják azt. Röviden: az aktuális hatalom nem szereti a kritikát. Ez viszont amellett, hogy elfojtja a jobbítás lehetőségét, a területet kutatókat is a frontvonalba helyezi. Pedig ők a legkevésbé sem vágynának oda.

Az akadémia szabadsága

Körtvélyesi Szókratész és Galileo példáját idézi fel. A görög filozófusnak azért kellett meghalnia, mert a regnáló hatalom nyílt bírálatával „tévútra” vezette az ifjúságot, a csillagász pedig a geocentrikus világkép megkérdőjelezése miatt kényszerült élete végéig házi őrizetbe, és e miatt tiltották be a könyveit is. A világ rendjét kutató tudósok tehát a legújabb korokig nem voltak egyszerű helyzetben.

Ha nem is hasonlítható ezen következményekhez napjaink magyar jogtudósainak helyzete, az biztos, hogy most sem egyszerű az igazság keresése és annak nyilvános kimondása. Márpedig ez egyrészt az egyik legalapvetőbb emberi igényünk, másrészt bármilyen közösség egyik legfontosabb célja. Szemléletes példáját adja az igazságot és a valóságot kereső tudósok helyzetének a nemrég a mozikban játszott Ne nézz fel! című amerikai film, amiben a világot elpusztító meteoritot észlelő tudósok szavát a politika és a felületes közönség egészen addig nem kezeli a helyén, amíg az armageddon már szabad szemmel is láthatóvá nem válik az égen.

Ez az akadémiai szabadság lényege: a természet vagy – a Körtvélyesi által vizsgált esetben – a társadalom működését kutatók szabadsága arra, hogy megismerhessék, amit fontosnak gondolnak, és hogy a megismert tényeket és összefüggéseket a szélesebb társadalom felé is közölhessék. Ezeket az alapelveket erősíti meg az UNESCO vonatkozó dokumentuma is, amely a szabad oktatáshoz és eszmecseréhez való jogról beszél, amit nem korlátoz semmilyen kötelezően követendő doktrína. Körtvélyesi állítása szerint nagy baj van ezzel Magyarországon a jogtudósok munkája esetében.

A társadalomtudományok, és így a jogtudomány annyiban speciálisak a szerző szerint, hogy a tények közös alapjának eltűnése magát a demokráciát ássa alá. Ha eltérően gondolkodunk a homeopátiáról, az legfeljebb a saját egészségünkre van hatással, azonban ha azt gondoljuk, hogy a választások szabadok és tisztességesek, miközben nem azok, akkor a közösségeinket ássuk alá.

Körtvélyesi ismertet olyan elméleti szakirodalmat is, amely szerint a bíróságokat és az Alkotmánybíróságot is elsősorban a szakmai, jogászi, alkotmányjogászi vélemények tartják kontroll alatt: ha a bírók szakmaiatlan döntéseket hoznak, azzal kiírják magukat a szakmai közösségből. Ha maga a közeg nem működik jól, akkor ez az ellenőrző funkció kikapcsol. Azt is hozzáteszi azonban, hogy az akadémiai munkát végzők Magyarországon szinte kivétel nélkül egyetemeken és a Magyar Tudományos Akadémia intézményeiben dolgoznak, így közpénzből származik a díjazásuk. Ha másért nem, hát emiatt ők is elszámoltathatók, bírálhatók a munkájukkal kapcsolatban. Fontos azonban megkülönböztetni, hogy mi az, ami a munkára vonatkozó kritika, és mi az, ami magát az akadémiai szabadságot sértő támadás.

A szerző szerint az akadémiai szabadság kérdései a mai Magyarországon sokkal inkább hasonlítanak a kínai állami cenzúra nyugati egyetemeket érintő hatásait övező kérdésekre, mint a nyugati egyetemek saját kérdéseire az önszabályozásról, az önmeghatározásról vagy a fenntartási megoldásokról.

Mi a baj?

Magyarországon az tűnik a legnagyobb problémának, hogy a kritikus társadalomtudósi, jogtudósi vélemények nem kerülnek napvilágra. Ahogyan Körtvélyesi fogalmaz: a cenzúra és az öncenzúra esetei szorosan összekapcsolódnak ebben a szférában. A szerző kiemeli, hogy már a 2011-ben elfogadott Alaptörvény megteremtette azt az intézményes környezetet, ami lehetőséget teremt erre. A helyzet azóta csak romlott az ezt követő módosítások és intézményvezetői kinevezések következtében.

Körvélyesi hosszan sorolja a példáit arról, hogyan is korlátozza a kutatók gondolkodási, véleménynyilvánítási és publikációs szabadságát az intézményi környezet. A példáit két csoportba rendezi: vannak olyan rendszerkritikus hangok, amelyek a nem tűrt kategóriába kerülnek, és vannak olyanok, amelyek éppen hogy elfedik a kritikát, és ezért a támogatott kategóriába kerülnek.

Talán a Debreceni Egyetemről jön a legerősebb példa a nem tűrt véleményekre. Az egyetem jogi karának akkori oktatója egy tanulmányt készített Ki védi meg a magyar bíróságok függetlenségét? Személyzeti politika a központi igazgatásban címmel. A tanulmány az Országos Bírósági Hivatal túlhatalmával foglalkozott, a vezetői pályázatok elbírálását elemezte, és felhívta a figyelmet a bírói függetlenséget fenyegető veszélyekre. A szöveg eredetileg a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának saját lapjában, a Pro Futuróban jelent volna meg, de egy kormányközeli internetes oldal – vélhetően a szerkesztőbizottság valamely tagja által – tudomást szerzett a tanulmány kritikus következtetéseiről, és nyomást gyakorolt a kar dékánjára, hogy a tanulmány ne kerüljön a lapba. Kovács Ágnes, az érintett tanulmány szerzője azt mondta, a dékán megkérte a kézirat visszavonására, de mivel erre nem volt hajlandó, ezért a szerkesztőség rendkívüli ülésen döntött a kézirat visszautasításáról. A tanulmány egyébként később a Magyar Tudományos Akadémia internetes oldalán jelent meg, ahol mindenki által hozzáférhető.

A Pro Futuro azóta is működő jogi szaklap, etikai vizsgálat senkivel szemben nem indult. Kovács Ágnes az incidenst követően saját döntéséből elhagyta a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karát. A vele szembeni cenzúrakísérlet ugyan nem volt sikeres, de üzenetértékű, hogy sem a saját egyetemi kara lapjának szerkesztősége, sem a közvetlen kollégái nem álltak ki mellette az akadémiai szabadság védelmében.

Körtvélyesi olyan ismertebb példákat is elemez, mint a társadalmi nemek szak betiltása, a Közép-európai Egyetem elüldözése, a Színház- és Filmművészeti Egyetem bedarálása, egyes kutatók kipécézése a nyilvánosságban elmondott véleményük miatt, a propagandasajtó által vagy a Magyar Tudományos Akadémia belső átszervezéséhez kapcsolódóan kiszivárgott támadások. A lejáratások, tiltások és megszüntetések mellett komoly belső cenzúrát jelent az is, hogy bizonyos hangokat központilag hangosítanak fel.

Körtvélyesi leszögezi, hogy nem önmagában a kormányzati intézményalapítással vagy egyes területek kiemelt támogatásával van baj, hanem azzal, ha ezeket a lépéseket a független tudománnyal szembeni kormányzati bizalmatlanság szüli. Ennek üzenete pedig ellentétes az akadémiai szabadsággal, mert fenyegetettség érzését kelti a független kutatókban. A problémásnak ítélhető kormányzati intézményalapításra Körtvélyesi számtalan példát sorol az elmúlt évekből: a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár, a Migrációkutató Központ, a Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, a Magyarságkutató Intézet, a Családtudományi Kutatási Centrum, és ebbe a logikába illeszkedik a Külügyi Intézet közelhúzása a külügyi tárcához is. Ezek az intézménypolitikai lépések mind jól dokumentálhatóan azt a célt szolgálták, hogy a független intézmények és független kutatók ellenében legyenek függetlennek tűnő cáfolatok és ellennarratívák.

Ezekkel párhuzamosan zajlik a Fudan Egyetem magyarországi campusának létrehozása, a Mathias Corvinus Collegium ötszázmilliárd forint értékű anyagi támogatása, a Magyar Nemzeti Bank által létrehozott és közpénzekből működő alapítványok kutatómunkájának finanszírozása, de ebbe a sorba illeszthető a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kiemelt finanszírozása is. Körtvélyesi szerint ezekért a támogatásokért cserébe az a ki nem mondott elvárás, hogy az intézmény és a kutatók, oktatók véleménye ne legyen, vagy csak mérsékelten legyen kritikus a kormányzattal és annak politikájával szemben, sőt válasszanak olyan témákat, amelyek a kormányzat kommunikációs narratíváját erősítik. A cenzúra és az öncenzúra lehetősége ezekben az intézményekben fokozott: a többlettámogatásért cserébe többletlojalitás jár, olvasható ki Körtélyesi következtetéséből.

Azonban nemcsak az intézmények létrehozásán és kistafírozásán keresztül lehet elérni a többletlojalitást, hanem a vezetők kinevezésén és lekötelezésén keresztül is. Körtvélyesi egy másik kutatóra hivatkozva objektíven leírja azok dilemmáját, akik esetleg szakemberként vezetnek ilyen intézményeket: egyszerre kell fenntartaniuk az alkotmányosságot, személyes és szakmai mércéket követni, miközben ebben nem mehetnek túl messze, mert lojálisnak is kell maradniuk a rendszerhez. Ez a dilemma az illiberális rendszerekben nem rendkívüli, hanem a rendszer elválaszthatatlan része, és még ha sikerül is megoldani, az akadémiai szabadság mindenképpen sérül, hiszen csak ennek rovására történhet az egyensúlyozás.

Mit tehetnek a kutatók?

A szerző nemcsak kívülről látja ezt a problémát, hanem az akadémiai szférában dolgozó kutatóként maga is érintett. A társadalomtudomány alapvetése, hogy az azt oktatónak értéksemlegesnek kell lennie, és be kell mutatnia a megközelítések lehető legszélesebb skáláját, hogy a hallgatók, olvasók ezek alapján maguk alakíthassák ki a véleményüket. Ezzel szemben vannak olyan megközelítések, amelyek szerint a társadalomtudományok, a jogtudomány és különösen az alkotmányjog nem teheti azt meg, hogy a saját belső értékeinek lerombolását legitimálja: az alkotmányosság melletti elkötelezettség valójában elvárja egy alkotmányjogot kutatótól, hogy cselekedjen, ha az alkotmányosságot magát érzi veszélyben. A kutatók írhatnak, kongathatják a vészharangot és politizálhatnak is, ha véleményük szerint az alapértékek, a jogállamiság és a demokrácia kerülnek veszélybe. Sőt, ez nemcsak lehetőség számukra, hanem a hivatásukból fakadó kötelezettség is.

Körtvélyesi olyan példákat sorol, amelyek arra mutatnak rá, hogy az erről megfeledkező kutatók tulajdonképpen az alkotmányos demokrácia alapértékeit sértő rendszert legitimálják munkájukkal. E példák közül Várnay Ernő professzor Az Alkotmánybíróság és az Európai Bíróság. Együttműködő alkotmánybíráskodás? című tanulmányát érdemes állatorvosi lóként kiemelni. A jogtudós tanulmányában jelzi, hogy tud a jogszabályokon túli politikai tényezőkről, le is írja, hogy „a civil törvénnyel és a CEU-törvénnyel kapcsolatban intenzív politikai feszültségek támadtak, amelyek miatt a felfüggesztések politikai indíttatása sem zárható ki”, ám ezzel nem foglalkozik az elemzésében. Miközben a politikusi, jogalkotói nyilatkozatokból is világos, hogy az elemzett jogintézkedések a politikai célon kívül semmi mást nem szolgáltak. Tehát a jogtudomány elfordítja vizsgáló tekintetét, ha a politikai természetű magyarázat lenne a leginkább kézenfekvő. Csakhogy ezt nem tehetné meg, mert éppen ott jelentkeznek problémák, ahol a politika önkényesen nyúl hozzá a jogintézmények működéséhez. Ráadásul a félrenézéssel a tájékozatlan olvasót is megtéveszti a kutató. Az említett tanulmány megszületését egyébként az Igazságügyi Minisztérium támogatta, ami visszavezet az intézményi torzítás kérdéséhez is.

Körtvélyesi szerint persze vannak olyan kutatási témák, amelyek esetében nem szükségszerű a hatalom kritikája, de ahol ennek jelentősége lehet, ott nem szabad elhallgatni, ha tudományosan objektív akar maradni a szerző. Ha ezt mégis megteszi, azzal olyan állapotokat legitimál, amiket talán maga sem tart kívánatosnak.

Nem csak rossz példák vannak azonban. Olyan tanulmányra is rámutat, amelyben összekapcsolódik a konkrét gyakorlat kritikája a tágabb társadalmi, politikai kontextussal, és kifejezetten megjelenik a döntéshozók felelőssége. A szerző szerint ez a tudományos megközelítés lenne kívánatos.

A jogtudomány felelősségteljes képviselői ilyen körülmények között választhatják a pálya vagy az ország elhagyását, az érzékeny témák kerülését, az óvatos kritikát vagy a kritikába való teljes beleállást. Míg a kevésbé felelősségteljes jogtudósok választhatják a társadalmi közeg teljes figyelmen kívül hagyását, illetve a csendesebb vagy hangosabb beleállást a hatalom igazolásába, akár pozíciókért cserébe. A szerző nem nevesíti, de az érintett akadémiai szereplők között mindegyik megoldás választására akadnak példák.

Mit lehet tenni?

A tanulmány végén Körtvélyesi arra is vállalkozik, hogy ötleteket adjon a nehéz helyzetben lévő szakma számára. Bibóra hivatkozva mondja, hogy a kelet-közép- európai régióban és hazánkban is komoly hagyománya van az elnyomás hallgatólagos elfogadásának, de annak is, hogy a „szabadságszerető emberek” mindennek a figyelmen kívül hagyásával tesztelik a rendszert. Az olvasóban óhatatlanul felmerül annak lehetősége, hogy talán e tanulmány megírása is egy ilyen teszt a szerző részéről.

A rendszerváltás előtt is voltak olyan jogászok, akik úgy tettek, mintha hazánk egy demokratikus jogállam lenne, és ezzel a magatartással szembesítették a rendszer híveit, hogy valójában nem az. Talán most is hasonló hozzáállás lenne a célravezető, érzékelteti a szerző.

Az egyes esetek, alkotmánysértések dokumentálása fontos szakmai feladat, de fontos az is, hogy ellenálló és szolidáris közösségek jöjjenek létre a társadalomtudósok között nemcsak Magyarországon belül, hanem nemzetközi, európai szinten is.

Ars poeticusan hat Körtvélyesi egyik utolsó gondolata a tanulmányban. A szerző szerint „magatartásunk iránya és hatásának ereje nem mérhető pontosan, vagy esetenként ez csak jóval később ítélhető meg. [Ez azonban] nem jelenti akadályát, hanem éppen a tartalmát jelenti a közös gondolkodásnak: a közös vita arról, hogy milyen magatartásnak milyen következménye van vagy lehet, maga is hozzájárul annak a szakmai autonóm közegnek (ha úgy tetszik, a szabadság kis köreinek) a fenntartásához, amely kulcsszerepet játszhat az akadémiai szabadság helyreállításában és fenntartásában”. Az egyéni felelősség tehát nem hárítható el Körtvélyesi szerint: az akadémiai világ akkor lesz újra szabad, ha a benne dolgozók szabadok lehetnek és mernek is szabadok lenni.