A krumpli nem pityóka, még ha a zöldségesnek burgonya is
A beszélt nyelvet nem lehet a helyesírással összehasonlítani, mert a helyesírás másodlagos dolog, az élő nyelv lejegyzése, annak a konvenciója, miként rögzítsük, amit kimondunk – véli Kálmán László nyelvész, de beszél az emelkedett köznyelvről is és kifejti néhány egyéb, a szakmai közélet szemében olykor eretneknek tűnő gondolatát is.
– Nagyon szigorú a helyesírási szabályzatunk, ezt időről időre frissítik, átdolgozzák, a közbeszédben azonban más nyelvmegújulás zajlik. Adódik a kérdés: létezik a beszélt nyelvben is hivatalos karbantartás?
– Ez két teljesen más dolog. Az igaz, hogy sok mindenben közmegegyezés van a helyesírásban, de a szabályzat ennél sokkal több dologra terjed ki, ezek nagy részével az emberek nincsenek tisztában. A szabályzat nagy hibájának tartom, hogy nem alkalmazkodik eléggé a közmegegyezéshez, és a szigorú szabályok helyett több szabadságot kellene adnia. Példa erre, hogy nem nagyon hagy mozgásteret az egybeírás-különírás témakörben, arra hivatkozva, hogy tartóssá kívánja tenni az írásmódot, hogy a későbbi generációk is könnyen olvassák. De szerintem nem kevésbé olvasható egy szöveg, ha van némi egyéni variációs lehetőség, hogy ki mit ír egybe vagy külön. Sokkal egyszerűbb lenne, ha közmegegyezés alapján egybe írnánk, amit egybe mondunk, ebben persze lennének változatok, mert nem mindenki hallja jól a hangsúlyokat, és nem is mondunk mindent egyformán. A helyesírás hagyományait egyébként nem azok ismerik jól, akik a szabályokat kívülről fújják, hanem akik sokat olvasnak, mert a szavak alakjai az olvasáskor vésődnek be. Meggyőződésem, hogy az iskolában egyáltalán nem a szabályok megtanításával kellene próbálkozni, hanem az olvasás megszerettetésével.
– Amikor elbizonytalanodom, hogy helyesen írtam-e le egy-egy szót, ha fel tudom idézni a gyerekkorban bebiflázott szabályt, rendbe tudom tenni a szöveget, ha nem, akkor különböző nyelvi oldalakat bújok, amíg eljutok a megnyugtató megoldásig.
– Ha maradunk az eredeti példánknál – az egybeírás-különírásnál, itt az a fő szabály, hogy az összetett szavakat egybe írjuk, a szószerkezeteket külön írjuk. Miben különbözik az összetett szó a szószerkezettől? Aki ezt értelmes módon el tudja magyarázni, az előtt le a kalappal. A helyesírási szabályzatban valami olyasmi van, hogy a szóösszetételnek sajátos jelentéstöbblete van, nem egyszerűen a két tag összegét jelenti. És itt következnek a kivételek, például a vasgolyó vagy a kődarab egy cseppet sem jelent többet, mint vasból készült golyót vagy kőből letört darabot. Nem mondják ki, hogy az az összetett szó, amit egybe mondunk, mert nem mernek a hangsúlyra hivatkozni.
– Ha végképp nem jutok dűlőre, akkor jön a „mindenre jó” kötőjel!
– Le kell, hogy törjem, a szabályzat szerint az is hol megengedett, hol nem. Lehet, hogy szabadosságnak tűnik, de azt gondolom, egyetlen szabály az kellene, hogy legyen: ha úgy gondolod, hogy a kötőjel megkönnyíti az olvasást – mert mondjuk szokatlan dolgokat raktál össze vagy ritkán használt szóról van szó, vagy túl hosszú –, akkor írjál kötőjelet.
– Hol romlik el a dolog?
– Az a mániám, hogy amikor az Akadémia a szabályzaton dolgozik, és beletesz több mint tíz évet a kidolgozásába, akkor abban az időszakban méréseket kellene végeznie, hogy az olvashatóságot mi rontja, mi javítja, és a vizsgálat eredményei alapján kellene megreformálnia a helyesírás szabályzatát. Mindez tudományosan leellenőrizhető – ezért hívják a grémiumot Tudományos Akadémiának. De a lényeg az, hogy a szabályozásnak csak a lejegyzési konvenció esetében van értelme. A szóban használt nyelvet nincs értelme szabályok közé szorítani.
– Valamilyen szinten azért szabályozták a közbeszédet is.
– Szerintem normák léteznek, de nagyon sokféle van belőlük. Ha arra gondol, hogy az egyetlen köznyelvi norma az emelkedett, művelt köznyelv, és foglalkozik-e valaki ennek szabályozásával, arra az a válaszom, hogy nem nagyon. Más normák is léteznek – tájnyelvek, rétegnyelvek, csoportnyelvek –, és ezeket sem szokták szabályozni, spontán alakulnak. A suk-sük használata például tájnyelvi sajátosság, ami a magyar nyelvterület egy részén teljesen természetes dolog. Az, hogy elítélő a vélekedés róla, a művelt köznyelvi normára vonatkozik, ahol ezt nem fogadják el. Sok hasonlót elfogadnak, aminek nem ismerem a miértjét, ha valaki például azt mondja, hogy szöllö, és nem azt, hogy szőlő, nem sújtja lenézés. Nagyon érdekes a ba-be és a ban-ben összemosódása, ami a beszélt nyelvben több száz éves történet. Ennek ellenére nagyon rászálltak az iskolában és a nyelvművelésben, míg például az ért végződésben a „t” hang szintén nem szokott hallatszani, ezzel mégsem foglalkoznak. Az a hivatkozás, hogy ez nem súlyos, mert nem okoz félreértést. Szerintem ez hajánál fogva előrángatott indoklás.
– Évek óta kering a tanárok között egy mendemonda, hogy megszűnik az ly.
– Nagyon régóta terítéken van, hogy nincs az ly-ra szükség, hiszen a hangértéke már nem különbözik a j-étől, semmi szükség az írásbeli megkülönböztetésre. Bármikor dönthetnénk úgy, hogy nem teszünk különbséget köztük. Az, hogy ez a döntés még nem született meg, egyrészről csupán véletlen, másrészről hagyománytisztelet. El tudnám képzelni azt is, hogy szelektíven szüntessék meg az ly-t a köznevekben, igékben stb., hogy ne kelljen a gyerekeket azzal nyaggatni, hogy a papagáj vagy a muszáj j vagy ly. A tulajdonneveknél – földrajzi és családnevek esetében – megtarthatnák az ly-t, hiszen mindenkinek furcsa lenne Erdély nevét j-vel látni. Kifejezetten károsnak tartom, hogy az iskolában a gyerekek nyelvi nevelése ennyire eltolódik a helyesírás felé. Amit az iskolában „nyelvtantantanításnak” hívnak, az nem nyelvi nevelés, hanem a nagy része vagy a helyesírás tanítása, vagy közvetve azzal kapcsolatos.
– A gyerekek mégsem tudnak helyesen írni.
– Mert rossz az oktatási módszer. A helyesírást nem attól tanuljuk meg, hogy tollbamondással meg szabályok megtanulásával kínoznak minket, hanem attól, hogy olvasunk. Rásegítés lehet, hogy kimondunk néhány szabályt. Azt gondolom az iskolai nyelvi nevelésről, hogy rengeteg felesleges ismeretet tartalmaz, például a leíró nyelvtanról, a szófajokról stb., a gyerekek nyelvi nevelésének nem erre kellene összpontosítania. Természetesen meg kell tanulnia mindenkinek írni és olvasni, ahol az írásba beleértjük a konvenciók biztos használatát is. A nyelv azonban nem ebben merül ki.
– Hanem?
– Például a nyelvérzék fejlesztésében, ami megkönnyíti az idegen nyelvek elsajátítását, és nagyon jól fejleszthető. Az alsóbb osztályokban szinte csak erre kellene összpontosítani. A felsőbb osztályokban a nyelvi nevelés lényege az lehetne, hogy az értő olvasás fejlődjön olyan magasságokba, hogy felismerjék a diákok a manipulálást, az elterelést, észrevegyék a nyelvi trükközést, kialakuljon a jó kifejezőkészség. Összefoglalva: az iskolai nyelvi nevelésnek a nyelvérzékfejlesztés és az aktív használat kellene, hogy a célja legyen. Ahogy Simonyi Zsigmond – szerintem az egyik legnagyobb magyar nyelvész – mondta: a helyesírást a helyén kell kezelni, mint fontos, de kicsi részét a nyelvnek. A sors fintora, hogy később helyesírási versenyt neveztek el róla.
– Kik döntenek a helyesírás szabályainak változásáról?
– Ez nagyon érdekes történet! Óriási nagy bizottság, rettentő sok taggal, a nevük: Magyar Nyelvi Bizottság. A legtöbb tagnak semmi köze a nyelvhez, különböző szakmák képviselői. Az Akadémia minden osztálya delegál tagokat azon meggondolásból, hogy mindannyian a saját szaknyelvük helyesírási szabályaival foglalkozzanak. Ebben a bizottságban a nagy többség egyáltalán nem képzett nyelvileg, vannak persze nyelvészek közöttük, ők fogalmazzák meg a végső változatot. Szerintem teljesen elhibázott dolog ezt a rossz szabályzatot foltozgatni. Egységesítésre is szükség van, de csak azért, hogy olvasás közben ne akadjunk el a furcsa írásképeken.
– Olyan sokat beszél az olvasásról, hogy adódik a kérdés, mit gondol a kötelező olvasmányok listájáról.
– Egyrészről meg kell értenünk, hogy az iskolának a kultúrát, a hagyományokat kell közvetítenie. A nemzet kultúrájához hozzátartoznak az írásbeli alkotások, azokat meg kell ismerni, de az meghaladja az iskolaidőt, felvetődik a kérdés, mi is tartozik oda okvetlenül. Jókaitól miért éppen a Kőszívű ember fiait, a modernek közül miért nem sokkal többet; és sorolhatnám. Ennek a vitának mindig az a vége, hogy egyre több el nem olvasott kötelező olvasmány lesz. Azt gondolom, hogy sokkal több szabadságot kell biztosítani a pedagógusoknak és a tankönyvszerzőknek abban, hogy milyen szövegekkel szembesítik a gyerekeket, bár most nem ebbe az irányba haladunk. Amikor belenézek egy németországi nyelv- és irodalomkönyvbe, az ötlik a szemembe, hogy nagyon sok műből „csak” szemelvények vannak benne. Veszik a bátorságot, hogy jellemző részleteket kiemelve foglalkoznak mélyen a művel, és nem az egészet zúdítják rá a gyerekekre. Úgy gondolják, hogy ha megtetszett, akkor úgyis elolvassa, ha nem, akkor is van fogalma a műről. Például a Faustból egészen kicsi, ám nagyon jellemző részt ragad ki a tankönyv, majd a hangsúlyt a megértésre helyezve beszélik végig az órán, ahol szabad véleménynyilvánítás mellett vitatkozhatnak róla. Ez a hazai tendenciát látva egészen forradalminak tűnik, bár hozzáteszem, hogy ott nem a reformiskola jellemzője a fenti példa, hanem a teljesen átlagosé. Hiszik, hogy az eléggé vonzó szemelvény alapján önként olvasnak a diákjaik. Én a János vitézzel, amit ötödikben köteleznek a diáknak, és a Toldival, amire hatodikban kerül sor, is így tennék, mert iszonyú nehéz a nyelvezetük a mai gyerekeknek. Abban nem hiszek, amit mostanában emlegetnek, hogy ezeket a műveknek át kellene írni, modernizálni a nyelvezetüket.
– Térjünk vissza a beszélt nyelv szabályozására.
– Olyan környezetben, ahol a gyerekek erős tájnyelvi beszéddel érkeznek, anélkül hogy azt elfojtanák vagy tiltanák, „második nyelvként” meg lehet tanítani nekik a művelt köznyelvet. Így tanulják meg, hogy nem illik suk-süközni, a krumpli nem pityóka és a boltban burgonyaként van kiírva. Ne szoktassuk le a gyereket a saját tájnyelvi változatáról. Bosszant, ha embereket megbélyegeznek azért, mert tájnyelven beszélnek vagy nem írnak jól helyesen. Az is furcsa, hogy a médiában nem nagyon hallunk szinte senkit, aki tájnyelven beszélne. A BBC-ben például nagyon tudatosan és megfontoltan minden blokkot egy-egy különböző tájegységről származó ember kommentál. Ők általában etnikailag is eltérőek, szoktatják az embereket ahhoz a tudathoz, hogy a brit koronához tartozó területen nem egyféle ember lakik, vannak skótok, írek és mások. Ez nem nyelvi terror, hanem nagyon egészséges felvilágosító munka.
– Mi az oka a honi rigorózus nyelvi rendcsinálási vágynak?
– Ilyen intenzív helyesírási és nyelvi szabályozó erőfeszítések, mint amilyenek nálunk az iskolában és a köztudatban vannak, olyan országokra jellemzőek, amik vagy frissen alakultak, vagy frissen egyesültek. A nemrégen alakult Horvátországban például rettenetesen sok a tájszólás, nehezen értik meg egymást, ott szükség van egységesített nyelvre, erősen rá is szálltak erre, annyira, hogy ha a médiában valaki tájnyelvi alakot használ, az állásával játszik. Magyarországon a 19. században volt ez a törekvés intenzív, amikor friss volt a nemzeti nyelv, a nemzeti önállóság. Ma nincsenek komoly mérvű eltérések, a határon túliakat is beleértve, nincsenek hatalmas különbségek, a csángót leszámítva. Nagyon anakronisztikus az egész helyzet. A 19. században az idegen szavak üldözése a nagy hazafias lelkesedés vadhajtása volt, a nyelvújításnak is ez volt a fő motívuma, de ma ez már értelmetlen. A világon minden nyelv rengeteg idegen szót vett és vesz át más-más nyelvektől, általában a kulturális kapcsolatok okán. Egyiknek sem lett ebből semmi baja. Az angolnak – amelyik az egyik legelterjedtebb nyelv – sem jelent gondot, hogy szókészletük óriási részét a normann franciából kölcsönözték.