A közös szenvedély

Szabó T. Annát és Dragomán Györgyöt már akkor is sok minden összekötötte, amikor még nem ismerték egymást.

Anna Kolozsvárott született 1972-ben. Gyuri egy évvel később Marosvásárhelyen. Mindketten erdélyi magyar értelmiségi családból származnak. Felmenőik közt orvosok, bölcsészek. Anna nagypapája, Szabó T. Attila híres nyelvész volt, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár köteteinek szerkesztője. Gyuri édesapja fogorvosi egyetemen tanított, mellette novellákat írt. Fia azt is megtanulta tőle: a belső szabadság a legfontosabb. Nem válunk kiszolgáltatottá, ha emberségünket megőrizzük.

A nyolcvanas években Romániában a diktatúra és a személyi kultusz abszurd és félelmetes lett. A „Kárpátok géniusza”, Nicolae Ceaucescu úgy döntött: visszafizetik a nyugati államadósságot – ezzel is bizonyítván a kommunizmus diadalát. A súlyos megszorítások miatt éheztek az emberek, a kenyeret is jegyre adták, virágzott a feketekereskedelem. Fokozódott a politikai elnyomás. Az iskolában minden napot a román himnusz eléneklésével kezdtek a gyerekek, a tantermekben Ceau?escu képei díszelegtek. A tankönyvek első lapjaira is a Nagy Vezér képmását nyomtatták.

Minden diáknak kötelező volt karszámot viselnie a ruháján és a kabátjára tűzve is. A szám alapján bárkit bárhol azonosíthattak. Megfigyelhettek. Sosem lehetett tudni, mikor kiért jön a fekete autó.

Gyuriék marosvásárhelyi lakásában házkutatásokat tartottak. Az édesapa arra is felkészítette fiát, mit tegyen, ha a rendőrök besúgásra akarnák rávenni: „Mondd azt, hogy inkább öngyilkos leszel. Attól megijednek, békén hagynak.” Gyuri apját végül eltávolították a fogorvosi karról, mondván: „etnikai alapon” jobb osztályzatokat adott a magyar hallgatóknak, mint a románoknak.

Dragománék akkor határozták el, Magyarországra emigrálnak.

Szabó T. Annáéknak is Magyarország jelképezte a szabadságot:
– Ha megkérdezték az osztálytársaimtól, mik akarnak lenni, sokan azt felelték: magyar állampolgárok.

Anna nyelvész nagypapája 1987-ben halt meg; temetésére a házsongárdi temetőbe több ezren elmentek. Csöndes tömegdemonstráció volt. Annáék ugyanabban az évben elhagyták Erdélyt. Szülei attól féltek, a romló helyzet, a nyomor fölerősíti a magyarellenességet.

– Akkoriban húshoz már alig jutottunk. Egyszer meglátogattuk egyik ismerősünket. Kutyájuk táljában húsmaradékot láttam. Szégyelltem magam, amiért megkívántam. Az egész korszakkal kapcsolatban a szégyen a legerősebb érzésem – mondja Anna.
– Bennem még mindig harag van, és düh. Amikor kivégezték Ceau?escuékat, nem sajnáltam őket. Azt kapták, amit megérdemeltek – fogalmaz szikáran Gyuri.

A romániai forradalom idején már mindkét erdélyi család Magyarországon, Szombathelyen élt, gyerekeiket a helyi gimnáziumba íratták. Anna tizenhat éves volt, Gyuri tizenöt, amikor találkoztak, és a szerelem gyorsan lobbant köztük.

Nemcsak gyökereik voltak közösek, de álmaik is.

Gyerekkoruk óta mindketten írni akartak. A lány megmutatta verseit a fiúnak, ő meg virág helyett novellákat vitt. Lázasan vitatkoztak minden soron. Falták Orwell és Koestler könyveit, a diktatúra „tiltott gyümölcseit”. Szerelmes kamaszként élték át a rendszerváltás szabadságát.

Érettségi után Budapestre költöztek, Annát felvették az ELTE angol–magyar szakára, Gyurit angol–filozófiára. Az Eötvös Collegium diákjai lettek.

Országot, hazát váltani egyiküknek sem volt könnyű, de egymásban társakra találtak, és 1995-ben összeházasodtak. Abban az évben jelent meg Anna első verseskötete, A madárlepte hó, amelynek összeállításában férje segített. Szabó T. Anna már háromkötetes elismert költő volt, amikor Dragomán György első regényén dolgozott – titokban. Legközelebbi íróbarátainak sem beszélt irodalmi terveiről. Hallgatása próbára tette feleségét is:

– Nehéz volt évekig titkolózni, hiszen közben olvastam az elkészült fejezeteket, s tudtam, Gyuri könyve nagyon jó lesz. De a regénynél mindig kérdés: egyáltalán sikerül-e befejezni?
Dragomán öt év után befejezte A pusztítás könyvét, amelyért 2003-ban megkapta a legjobb elsőkötetes szerzőnek járó Bródy Sándor-díjat. Következő regényét, A fehér királyt több mint harminc nyelvre lefordították. Tavaly boltokba került a Máglya is.

Dragomán György ma már nemzetközileg elismert írónk, ám a felesége nem félti attól, hogy fejébe száll a siker, mert „nem olyan alkat”. Anna szerint a regényírás a legnehezebb műfaj. Maratoni munka mindennap, órákon át küszködni a szöveggel. Gyuri szerint verset írni nehezebb:

– Képtelen lennék sűrű költői mondatokban fogalmazni. És nem vagyok annyira játékos, mint Anna.

Szabó T. Anna néhányszor már megtréfálta a hazai irodalmi életet. Szívesen bújt kitalált szerzők bőrébe. Fulvia néven írta időmértékes költeményeit, és a „klasszikafilozófia szakos szupermodell” Párizsból küldte költeményeit a honi szerkesztőségeknek. Anna és Gyuri francia bélyegeket szereztek, „ráhamisították” a párizsi postabélyegzőt, a verses küldeményeket bedobták az irodalmi folyóiratok levelesládáiba. A Holminál Várady Szabolcs még Annának is megmutatta, milyen különleges párizsi magyar költőnőt fedezett fel.

De nagy visszhangot kapott Vadász Géza verseskötete is, A legfőbb tudomány. A buja szóvirágokban „bimbózó” erotikus költeményeket sokan elemezték. A szerzői képen Vadász nagy bajuszú, idősebb úrnak látszik. A kép valójában Dragomán egyik 19. századi rokonáról készült, és a verseket Szabó T. Anna a férfi szerelmi líra paródiájának szánta. Nevetve jegyzi meg:

– Aztán saját nevemen írtam egy lehúzó kritikát Vadász Géza kötetéről a Holmiban.

Gyuri és Anna idén húszéves házasok. Két fiuk van, Gábris tizenhárom éves, Pali kilenc. Szüleiknek sokáig külön dolgozószoba sem jutott. Anna éjjel írt, ha már elaludtak a gyerekek. Gyuri a konyhaasztalon alkotta regényeit. Bolondos írósapkái voltak, ha feltette valamelyiket, a srácok is tudták: „Apa mondatban van.” Nem szabad zavarni. Amióta budaörsi házukba költöztek, jut egy külön zug a világhírű író papának.

Legutóbbi regényét, a Máglyát kilenc évig írta, közben féléves ösztöndíjjal Helsinkiben is volt. Sokszor napokig nem ment ki az utcára, olykor felkelni is alig volt ereje. Anna itthon maradt a két gyerekkel. Úgy érzi, mégis neki volt könnyebb ez az időszak:
– A család védelme segített. Nem irigyeltem Gyurit, mert egyedül maradni az írással: félelmetes. Nincs támogatás, nincs mentség. S mindig ott a kétség, vajon jó-e a szöveg.

Kíméletlenül kritizálják egymás munkáit. Nem kertelnek, ha valami rossz, ha el kell dobni.

Akadt, aki már megkérdezte tőlük: ennyi időt hogy bír ki két író együtt?

– Nekünk az írás a legfontosabb, meg a gyerekek. De ők felnőnek majd, elmennek, mi meg itt maradunk a mondatokkal... – tűnődik Anna.

Az írás az ismeretlen felfedezésének újabb kalandja. Kifogyhatatlan élmény. Menedék is.

Erdélybe ritkán mennek haza, s noha sok a barátjuk itt, úgy érzik, örökre bevándorlók maradnak. Dragomán György fizikai fájdalommal éli meg a demokrácia és a szabadság növekvő hiányát Magyarországon. Ám az anyanyelv ide köti őket. Az irodalom az otthonuk.