A kényelem megöli a színészetet

Mondta egyszer: Hajdúnánáson, ahol született és tizennyolc éves koráig élt, a színészet egyáltalán nem volt szokásos pályairány. Önnek milyen szakmát javasolt a családja?

– Szüleim – mondjuk úgy – „normális” szakmát szántak nekem, számukra a színészet nem ilyen volt. Én viszont középiskolásként játszani kezdtem amatőr színtársulatokban, amelyeknek akkoriban, a hetvenes években nagy divatjuk volt. Az egyik tanárnőm több előadásban is látott, s megkérdezte: nem fordult-e meg a fejemben, hogy színész legyek? A válasz egyben belső felismerés volt: voltaképpen mindig is a színház vonzott. Otthon nem fogadták lelkesedéssel a döntésemet. Bevallom, szüleim azt gondolták: nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy megéljek majd a színészetből. Érettségi után egy évig „komoly” népművelő voltam egy állami gazdaságban. Közben azért készültem a felvételire.

És elsőre bekerült a főiskolára 1980-ban.

– Erre aztán a családom is megenyhült. Végtére is csak féltettek a kudarcoktól. De megnyugodtak, hogy az első akadályt „szépen vettem”.

Diploma után előbb Pécsre hívták. Onnan három év után átszerződött Debrecenbe. A váltással is valamiféle „akadályt” próbált leküzdeni? Mondjuk: kitörni az epizódszerepekből?

– Nem. Az igaz, hogy minden pályakezdőben ott munkál egyfajta türelmetlenség: ide nekem az oroszlánt, legyek Rómeó vagy Hamlet, de azonnal.

Akkor mégiscsak címszerepre vágyott volna?

– Jó, nem tagadom: szerettem volna Rómeó lenni, ám hamar rádöbbentem, nem ez a lényeg. Akkor hagytam ott a pécsi színházat, amikor éreztem: kezdek elkényelmesedni a szerepekben. Könnyen eltunyul a színész, ha megszokja, hogy ismerik, kedvelik, s bármit tesz is a színpadon, megtapsolják. Nem akartam megrekedni ezen a szinten, új szakmai inspirációkat próbáltam keresni. Leginkább magamnak bizonyítani.

Még Pécsett játszotta Feydeau A barátom barátnője című bohózatában az inast. Huszonöt percig kellett csendben állnia a színpad szélén, egyetlen mondata sem volt. Azt gondolnám, az ilyen szerep valódi inspiráció, adott esetben „feloldása” lehet az ön által említett kényelemnek.

– Ebben teljesen igaza van. Egy színész számára valóban nehéz helyzet, hogy színpadi jelenlétét akkor is hangsúlyossá tegye, ha látszólag semmit nem csinál. Egyetlen szót is el lehet mondani többféleképpen, ugyanígy a „színpadi némaságnak” is számos játéka lehetséges. Én szinte láthatatlan gesztusokkal „variáltam” az inas szerepét. Később is megtapasztaltam: noha különbség van karakter- és főszerep között, a figura megformálásához vezető lelki út, a „belepusztulás”, az alkotás kínlódásainak stációi egyformák. Jó esetben. Ma már érett fejjel azt is tudom: nincs kicsi szerep, csak kis színész.

Színházi „stációi” még: Debrecen után Eger, majd 1990-től a budapesti Arany János Színház. A teátrum ’94-es megszűnését követően egy évtizedig volt társulaton kívül.

– Kényszerből lettem szabadúszó, utólag visszatekintve: szerencsére. Sok mindent köszönhetek ennek az időszaknak. Baráti unszolásra akkor kezdtem szinkronizálni. Tíz évig voltaképpen ki sem jöttem a szinkronstúdióból. Teljesen új karrier indult el.

Karriernek számítana a „hangkölcsönzés” a kulisszák mögött?

– Ez ugyanúgy alkotás – sőt olykor a filmfigurák újrateremtése – egy színész számára, mint a színpadi vagy a filmes munkák. Bele kell helyezkedni a sztoriba, azonosulni az adott szereppel, átvenni a külföldi „kolléga” ritmusát, stílusát. Megélni az egészet úgy, mintha az velem történne. A szinkron a színész játékképességét fejleszti. Rengeteget tanultam belőle, a játékmódok finomságait. Nem mellékesen a szinkron – leginkább a Rém rendes család Al Bundyjának a magyar hangja – hozta meg számomra az ismertséget. A közönség „azonosított”, a szakma pedig „felfedezett”. Különös érzés volt több mint egy évtizedes vidéki színészmúlttal a hátam mögött.

Számomra inkább lesújtó kép a szakmai figyelmetlenségről.

– De én nem úgy éltem meg. Azt gondoltam, ma is úgy érzem: a pályám összes állomásának megvan a maga jelentősége, tanulsága. Sürgetni sem lehetett a váltásokat, minden időben jött. Még szabadúszó voltam, amikor Lukáts Andor rám bízta a Portugál kocsmárosának szerepét a Katona József Színházban, majd ugyanott Máté Gábor a Szeget szeggel porkolábját. És attól kezdve egyik szerep vonzotta a másikat. Hat éve vagyok az Örkény Színház tagja. Amikor Mácsai Pál igazgató 2004-ben szerződést ajánlott, azt mondta: több rendező is jelezte neki, hogy velem szeretne dolgozni. Elszámoltam háromig, ez pont egy nagy levegővétel volt, s azt válaszoltam: köszönöm, igen.

És a filmezést is a szinkronszerepeknek köszönheti?

– Úgy lettem filmszínész, hogy tíz éven át a filmgyárban ebédeltem. Mármint a szinkron miatt. De a viccet félretéve, tényleg igaz: ott lépett oda hozzám egyik ismerősöm, aki a Hosszú alkony próbafelvételére hívott. És bekerültem Janisch Attila filmjébe. Azt mondják, az ember késő harmincas éveiben érik kiforrott személyiséggé. Ha ezt elfogadjuk, a filmezés is a legjobbkor talált meg.

Olyannyira, hogy ma már ön a honi filmművészet egyik legfoglalkoztatottabb színésze. Többnyire a magyar valóság karakterfiguráinak a megformálója. Legyen az a Hosszú alkony buszsofőrje, az Üvegtigris „ízirájderes” Csokija, a Moszkva tér újgazdag vállalkozója vagy a Valami Amerika 2 sajátosan hazai maffiózója. Ha nem tolakodó a kérdés: nem gondolja, hogy a testalkata is meghatározza a szerepkörét?

– Kétségtelen: a korpulensebb testalkattal váltam sikeressé. Cingár főszerepet nyilván már nem fognak rám osztani. Bár tapasztalataim szerint sosem lehet tudni, mit vesznek észre az emberben, s miért indul be egyszerre a karrierje, vagy vesz más irányt. Amúgy nem tolakodó a kérdése: szeretek jókat enni, és állandóan küzdök a súlyommal. Tíz kiló mínusz a cél, azzal még nem fogyok ki a szerepeimből.

Kollégáitól tudom: szereti saját ötleteivel tökéletesíteni a szerepeit, és képes meggyőzni a rendezőt is. Állítólag a Valami Amerika 2 gengsztere kapcsán ön javasolta, hogy az újgazdag, műveletlen maffiózó erősen küszködjön a magyar nyelvvel, a helyes beszéddel.

– Nem akartam hozni a szokásos, zselézett hajú gengszterfigurát. Ezért találtam ki, hogy a maffiózó – ironikusan szólva – legyen kényes a műveltségre, a magyar nyelvre. Időről időre javítsa ki a saját ragozását, s amikor végre sikerül helyesen kimondania egy szót, ünnepelje magát. Ha minden figurának egyedi színt adok, máris elérem, hogy az esetleg hasonló vagy azonos karakterek is különbözzenek, egyedivé váljanak. Sokan gondolják, hogy a színészet nálam „zsigeri”. Ám ez nem igaz. Sokszor napokig, hetekig őrlődöm a feladaton, próbálom megfejteni, kidolgozni a szerepet. Ma is azt gondolom: ha belesüppednék a hírnév adta kényelmességbe, megszűnnék színésznek lenni. Én darabról darabra, filmről filmre megküzdök a nézők kegyeiért, hovatovább a sokoldalúságért. Nem engedhetem meg magamnak, hogy az Örkény Színházban – például – Csehov darabjának Vengerovicsaként csak egyetlen hasonló mozdulatot is tegyek, mint, mondjuk, az Üvegtigris Csokija. Pályámat tekintve biztosan állíthatom: a kényelem megöli a színészetet – a természetes kétely viszont formálja.