A háziúr

A „nemzeti együttműködés” házelnöke indulatos, szigorú ember. Kirohanásainak ma már nemcsak az ellenzék az áldozata. A „strasbourg-i idióták” csapata (másként Emberi Jogok Európai Bizottsága) is, amelynek fogalma sincs a sajátos magyar közviszonyokról. A morózus Kövér a demokrácia intézményeivel kapcsolatban is egyre rezignáltabb. Egy kiürülő rendszert lát, amelynek intézményei egyre kaotikusabbak. Nagy áldás, hogy van egy házelnökünk, aki folyamatosan védi, nyesegeti, alakítja és reformálja a megtépázott tekintélyű intézményt. És ez még csak a kezdet. Mire számíthatunk? BUJÁK ATTILA írása.

2011. november 18., 19:35

„A Gyuri bácsihoz képest Kövér László szinte ultraliberálisnak számít” – mondta egy internetes lapnak Mile képviselő (MDF, ma LMP), aki végigülte az első ciklust. S valóban, Szabad György precizitása, osztályfőnöki stílusa, aggályoskodása olykor zajos konfliktusokhoz vezetett. Kövérékkel például gyakran kiabált. De öregszünk, ma Kövér kiabál. Egyetlen lényeges különbség azért jól megragadható: a rendszerváltás utáni első házelnök, ha igazán lendületbe jött, „minden irányba szórta átkait”. Mai utóda csak az ellenzéket (főként a lagymatag szocikat) tiszteli meg ezzel.

Hogy mit akar megújítani, egységes arculatúvá tenni a forradalmi parlament egy éve regnáló elnöke? Az utalásokból ez nehezen hámozható ki. Mert hírek nincsenek, csak híresztelések. Kövér a külvilággal alig érintkezik. Újságíróval hónapszám szóba sem áll, interjút alig ad (megválasztása óta talán kétszer élt a lehetőséggel), a házbizottság munkájáról szóló tájékoztatókat kollégáira hagyja, lakossági fórumokra még eljár. Gyanítjuk: frakciótársait sem kedveli. Ha rajta múlna, néma lenne a Ház. Kövér szorong: fél a jövőtől, a válságtól, a megcsúszástól, főnökének vad terveitől. A kudarctól. Már jó előre bűnbakot keres. Ha Gyurcsányt lát, szemére lila köd ereszkedik. A parlamentben nyomott a hangulat.

Kövér megválasztásakor a sajtó – az orbáni nyomvonalat követve – arra számíthatott, hogy a Fidesz a „ritkított parlament” nyolc évvel korábbi gyakorlatát követi. A kétharmad birtokában a gyönyöröket fokozni is lehetett volna: bevezethető a háromheti, négyheti, a kéthavi ülésezés, az őszi, a tavaszi, a téli ülésszak is, mint a Kádár-kor delelőjén. De változik a világ: 1998-ban kiegyenlített pártarányok, erős ellenzéki nyomás mellett Orbánnak akadály volt az intenzív parlamenti ellenőrzés. Abszolút többség birtokában viszont éjjel-nappal üzemelhet a törvénykohó. Muszáj is, mert elképesztő a tempó, szünetről, lassításról szó sincs. Az iramot Kövér diktálja, a lázongást neki kell letörnie, az ellentéteket neki kell elsimítania, az elhajlókat ő semmisíti meg.

A csapás ma kétirányú. Az egyik cél a frakció állandó mozgatása, a másik a nyilvánosság kiiktatása.

A házelnök átgondolt terv szerint látott munkához.

A Köztársasági Őrezredet január 1-jei hatállyal jogutód nélkül megszüntették. A sajtónépet a 6-os kaputól a park mögötti, eldugott 7-eshez tereltette, ahonnan szűk patkánylépcső vezet a főemeletre.

A kettes számú akadály ott vár ránk: a sajtópáholy intézménye – százötven év után – megszűnt Magyarországon. A bársonyfüggönyök mögött szakértők és államtitkárok ülnek. Aki a zárt láncon kívül szeretne tájékozódni, egy csigalépcsőn a karzatra jut, ahol Kövér feje fölött, a címer magasságában lebegnek a legelszántabb tudósítók. A szónokot fotózni felülről (és hátulról) lehet, Orbánról face to face csak az MTI készíthet képet. A következő csörte az Index és az Origo fotóriportereivel zajlott, akik a karzatról „lefényképezték” a miniszterelnöki országvédelmi beszéd kéziratát. Őket nemcsak a parlamentből, a Fehér Házból is kitiltotta az elnök.

A sajtó körül fogy a levegő. Az uniós elnökség küszöbén a házelnök puccsszerűen bejelentette: az állandó belépők lejártak, aki dolgozni akar, némi tortúra után regisztráltathatja magát. Időnként azt híresztelik, hogy a folyosói grasszálásnak vége, a sajtót egy szinttel lejjebb, a félemeletre szorítják, ahol zárt láncon nézhetik a műsort.

Kövér visszatérő félelme, hogy a fel-alá cikázó tudósítók „minden ponton” elérik a szószátyár politikusokat. Nincs interjúkérés, sajtóosztály, engedély, e-mailen küldött tesztkérdés. Ha a politikus felelőtlenül nyilatkozhat „bele a világba”, ellentmondások, kételyek keletkeznek. Kell ez nekünk? Az elnök hamarosan felülvizsgáltatja a „magukat újságírónak mondó nyüzsgöncök seregét”, képtelenség ugyanis, hogy hétszáz újságíró rajcsúrozzon a Parlamentben.

Kövérnek van elég gondja a képviselőkkel is. A dohányzást már augusztusban betiltatta. Aki teheti, „félrepöfékel”. Boross Péter – ha beugrik egy futó Szent Korona-lobbizásra – a klotyóra menekül, mint egy bagózó diák. S ha már a koronánál tartunk, Kövérnek bántja a szemét (és az orrát) a koronaékszer körül úszó pörköltszag. A büfé mehet, a korona marad.

A parlamenti légkör cseppet sem javult 2006, a „kivonulások kora” óta. Valamivel ordenárébb a hang. Altorjai Anita, az Országgyűlés sajtóosztályának vezetője nemrég be is jelentette: főnöke magatartási kódex bevezetését tervezi, a normaszegők pénzbüntetéssel sújthatók. Kövér nem is az üléstermi beszólások gyakorlatát kárhoztatja, az bevett műfaj, hanem a képviselők impertinenciáját. Kezdőként az elnök sem volt tartózkodó. Kövér a szocigyilkolás szóbeli műfajában ma is profi. Nyáron Szűcs Erika képviselőnőt pécézte ki pogácsarágcsálás ürügyén. A csata változatlan hevességgel dúl, elnöki légi fölény mellett.

A hölgyről tudni kell: a második Gyurcsány-kormány tagja volt, ez súlyos hendikep. „Magához szólok, Szűcs képviselőnő, igen, magához bizony, ha nem hallotta volna... Ez nem büfé. Legközelebb a sörösüveget hozzák be.” Novák Előd (Jobbik) megafonos performance-ai, alkalmi zsidózásai megfontoltabb nyilatkozatokat csalnak elő belőle. („Képviselő úr! Magatartása antipatikus.”)

A legendás Gyuri bácsi hisztérikus kirohanásokra ragadtatta magát, de a bosszú, a megtorlás nem az ő műfaja volt. Kövér havi illetménymegvonásban részesítette az ellenzéket (MSZP, LMP) kötelességmulasztás címén, mert kivonták magukat az alkotmányozás szófolyamából.

Kövér László leckét ad interpellációból: