A hátradobott kefe

Értem én, hogy az ellenzéki pártok megrémültek a regisztrációtól, de föl kellene fogniuk, hogy Orbán Viktor is rémületében vezeti be – ha a strasbourg-i bíróság nem meszeli el. Amire nagy az esély.

De mindegy is, mert a rémületre nem rémülettel kell felelni. Ha valaki papírmunkával próbál kormányon maradni ahelyett, hogy kormányozna, bornírt leveleket ír a népnek, amelyekre nincs értelmes válasz, választói körzeteket rajzolgat papíron, és az adófizetők pénzéből egyenként fizet le bárkit, aki képviselő akar lenni, hogy a mihasznák tengeréből ne lehessen kihalászni az alkalmas jelölteket, az annyira rettegve ragaszkodik a hatalomhoz – úgy érzi, nélküle nem marad semmije –, hogy előbb-utóbb elveszti.

Válaszrémület helyett több spenótot kell enni, és kevésbé félni.

Adminisztrációval menekül a vereség elől a miniszterelnök, és futtában úgy dobálja hátrafelé az európai demokratikus jogrendet sértő akadályokat, mint a mesehősök a fésűt, a hajtűt meg a kefét. Az egyikből irdatlan nagy tűz, a másikból irdatlan nagy víz, a harmadikból irdatlan sötét erdő támad.

Itt állunk az irdatlan sötét erdő közepén, és azon tanakodunk, hogyan kerülünk ki belőle.

Bizony nem tanakodni kellene, inkább kiverekedni magunkat.

Persze siránkozni, hogy jaj, de nem szép dolog ez a félázsiai féldiktatúra, jaj, mi lesz velünk, jaj, talán inkább bojkottálni kéne a választásokat, könnyebb. De azért ennyire nem illik rettegni.

Nyolcadik általánosban a Cukorban volt egy tornatanárunk, aki rendszeresen a körben futás élére állított. Enyhén szólva nem voltam a legjobb tornász, de annyi önérzetem volt, hogy diktáljam a tempót. Gyorsabbat a kelleténél. Rúdra mászni sem tudtam, csúszott a tenyerem, kötélen jobban ment, összeszorítottam a fogam, mint Pokorni Zoltán (hogy működtesse a rossznak tartott rendszert), csak azért is fölmásztam, többször első lettem az osztott csapatos versenyben, és nemsokára a rúdon is egészen jól ment.

Van ez a szó: CSAK AZÉRT IS, háromba írják, de talán össze lehetne húzni, mert egytagú indulat van mögötte. Esetleg fölmerülhet valakiben, még ha kormánypárti politikus és polgármester is az illető, hogy összeszorított foggal nem a rossz rendszert kellene működtetni, hanem jobbat kellene kitalálni helyette.

Ilyen messze azért ne menjünk el, ha a rendszer csavarjairól van szó, ők nem kockáztatják, hogy kilazuljanak, pontosan tudják, hogy ebben az esetben el vannak veszve, családostul, mindenestül, hetedíziglen. Az olvasottabbak – Pokornit közéjük sorolom – ismerik a III. Richárdból Buckingham szóvivőt, a mikrofonállvány őstípusát, aki a királycsináláskor a megbeszélt protokoll szerint működik, előre egyeztetve interjúvolja főnökét, tud „színt váltani”, „minduntalan maga köré tekinteni”, „bámulni borzadozva”, „fanyalogva mosolyogni”, „s mindkét módszert igénybe venni”, „hogy segítsék sikerre a taktikát” (Vas István fordítása). Giró-Szász úrnak és Selmeczi úrhölgynek volt kitől tanulnia, s Buckingham szóvivő keserves sorsából azt is megtanulhatták, mi történik, ha egyszer is hibáznak.

De mi vesztenivalója lehet az istenadta népnek? A nép egy ideig tűr jámborul, mert rábeszélik („ezt papolta az apáturunk is” – Katona: Bánk bán), és sokáig elhiszi, hogy jó neki. „Miért jajgat hát, mintha fájna néki / A szolgaság?” – kérdezi Ádám Madách Tragédiájában. Lucifer válasza: „Fáj, bár nem tudja, mi.” Nem is kell hogy tudja, maradjon tudatlanságban, ez a jól bevált történelmi tanulság. Gyerekkorban a falanszter közös neveldéjébe vele, tananyagként elő az egyenszéklábakkal, hogy felnőve faragni is megtanulja őket, azt pedig döntse el a „tudós”, kiből legyen orvos, és ki maradjon pásztor (ezért a rendszerért dolgozik összeszorított foggal Pokorni). Így válik a nép alkalmassá arra, hogy „Athénban” manipulálják a demagógok. És hogy „nehány / Kivált egyénnek láncot és gyürűt” adva, arcukat megpaskolják: „im a tömeg / Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé”. Meg klienssé. Az utóbbi nem Madách kifejezése.

Lám, milyen hasznos a klasszikusok ismerete. Itt zajlik előttünk a dráma, hagyományos előadásban, ahogy Tarlós István szereti.

Nekünk, magyaroknak persze nem a színház a játékunk, hanem a sport. „Nincs csapatom” – mondja José Mourinho, és pár nap múlva a Real Madrid legyőzi az angol bajnokot. „Van csapatunk” – mondja nálunk mindenki, futballakadémia-alapító, pénzügyes szövetségi főnök, főszponzor, főtréner, főszpíker. És a válogatottat félig agyonverik. Ez a különbség.

Mi a fő témához visszavezető kapcsolódási pont? Az, hogy a legújabb, hátradobott regisztrációs „kefének”, amely az állampolgárokat alkotmányosan megillető, az általános, titkos, egyenlő és közvetlen szavazás gyakorlatával szentesített választójog érvényesítésének útjába állít akadályt (vajon hány dobása lesz még a miniszterelnöknek 2014 tavaszáig?), egy ámításokkal, ködképekkel, hazugságokkal elaltatott közvéleményt kellene a valóságra ébresztenie. Tehát: ébresztő! Igen ám, de lehet-e akarata ellenére a saját érdekeinek felismerésére késztetni a népet? Kijózanodva elhiszi-e, hogy nem jó neki, ha a zsebéből kilopják a pénzét, ha földbérlethez, adócsökkentéshez, jó álláshoz, fizetésemeléshez csak a csókosok és a gazdagok jutnak, és hogy a szabadságjogait az Európai Unió nem elvenni, hanem visszaadni akarja, az IMF pedig nem kizsákmányolja, hanem kisegíti az unortodox gazdaságpolitika miatt koldusbotra juttatott országot? És vajon mi kell a kijózanodáshoz?

Ha tudnám, megmondanám. Az biztos, hogy az ellenzéki pártok pilinckázása a nem létező önálló arculat és a szövetségkötés között, a markáns programok és a karizmatikus vezetők hiánya, a nemzeti ünnepeken a hídfőnél összegyűlő relatív tömeg önkielégítő élvezkedése a finom lelkű értelmiségi szónokok intellektuális retorikájában nem elég. Amíg nincs valódi népharag, elmozdulás sincs. Amíg a választásra jogosultak több mint felét kitevő szunnyadó tömeget nem sikerül fölébreszteni, semmi sem fog történni. Nem hiszek abban, hogy a demokratikus közszféra jelenlegi főszereplői – pártpolitikusok és civilek – képesek lesznek főnixként föltámadni, túl régóta figyelem őket ahhoz, hogy az ellenkezőjét higgyem. Sokkal jobban lehangol, hogy új szereplő sem jön, aki eddig nem kompromittálta magát, igazat mond, hitelesen kommunikálja, és még magával is ragad. Elszomorodom, amiért ilyen tehetségtelenek vagyunk, de nevetnem is kell, mert sohasem hittem a Krisztusban, és most őt várom. Aki ha véletlenül eljönne, újra jól megbukna, mert mi a demagógokat, a hamis prófétákat és a notórius hazudozókat szeretjük.

A helyzet az, hogy nem a hatalom birtokosainak kedvező választási törvény, a regisztráció és a többi manipuláló galádság – de még csak nem is az ellenzék gyöngesége – számít; ezek semmiségek, ha az országlakosság többsége úgy érzi, hogy elege van. Ez az érzés ott lappang a többségben, és bármilyen váratlan, előre nem látható esemény, akár egy jelentéktelen apróság is fölszakíthatja. Akkor pedig nincs az a hátradobott kefe, amely megakadályozná a változást. Vagy tovább botorkálunk a sötét erdőben.