A falu – választásdöntő erő

Lapunkban ezekben a hetekben fut az a riportsorozat, amely a vidék „csatatérövezetnek” nevezett választókerületeit próbálja feltérképezni. A „falu” vagy „vidék” szavazóival beszélgetve beleütközünk a közhellyé váló ténybe, a legszegényebb rétegek rendíthetetlen lojalitásába. A választási előrejelzések szerint a falvakban meghatározó a kormányzati fölény.

Én ezt a fölényt némileg vitatom. Ha valahol negyven százalék áll hatvannal szemben, ott elsősorban technikai, választásszámtani értelemben látok fölényt. A negyven százalék viszont szintén jelen van, csak meg kellene szólítani. A kérdés számomra az, hogy mit értsünk „vidék” szó alatt.

Ez lenne a második kérdés.

Hogy mi a vidék, hol kezdődik, meddig tart, arra nem lehet pontos választ adni, ha szociológiai elemzés a műfaj. Amikor költségvetési pénzt, mást támogatást osztanak, a statisztikai, a közigazgatási besorolást alkalmazzák. A vidék ebben az értelemben közigazgatási kategória. A tudománynak arra sincs egyértelmű válasza, hogy mi a város. Jobb híján a közigazgatási besorolás használatos. Város az, amelynek a politika város státuszt adott, annak ellenére, hogy még a nagyobb városokat, alkalmasint Budapest külső kerületeit is falusiasnak lehet mondani.

Mit mutat a statisztika ma?

A falvak lakosságának összlélekszáma 2 millió 800 ezer körül mozog. Mivel már nem vagyunk tízmillióan, az egyszerűség kedvéért ez Magyarország lakosságának durván a harminc százaléka. Attól, hogy 1990 után 156 községet várossá nyilvánítottak, az élet nem változott, az ott élők ugyanolyan vidékiesnek mondható struktúrákban élnek, mint amikor falusi lakosok voltak. Szerintem okkal-joggal mondom, hogy akiket vidékinek, döntően vidékiesnek tartunk, az nagyjából a társadalom fele.

2019-ben egy vásárhelyi sörözőben rendezték Márki-Zay polgármesteri eredményváróját. Meglepetésre az első két szavazókör az ellenfél győzelmét hozta, mire a moderátor, hogy a közönséget nyugtassa, közbeszúrta, ez az első két szavazókör, amely a városhatáron fekszik, tulajdonképpen falu, „a Péter ott nem volt esélyes”. Ahogy közeledtünk a centrumhoz, a polgármester sorra aratta a győzelmeket.

Társadalmi különbségek szerint nyilván vannak határvonalak. Hogy bizonyos vidékeken máshogy szavaznak, vagy feltételezzük, hogy másképp fognak szavazni, az a legutóbbi választások eredményén már látszott. A magyar rendszer rá is játszik az erőviszonyokkal való bűvészkedésre. Kicentizték, mi a hatalmon levők érdeke. Társadalmi, strukturális szempontból egy ideig nem látszottak élesen a különbségek. Ma már látszanak.

Ha a falu világát nézzük, az az érzésem, a közvélemény nincs tisztában azzal, milyen országban élünk. Úgy tekintenek a falusiakra, mint mezőgazdaságból élő, a földhöz ösztönösen kötődő népességre.

Ez persze butaság. Hiába mondom immár sokadszor másokkal együtt, hogy ez téveszme. A mezőgazdaságban főmunkaidőben foglalkoztatottak és a mezőgazdasági vállalkozók száma 200-250 ezer körül mozoghat. Ehhez hozzátehetjük azokat, akik „nem foglalkozásszerűen” vesznek részt valamiféle élelmiszer-termelésben.

Mi volt a helyzet a rendszerváltásBuják Attila előtt?

1988-ban valamivel több, mint egymillió embert foglalkoztattak a szövetkezetek és az állami gazdaságok. Egy részük akkor is a téeszek ipari jellegű melléküzemágaiban dolgozott. A földprivatizáció során másfél millió család jutott földhöz, majd a tulajdonviszonyok átalakultak, a földhasználat fokozatosan koncentrálódott. Ha az említett 200-250 ezres számot mondom, akiknek jelentős része nem is falun, hanem kis- vagy középvárosban él, és ezt összevetem azzal, hogy hárommillió körüli ember lakik falun vagy falusias településen, azt látom, hogy a falusi lakosság zömét semmi sem fűzi a földműveléshez. Hozzájuk képest a kétszázötvenezer mezőgazdasággal foglalkozó a tíz százalékot sem éri el.
A falvak lakóinak 10-15 százaléka foglalkozik valójában mezőgazdasággal.

A falu ránézésre is változott. A portákon nem tartanak állatot. Disznót elvétve látni, de az istállók üresek, a községi legelőkről eltűntek a tehenek.

Azelőtt a disznóvágás a családok téli elfoglaltsága volt. Állattenyésztéssel elsősorban a nagyüzemek foglalkoznak, mások hébe-hóba tartanak baromfit, de nem műveli mindenki a konyhakertet. Ami ennél is szembetűnőbb, hogy több százezer porta üresen áll. Raskó György egykori államtitkár szorgalmazza, hogy ezeket a területeket össze kellene vonni, és úgy gazdát találni, hogy azt visszaforgassuk az effektív termelésbe.

Szembetűnő falun a népességcsökkenés? Igaz, hogy a falvak ötven százaléka eltűnhet?

Ez tévedés, a falvak egyáltalán nem fognak eltűnni. Ha azokat a falvakat nézzük, amelyek 1990 és 2016 között község státuszban maradtak, s nem nyilvánították várossá őket, nyolcvanezer a népességcsökkenés. Ez a hárommilliós falusi lélekszámhoz képest, figyelembe véve a kivándorlást, a demográfiai apályt, szinte semmi. Az igaz, hogy a kis- és aprófalvak lakói tömegesen vándorolnak az életképesebb községekbe.
A vidéki népesség aránya a csökkenő magyar népességen belül lényegében nem kisebb, például folyamatos a városiak kiköltözése. Nyilván látványos fotótéma a kis falvakban a csorba ablak, a megdőlt kémény, az üresen ásító porta, aminek a jelentőségét és felhívóerejét tagadni nem lehet. De ez egyoldalú megközelítés.

Egy interjúban mondta: falun sok embernek az az igénye, hogy a NER semmit se változzon. Mi az, amit a falu a rendszertől az utóbbi tíz évben kapott? Valamit kapnia kellett, különben másképpen szavazna.

Induljunk ki abból, hogy mi az, amit a rendszerváltástól a falu nem kapott. Legelőször is biztonságérzetet. Annál bővebben kapott zavaros, irracionálisnak tűnő élethelyzeteket. Ehhez képest az utóbbi években beállt egyfajta stabilitás, és bekövetkezett némi jövedelemjavulás is, főleg 2015 és 2019 között. Ehhez ragaszkodnának. A közmunka bírálható, bírálják is. A falvak számára a politikától mégis ez az utóbbi harminc év egyetlen érvényes ajánlata. A NER-ben a falusiak nem a Fidesz hatalmát tartják fontosnak, hanem a mögötte álló államot. Az állam az egyetlen pénzügyi forrás, amelytől juttatást, munkát, fizetést várnak. A munkanélküliek aránya pedig csökkent, akkor is, ha ez a közmunka hozadéka. Hogy a rendszerváltás vidéken rosszul sült el, nem kétséges. Ez pedig pártfüggetlen. Rossz húzás volt a téeszek sietős felszámolása, az állami védőernyő eltüntetése. 2010 után csak néhány dolog változott, de változott. Vagy azért, mert a NER működött jól, vagy azért, mert a világgazdasági felfutás a kormányzat kezére játszott. És belépett az uniós pénz, amit pazarlóan, alacsony hatékonysággal használtak fel, és nem kis részét elnyelte a korrupció.

Sokan emlékeznek a tyukodi toronydömpingre, ahol a falu határában tizenegy környezetbarát kilátótorony épült uniós támogatással.

Ennek ellenére jutott annyi a falvaknak, hogy kommunikálni és reprezentálni lehessen a változást. Ami nem jelentette azt, hogy a vidék-város különbség eltűnt vagy csökkent.

Akkor mi az, ami lenyomott helyzetéből a falut kiemelte? A falunap, a skanzenszerű rendezvénysorozat, a díszkút a városka főterén?

Mindez így együtt. Egyfajta helyi öntudatot erősített meg. Elviselhetőbbé tette az életet. Továbbra is az államtól jön minden, és a várakozás szerint ez így is marad. Ez a társadalom több évtizedes beidegződése.

Mi lett a téeszekből? Részvénytársaság? Nagybirtok?

Esete válogatja. Tény, hogy a nagybirtokok döntő része valamikori szocialista agrárnagyüzemek, téeszek, állami gazdaságok helyén jött létre.

Egy szó mint száz, harminc év alatt végbement, ahogy ön mondta, a vidék paraszttalanítása. Ez mit jelent?

Alapvetően azt, hogy a paraszti népesség döntő többsége elvesztette túlélőképességét, ami korábban mindig kisegítette. Tudása, termelési tapasztalatai elvesztek. Eltűntek azok a képességek, amelyek az élet kihívásaira választ jelentettek. A földművelés dominanciája végleg megszűnt. Fel is hagytak vele.

Márpedig a paraszti munka korántsem olyan primitív, durva munka, ahogy a városban feltételezik.

Egyáltalán nem az, sőt. Ezt csak felszínes, tudatlan emberek állíthatják. Egy hatékonyan gazdálkodó parasztembernek rengeteg dologhoz kellett értenie. A bonyolult, kulturálisan differenciált paraszti életforma hatalmas szakmai tartalék volt. Része volt az is, hogy a paraszt a Kádár-rendszer törekvő gazdasági szereplője lett. Ez a hasznos energia mára elveszett, ami egyúttal belső bomlás is volt. A paraszti közösségek felbomlottak a globalizáció, az iparszerűen működő nagybirtok, a gazdasági átalakulás és a folyamatos politikai beavatkozások következtében. Pedig a falu kultúrájában a felemelkedéshez hatalmas tartalékok voltak. Megvoltak a technikák arra, miként kell a szegénység, a válság helyzetein túljutni. Falun erős identitás létezett, amelynek a szervezőerejét nem szabad lebecsülni.

Mit kellene a vidéken élők számára az ellenzéknek ígérnie és meg is tennie, hogy a falvak népének politikai attitűdje változzon?

Mindig is hangsúlyoztam, a vidékiek, a falusiak gyakorlatias érdekek mentén választanak. Nem manipulált, elkábított társaságról van szó – arról is természetesen, ilyen szavazó mindenütt akad –, pontosan ismerik az érdekeiket. Arra szavaznak, akitől várnak valamit. Ez az ágens maga az állam. Az államot ebben a pillanatban falun a Fidesz testesíti meg. Hogy az állam tizenkét éve ugyanabban a politikai kézben van, számukra valójában lényegtelen.

Mert az is mítosz, hogy a Fidesz jelen van a falvakban? Az ellenzék pedig eltűnt?

Erre nem tudok válaszolni. Hogy az ellenzék szándékaiból mi jön át vidékre, rejtély. Kevés látható a programjaikban, jelszavaikban, ami a falusi közösségek biztonságigényét, stabilitás iránti vágyát kielégítené. Értsük meg őket: nem részesültek a rendszerváltás előnyeiből, annál nagyobb volt a veszteségük az átalakulás viharaiban. Elveszítették például a munkájukat. Azt se higgye, hogy csak gazdasági érdekről van szó. A NER kulturális szinten, identitásteremtő erőként is megjelent a faluban. Erre kellene az ellenzéknek valamiféle alternatívát kidolgoznia. A NER felmérte, mit akar ígérni.

Egy roma vezetővel beszélgettem, ő mondta: „Orbán dumája tetszik a cigányoknak. Átmegy.”

Mert tud úgy beszélni, hogy a romák is értsék. Ha másképp nem megy, művileg megkomponálják, hogy érthető gesztusai legyenek. Biztos sok munkát fektet ebbe.

Kolbászt tölt, disznót vág, labdát ajándékoz? Elmondja, milyen fontos a családban a gyerek?

Lehet, hogy nem nagy ötletek ezek, ám a másik oldalon ilyen gesztusból kevés van. Ennek ellenére még egyszer elmondom: a vidékiek huszonöt-harminc, negyven vagy magasabb százaléka (helye válogatja) nem a kormánypárt szavazója. Lehet, hogy változtatna? Nem tudom.

A politikai szerveződés nem a falvak erős oldala. Gyakorlatilag nincsenek ott a pártok.

Az más dimenzió. Nézzük a falusi polgármestereket. Akármennyire be vannak szervezve a NER-be, az esetek többségében nem indulnak pártszínekben.
A másfajta társadalmi szövet. És időközben vidéken is kitermelődött egy vezetőréteg, amely a falut integrálni tudja.

Falun kik a véleményvezérek?

Egy felmérésben azt kérdeztük, kinek a szerepe a legfontosabb a település fejlődésében. Általában a polgármestert teszik első helyre, a helyi tőkések, sikeres gazdák utána következnek. Esetleg hallgatnak a papra, az iskolaigazgatóra, a kultúrát szervezőkre. Ez a friss garnitúra egyre nehezebben viseli a lekicsinylést, amit a városi média a falvakról közvetít. Nagyon is pontosan tudják, hogy ezt a választást ők fogják eldönteni.

A médiaeléréssel falun nincs baj?

A falvak az ellenzék számára azért nehezen elérhetők, mert az általuk használt média nem vagy korlátozottan jut el falura. Az állam monopolizálja a leszivárgó híreket.

A Jobbik a vidék domináns pártjaként, a vidéki lakosság „roma bűnözők” elleni védelmezőjeként próbált megjelenni.

A Jobbik mögött egy békétlenkedő közép- vagy alsó középosztály állhat. Kérdés, hogy a helyi felsőbb osztályokat és a vidéki szegényeket, akik mégis a társadalom legnépesebb komponensét alkotják, meg tudják-e szólítani. Erre ma az állam képes, amely mögött, ahogy mondtuk, változatlanul a Fidesz áll.

(Hasonló tartalmú cikkekért keresse a 168 Óra hetilapot.)