A bezárkózó elit

- Ha a közvélekedés felől nézzük, a rendszerváltás után kizárólag csalók, tolvajok, szerencselovagok tűntek fel a gazdasági élet csúcspozícióiban, csupa kriminalisztikai eset. Ez lett volna az új elit. Ön kutatóként mit tud felhozni a mentségükre?

– Sok mindent, például a tényeket. A kilencvenes évek elején színre lépő nagyvállalkozók fontos tudásokat hoztak magukkal, és nem a semmiből építkeztek. Laki Mihállyal a körükben folytatott kutatásunkból tudjuk, hogy meghatározó részük a hajdani kistulajdonosi rétegből jött, egy másik csoportjuk pedig az egykori zsidó polgárságból. Esetükben a családtörténetekkel együtt továbbörökítődtek szakismeretek, beállítódások, valamint a széles értelemben vett kultúra is. Mellettük van egy vékony self made man réteg, amelynek a felemelkedésében meghatározó volt a tehetséggel társuló nyitottság és az alkalmazkodókészség.

– Ekkor még rengeteg tulajdon volt az állam kezében, a nagy privatizációs hullám még messze, tehát ez a háromgyökerű társaság nyilván kereste a politikai kötődéseket.

– Igen, de nemcsak az üzlet, hanem a dolgokba való beleszólás lehetősége miatt is. Evidensnek tartották, hogy nekik közük van ahhoz, miképp rendezkedik be az ország egy új világban. Izgatta őket a közpolitika, a gazdaságpolitika, a kultúra és az oktatás. Nem akarom idealizálni őket, de kezdetben többségük még megtartotta a függetlenségét, a pártokhoz való egyenes kötődés ritkaságszámba ment. Mindeközben nem volt egyszerű a helyzetük, a közhangulat ugyanis erősen nagyvállalkozó-ellenes volt.

– Ez a virágzás rövid ideig tartott, bár nagyon intenzív volt, mintha az üzlet kiépítésének a sebessége pótolta volna a szűkre szabott éveket. A kilencvenes évek vége felé már jött is az új nemzedék. Miért ilyen korán?

– Az első generációnak volt egy óriási előnye a külföldi tőkével szemben: ismerték az átvett vállalatok kapcsolatrendszereit, megvoltak a külföldi tárgyalópartnereik, az exportpiacaik, hiszen a késő szocializmus cégei már komolyan mozogtak Nyugaton. Csak hát sokan nem vették észre, hogy az előny átmeneti, hogy a régi kapcsolatok eltünedeznek, és új piacokat kell felkutatni. Ráadásul többségükben nem beszéltek nyelveket. A gyerekeiket mind külföldön taníttatták, de ők maguk tolmácsok segítségével tárgyaltak, ami ebben a világban hátrány, mert nehezíti az egyezkedést. A piaci szerepük tehát erőteljesen visszaszorult.

– Meg hát jöttek a multik, és nyilván hazai terepen is kezdték kiszorítani őket.

– A viszony eleve ambivalens volt. Örültek nekik, mert sokat tanulhattak a módszereikből, de féltek is tőlük. Mindenesetre nem nagyon találták meg velük a partneri viszony lehetőségét. Az együttélés politikáját már az ezredfordulón színre lépő második generáció alakította ki, amely rájött, hogy bár a multik a „főnökök” a piacon, de vannak olyan rések, amelyekbe viszont leginkább ők férnek be. A könyvünkben úgy is hívtuk őket, hogy „résvállalkozók”.

– Önöknek az a véleményük, hogy az első nemzedék letűntével mintha elpusztult volna egy fontos társadalmi szerep is, amit ők még lelkesen játszottak. Alig hiszem, hogy a társadalom ezzel tisztában van, tehát el kellene magyaráznia, hogy az értelmiség és a politikai elit mellett mi múlik a gazdasági eliten, hogy az miért olyan fontos.

– Az elit jelentőségéről írva érdemes Bibó Istvánhoz fordulnunk, aki két dolgot emel ki. Az egyik a szuverenitás, tehát hogy az illető nem megvásárolható és nem megtörhető, a másik pedig a mintaadó szerep. Az utóbbi esetében a szélesen vett kultúrára kell gondolni. Ebbe például ma beletartozhatna annak markáns képviselete, hogy mindenki tanuljon nyelveket, függetlenül a társadalmi helyzetétől. Vagy beleférhetne a politikai nyomásgyakorlás a ma szélsőségesen szabdalt és szegregált iskolarendszer mélyreható reformjáért. A politikai hatalomnak ugyanis nemcsak a hatalmi ágak az ellensúlyai, hanem, többek között, a gazdasági elit is. Jó esetben persze. Ez a jó eset ma nem áll fenn.

– Visszatérve a második, a kilencvenes évek végén jelentkező elitre, ezek a „résvállalkozók” is olyan határtalan kíváncsisággal nézik az ország dolgait, mint elődeik? Tanultak az öreg mintaadóktól?

– A második nemzedékben elsöprő arányban vannak a családi jellegű vállalkozások. A megnevezés félrevezető lehet: a családi üzlet nem feltétlenül kicsi, sőt. De akármekkora is, ez a generáció ebből a körből már nem mozdul ki. A családi vállalkozás egyben a bizalmi háló határa is, ezen túl nem barátkozik, nem keveredik és ritkán bízik meg másokban. A másik fontos fejlemény, hogy ellentétben az első nemzedék dominánsan ballib beállítódásával, az új generáció inkább jobboldali, döntően konzervatív, és államhívő. Az államtól nem feltétlenül megrendeléseket vár, hanem a piacai és érdekei törvényi védelmét – mindenekelőtt a nyugati tőkével szemben.

– De ennek ára van, és ez az ár nyilván a politikai lojalitás. Meg a hallgatás akkor, amikor a kormány beavatkozik a piaci folyamatokba, a magántőke működésébe. Hogy tudják mindezt elviselni ezek a külföldön tanult, nyugatos emberek?

– Kétarcúak, kétségkívül. Az interjú során egyikük frappánsan így fogalmazott: mi függetlenek vagyunk ugyan, de szuverének nem. Nem akarnak többek lenni, mint amik. Nincs meg bennük az a nagyívű szemlélet, amely egy kultúrán belül egy jó óvoda létrehozását éppen olyan alkotásnak és ügynek tekinti, mint egy gyár felépítését.

– A társadalom jó része is ilyen: apró, egymáshoz alig kapcsolódó kis világok halmaza. Zárkózzunk be a saját kreclinkbe, arra, ami azon túl van, úgysem lehetünk hatással. Nincs is dolgunk vele.

– Pontosan. Ma ez az uralkodó minta, a gazdaság csúcsain éppúgy, mint az úgynevezett közemberek körében. A „régiek” még ismerték a szolidaritást, büszkék voltak a munkásvédő intézkedéseikre. Ez a beállítódás ma ritka, mint a fehér holló. Mégis azt hiszem, hogy a helyzet nem marad változatlan, mert előbb-utóbb kiformálódik a felismerés, hogy a társadalom felszabdaltsága, a politikai rablógazdálkodás, az állam mind markánsabb rátelepülése a gazdaságra lejtmenetbe viszi az országot. S ha a felismerés politikai igénnyé válik, lesz, lehet majd egy új elit, amely a változtatások és a valós reformok élére áll.

– De ma még ott tartunk, hogy a gazdaság élén nincs elit? Abban az értelemben legalábbis, hogy a ma csúcson levőket nem érdeklik a közügyek, nincs bennük szociális elköteleződés, nem töltik be a mecénási szerepeket, tehát főként a bezárkózás és az önzés mintáit mutatják a társadalomnak?

– Én ez utóbbit inkább egyéni érdekkövetésnek nevezném. De valóban, a társadalom élén ma nincs bibói értelemben vett elit. Ez a piaci változásokon, a multik szerepén és az elkerülhetetlen nemzedékváltáson túl a politika vétke is. De ahhoz, hogy a gazdasági elit visszataláljon az elődei közéleti szerepéhez, olyan társadalmi közhangulat is kell, amely eltűri, sőt bátorítja a kiemelkedést, megbecsüli és a helyén látja a nagyvállalkozói rétegeket. Minderre azonban egyelőre várnunk kell.