Zisz elvtárs svájci kalandjai

Ha ezek a falak beszélni tudnának! – gondoljuk a történelmi eseményeknek helyet adó épületeket járva, de lenne mit kérdezni azoktól az autóktól is, amelyek politikusok, állami vezetők szállítására használtattak. Érdekes beszélgetések eshettek bennük.

„A hatalmas Packard kocsi nem érezte meg a svájci hegyeket, hanem mintha sík úton haladt volna, egyenlő tempóban közeledett velünk Buchs felé. Juliska lányomat a Genfi-tó mellett hagytuk, hogy visszaérkezésünkig valami olcsó lakást kerítsen számunkra, s csak feleségemmel, Hives Henrikkel s Berntől kezdve a Budapestre utazó Száll József kommunista követségi titkárral utaztunk együtt. Amint a határ felé közeledtünk, feleségem izgalma nőttön-nőtt. Elértük a határt. Messziről láttuk autómat, amelyben benne ült kisfiam és a nevelőnője. Amikor a két autó-ablaküvegen át feleségem megpillantotta Lacikát, ez az erős lelkű asszony ájultan hanyatlott el a kocsiban” – emlékezett Küzdelem a vasfüggöny mögött című, 1948-ban megjelent könyvében Nagy Ferenc, a Magyar Köztársaság lemondott miniszterelnöke.

Az előzményekről annyit: Rákosi Mátyás moszkvai intenciókat követve egymás után számolt le politikai ellenfeleivel, és 1947 tavaszán a kisgazdapárti miniszterelnök következett a sorban. Május 14-én Nagy Ferenc háromheti szabadságra utazott Svájcba, aktív pihenésre. Az ottani mezőgazdaságot akarta tanulmányozni, felkeresve néhány gazdaságot is.

Szolgálati kocsijával indult útnak, az A 139 rendszámú Packarddal. Sofőrje Péter János, vele tartott még felesége, leánya, továbbá titkárságának vezetője, Hives Henrik miniszteri tanácsos. Hároméves fia, László itthon maradt a nagymamánál.

Kétheti svájci tartózkodás után Nagy Ferencet telefonon értesítette Budapestről személyi titkára, Kapócs Ferenc, hogy vádakat hoztak fel ellene, és hazatérésre fogják felszólítani. A politikai játszma során Nagy Ferenc feltételekhez kötötte lemondását, amelyek közt szerepelt az időközben letartóztatott Kapócs Ferenc szabadon bocsátása és kisfia kiküldése Svájcba. Utóbbi teljesült, előbbi nem, így amikor az elnöki limuzin 1947. június 2-án begördült a svájci határon fekvő Buchs városba, hogy a lemondónyilatkozat átadása fejében megkapja kisfiát, a határállomáson még egy utolsó huzavona kezdődött. Lázas telefonálások után Nagy Ferenc átadta a lemondást, de egy jegyzőkönyvet írt a Packard sárvédőjén, amelyben tiltakozott Kapócs fogva tartása miatt.

„...elbúcsúztam attól a sofőrömtől, aki három hétig velem volt Svájcban, s a hatalmas Packard kocsi elrobogott Budapest felé, én pedig családommal elindultam Svájc belsejébe” – olvasható a visszaemlékezésben a továbbiakról.

Arról nincs szó, miként történt a továbbutazás, bár sejthető, hogy a menekültté lett politikus és családja nem autóbuszra kapaszkodott. Más forrásból tudjuk, hogy a kiállt izgalmak miatt holtfáradt, de nyilván rendkívül boldog Nagy család egy ZISZ 110-essel utazott vissza a Genfi-tó partján lévő szállására, azzal a kocsival, amelyet a Szovjetunió kormánya adományozott a magyar miniszterelnöknek.

1946 júniusában adták át a 8 hengeres, 140 lóerős motorú limuzint G. V. Szviridov altábornagynak, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ügyvezető elnökének és Beljakov vezérőrnagynak a jelenlétében, ünnepélyes külsőségek között. Az ZISZ Nagy Ferenc magánhasználatú kocsija lett, de állami rendszámmal – A 44 – látták el. A magánhasználatú autó állami rendszámmal üzemeltetésére a vám megspórolása miatt került sor. Mellesleg az adót is az állam fizette, a precíz pénzügyesek jóvoltából tudjuk, hogy „gépjárműadó a dologi kiadások hitelkeret terhére nem folyósítható, ezért annak befizetését a rendelkezési alap terhére javasoljuk” (MOL XIX-A-1-j Miniszterelnökség, 1947. V. 30. Pro domo). Nyilván Nagy Ferenc megtehette volna, hogy lemond az autóról az állam javára, de nem tette, talán politikai jelentőségűnek vélte, ha megőrzi az ajándékot.

Amikor a Nagy Ferenc ügyében lefolytatott eljárás keretében vagyonelkobzást rendeltek el, az adóhatóság felfedezte a vagyontárgyak között az értékes személyautót. A pénzügyminisztérium a külügyminisztériumot kérte fel a külföldön lévő gépkocsi értékesítésére és a befolyt összeg befizetésére a „népbírósági ítéletek alapján elkobzott vagyonok” elnevezésű 103.718. számú posta-takarékpénztári csekkszámlára.

Ahhoz, hogy egy autó átlépje az országhatárt 1947-ben, speciális vámokmányra, a carnet nevű igazolásra volt szükség. Ezt a papírt a Köztársasági Magyar Autó Club adta ki (1945-ben lett királyiból köztársasági, így maradhatott a rövidítés, KMAC). Azt igazolta a carnet, hogy a gépkocsi átmenetileg tartózkodik az adott országban, ezért tulajdonosa nem vámkezelteti, ami máskülönben elkerülhetetlen lenne. Nagy Ferenc ZISZ 110-esére is kiállítottak egy carnet-t – nyilván lóhalálában, a telefonon folytatott alkudozások közepette – május 31-én. Ez a vámokmány egy évig érvényes, utána vagy kiviszik az autót a befogadó országból, vagy megfizetik a vámot.

Amikor Nagy Ferenc Svájcból az USA-ba utazott, a ZISZ-t nem vitte magával. 1948 májusában lejárt a carnet érvényessége, a Svájci Automobil Club pedig értesítette magyar partnerét, s egyúttal arról is, hogy a ZISZ 110-est magyar kincstári tulajdonnak vélik, így a vámfizetési kötelezettséget kérik teljesíteni, ellenkező esetben az autót elárverezik, s a befolyt összeg és az egyéb követelések közötti különbséget a magyar államtól fogják kérni. Ugyancsak a svájci autóklub leveléből derült ki, hogy a ZISZ-szel Nagy Ferenc „állítólagos titkára 1947 júniusában karambolozott, majd megszökött”. A kocsit egy garázsban helyezték el, ahol bírói zárlat alá került.

Ideje kicsit fékezni, és kisimítani a szálakat. Ki volt az állítólagos titkár, aki a balesetet okozta? Erről hallgatnak az iratok, és bár Nagy Ferenc könyvéből kitűnik, hogy Hives Ferenc, a titkárságvezetője Svájcban maradt, nem lehetünk biztosak abban, hogy ő ütközött a kocsival. Aligha elképzelhető, hogy a sofőr, aki a ZISZ-t a svájci határig vezette, utána velük maradt, mert az egyet jelentett volna az önkéntes száműzetéssel. Nem olvashatjuk a balesetokozó nevét a KMAC irataiban sem, talán nem akart inkognitót felfedni dr. Landauer Eduárd vezértitkár.

A magyar miniszterelnökségi jogászok persze azonmód munkához láttak, kiderítve, hogy a volt miniszterelnöktől elkobzott autó értéke a magyar államkincstárt illeti, azonban az autóval okozott kárért, a vámfizetés elmaradása miatti kötelezettségekért és az elmaradt garázsdíjért a kincstár nem köteles helytállni.

Dr. Landauer Eduárd vezértitkár, akinek titulusa, neve és megjelenése pompásan harmonizált, minden befolyását latba vetve igyekezett az ügyet elsimítani. Alapos tájékozottságát mutatja, hogy azt javasolta a Miniszterelnökségnek: egyezzenek ki a károsulttal, fizessenek neki valami kerek összeget, és kérjék meg, rendezze ő az elmaradt garázsbérlet dolgát. A vezértitkár ugyanis megtudta, hogy a kárvallott svájci autós az egybetűs rendszámú fekete limuzint látva zsíros üzletet remél, összejátszik a garázstulajdonossal, s együtt próbálnak minél többet keresni az ügyön. Arra is rámutatott, hogy reménytelen próbálkozás Svájcban eladni a ZISZ-t, mert ez az egyetlen példány az alpesi országban, alkatrészt pedig egyáltalán nem lehet hozzá venni.

Végül Landauer tanácsát megfogadva a Pénzügyminisztérium kérésére a Magyar Nemzeti Bank átutalt négyezer svájci frankot az Automobil Club de Suisse berni címére, amiből kárpótolták a karambolt szenvedő fagylaltost, és kifizették az egyéb kifizetendőket. Az A 44 ZISZ 110-es 1949. május 23-án, tehát majd két évvel a kiutazás után vasúti kocsiba zárva érkezett Budapestre, a Nyugati pályaudvarra. Onnan a Mészáros és Pados Autójavító Üzemnek a Lehel út 17. alatti műhelyébe vitték, ahol kikalapálták a horpadt sárvédőket, kiegyengették az alvázat, cseréltek, krómoztak, fúrtak, kárpitoztak és festettek, majd benyújtották a 21 572 forintról szóló számlát. Az egykori miniszterelnöki autót a sikeres próbautat (Budapest–Vác–Budapest) követően átadták a Miniszterelnökségnek. Ott nem volt már rá igény, ezért továbbküldték a Népművelési Minisztériumba, ahol még dolgos évek vártak rá, sok szép belföldi kilométerrel.