Vértanúk leltára

Másfél évszázadig abban a hitben éltünk, hogy az Aradon kivégzett tizenkét tábornok és a honvédsereg egy (al)ezredese, Lázár Vilmos volt csupán a forradalom mártírja, illetve az első felelős magyar kormány miniszterelnöke, Batthyány Lajos gróf. Miként fordulhatott elő, amit ma már tudunk, hogy több mint száz mártír emléke törlődött a nemzet emlékezetéből?

1849. október 6-a volt az a nap, amikor a legtöbben kerültek a kivégzőosztag elé vagy a bitó alá. Ám október 6-nak voltak kevésbé ismert vértanúi is, például Fekete Imre kóspallagi gerillatizedes, akit Pesten, az Újépület mögötti fapiacon végeztek ki. Számítsuk be azt is: az október 6-i áldozatok között volt az ország első kormányfője és a honvédsereg 13 vezetője, vagyis a tábornoki kar 40 százaléka. 1849. október 6-a előtt a magyar politikai elitből senkit sem végeztek ki. A honvédsereg vezetői közül a legmagasabb rangú, aki Aradon már augusztusban hóhérkézre került, a 36 esztendős Ormai (Auffenberg) Norbert ezredes volt. Egyetlen nap történt a per, az ítélethirdetés, annak megerősítése, a lelki vigasz és az akasztófa. Október 6. után a kivégzett legmagasabb rangú katonatiszt a Széphalmon született Kazinczy Lajos ezredes; a politikusok között pedig egy minisztert, Csány Lászlót, a felsőház elnökét, Perényi Zsigmond bárót, a képviselőház jegyzőjét, Szacsvay Imrét, illetve egy kormánybiztost, Jeszenák János bárót találjuk.

Kik váltak elsősorban a megtorlás céltábláivá?

A hóhérkézre juttatottak között akadtak, akik konstruált eljárás vagy provokáció áldozatául estek. A többieket pedig a függetlenségi harc ügyének vállalása kötötte össze. A kivégzettek negyede volt hivatásos katona. És legalább 30 olyan további személyről – gerillák, népfelkelők, nemzetőrök – tudunk, akiket a harci cselekményekben való részvételük miatt ítéltek halálra. Társadalmi összetételüket tekintve – a politikai és a katonai eliten kívül, amelynek tagjaira a megtorlás tényleges számarányukat meghaladó mértékben sújtott le – a falusi és a városi plebejusokat ugyanúgy megtaláljuk közöttük, mint az egyháziakat vagy a honorácior értelmiséget. A nemzetiségi összetételről nincsenek megbízható adatok. Elmulasztották ugyanis feltüntetni a sorozási listákban, az alakulatnévsorokban a származást. Emiatt csak részben lehet modellezni, hogy a csapatok valószínűleg annak a területnek a lakosságát képezték le, amely kiállította az újoncokat. Az önkéntesek esetében ilyen fogódzó sincs; holott ők alkották a szabadságharc seregének 40 százalékát.

Pontosan meghatározható a vértanúk többségének nemzetiségi összetétele? Úgy tűnik, itt erős a magyar többség.

A kivégzettek között akadt négy lengyel, egy horvát, egy szerb, három osztrák német, három birodalmi német, két magyarországi zsidó és egy vélhetően szlovákiai. Valamint több mint tíz olyan személy, aki a neve alapján magyarországi német lehetett. A magyarok között találunk két magyarországi örményt is. De 19 olyan is akad a vértanúk sorában, akiknek a neve eddig nem volt ismert. Jelenleg 145 kivégzettről tudunk. Köztük három olyan magyarról is, akikkel Bécsben már 1848 novembere és 1849 májusa között számoltak le; valamint 13 olyan huszárról, akik 1849 júniusában akartak hazaszökni, de elfogták őket; s 25-en lehetnek azok, akiket rögtöni ítélettel küldtek a halálba valamilyen vesztett összecsapás után.

Van-e adat a tömlöcbe, várfogságba vetettekről?

Máig nem ismerjük a bebörtönzöttek pontos számát. A honvédtisztek közül 550-en szenvedtek hosszabb-rövidebb vár-, illetve vizsgálati fogságot. Az összes bebörtönzöttről eltérőek a becslések, 800 és 1800 fő közöttire teszik a raboskodókat a kutatók. Az ábrázolásokkal még rosszabbul állunk: a mártírok többségéről nincs portré.

Az 1848-at kutató történészek a megtorló gépezetnek s akarva-akaratlanul a rettegett Haynaunak is emléket állítottak. Megérdemli ezt?

Máig azt tapasztalom, rengeteg hamis legenda él a leszámolás technikájával kapcsolatban. A k. u. k. hadbíróságok a retorzió engedelmes eszközei voltak ugyan, de néhány esetet kivéve – ezek közül a legkirívóbb Batthyány Lajosé volt, illetve azoké, akiket azzal vádoltak, hogy császári katonákat próbáltak meg rávenni az átállásra –, a maguk logikája szerint korrekt eljárásokat folytattak le. Nem vádoltak senkit olyasmivel, amit nem követett el, s ha mentő körülmény merült fel, nem mellőzték azt. Nem tekinthetők tehát a 20. századi náci, nyilas vagy kommunista „vérbíróságok” közvetlen elődjeinek. Ami Haynau személyét illeti, a megtorlás kulcsfigurájaként őt sem hagyhattuk ki a Rubicon kiadásában megjelent Vértanúk könyve című kötetből. Tevékenysége jó példa arra, milyen az, amikor a kiváló katonai teljesítményt háttérbe szorítja az önként vállalt politikai és hóhérszerep.

Változott-e bécsi kutatásai végeztével személyes képe az 1848– 49-es forradalomról?

Még nagyobb tisztelettel tekintek Magyarország 1848–49-es teljesítményére, hiszen a birodalom katonai rendszere hihetetlenül jól szervezett volt, s az ellenünk harcoló magas beosztású katonák többsége nem ekkor látott először „nagy” háborút.

Várhatók-e még újabb dokumentumok 1848 kapcsán?

Folyamatosan. Bármely levéltári csomóban akadhatnak új és újabb adalékok. Nagy meglepetésekben lesz még részünk, ha végre bejuthatunk azokba a szerbiai, romániai vagy oroszországi levéltárakba, amelyek anyagait eddig elzárták a kutatók elől. A forradalomról alkotott képünk nagyot változott ugyan, de a fő vonalai változatlanok: Magyarország 1848 őszén belekényszerült egy önvédelmi, majd a függetlenségi harc megvívásába, s ez a harc a polgári átalakulás vívmányainak védelméért folyt.