Váratlanul elsült puskalövés, avagy a gyanú árnyéka (1.)

Október 15-én 60 esztendeje, hogy 40 éves korában kivégezték Rajk László belügy-, majd külügyminisztert, országgyűlési képviselőt, a Magyar Függetlenségi Népfront (fő)titkárát, az MDP KV, a PB és a titkárság tagját (megválasztva 1948. júniusában, az egyesülési kongresszuson), a frissiben alakult államvédelmi bizottság tagját. Történt mindez a meghatározó 1949-es esztendőben, midőn a magyar párt, Rákosival az élen, megindult a sztálini struktúra átvételének útján, vagyis az önálló nemzeti fejlődést a moszkvai gyakorlat kíméletlen átültetése helyettesítette. Ennek leglátványosabb eseménye egy korszakhatárt is jelző kirakatper volt, amely a politikai leszámolás fondorlataiból, és a manipuláció lélektanából is látványos bemutatót tartott. Keletkezése, lezajlása és következményei nem voltak hasonlíthatóak a korábbi törvénysértésekhez, torzulásokhoz: ez volt az első eset Magyarországon, hogy – a frakciósoknak minősítettek: Demény Pál 1946-os és Weiszhaus Aladár 1947-es népbírósági meghurcolása után – kommunisták számoltak le immár tömegesen kommunistákkal; aztán se vége, se hossza nem volt a politikai indíttatású számonkéréseknek.

Felpörögve követték egymást az események: 1949. májusában tartóztatták le, de csak június 19-én jelentették be a nyilvánosság előtt (a „trockista kémcsoport leleplezését”); szeptember 24-én hirdettek ítéletet; október 15-ére esett a kivégzés. Azt hihetnénk, 60 év elteltével már semmi meglepetés sem érheti az utókort.

Zinner Tibor jogtörténésznek, egyetemi tanárnak, a Legfelsőbb Bíróság tudományos kabinet vezetőjének nemcsak a budapesti jugoszláv „szemmel”, a per egyik túlélőjével és főszereplőjével, Lazar Brankovval állt módjában közel negyedszázada hosszabban elbeszélgetnie, hanem még konzultálhatott többek között az ÁVH-főnök Péter Gáborral is. Évek óta dolgozik egy nagyszabású, hiányos ismereteinket befoltozni hivatott Rajk-Brankov monográfián, amelyből 25 ív már elkészült, de ez csak a fele.

Miért semmisítették meg — több lépcsőben — a kirakatper több mint 41 ezer oldalnyi dokumentumát, hang- és filmfelvételét?

A történtekben mások mellett bűnös Kádár János akkori belügyminiszter főképp ebbéli szerepét palástolták el az egymást követő megsemmisítésekkel. A Rajk-Brankov-ügy iratai közül a nyomozati, vizsgálati anyagokat 1959. augusztus 19-én, a Magyar Rádióban őrzött hanglemezeket (270 darabot) 1961. február 8-án, míg a tárgyalási iratokat 1961. április 12-én zúzták be. A Pálffy György altábornagy és társai kivégzéséről készített film — Vesszenek az árulók! — két példányát is megsemmisítették, hasonló sors várt március 4-én a Magyar Rádióban talált további, Rákosi Mátyás és társai hangját őrző 39 hanglemezre, s egy magnószalagra. Az illetékesek pótolhatatlan veszteséget okoztak az iratok bezúzásával. Ennek során 112 személy vizsgálati dossziéja, valamint Rajk és társai 9 dossziéban őrzött 2239 oldal bírósági anyaga, továbbá Rajk egy dossziényi törvényszéki iratai, 243 oldal terjedelemben váltak a tűz martalékává (a mikrofilmekkel együtt). Valamennyi, a Rajk-Brankov perkomplexummal összefüggő, bezúzott dosszié összesen 45 489 irat oldalt tartalmazott. A végrehajtást azonban — mert semmi sem lehet tökéletes — az ügy és holdudvara számos korabeli irata túlélte. Ezeket ma az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őrzi; a másolatokban és egyéb dokumentumokban fennmaradt töredékek a legbecsesebb források.

1949. májusában Albániában halálra ítélték és kivégezték Kocsi Dzodze belügyminisztert. Ez volt nyitánya a szovjet tömb országaiban megrendezett koncepciós perek sorozatának?
—
Ez a per nem jelentett nyitányt. Törvénysértő perek 1945-től, a kezdetektől voltak az Elbától keletre élő népek történetében, az idő tájt azonban a kárvallott, meghurcolt, kivégzett politikusok a polgári társadalmi berendezkedés hívei voltak, és nem a munkásmozgalomhoz kötődtek. Abban volt első, hogy a ’30-as évekből, Moszkvából ismert kirakatperek új, ’45 utáni sorozatának, immár nem a Szovjetunióban, hanem a sztálini birodalom határain túli országokban, a „népi demokráciákban” zajló, s a céljaiban a hatalmon lévő jugoszláv párt-elittel szembeni célok jegyében (is) fogant büntetőeljárása volt. Dzodzét 1948. novemberében zárják ki a pártból, ’49 tavaszán fogják le, május 12-én állítják bíróság elé (Rajkot május 30-án tartóztatják le!), június 10. a halálra ítélés, július 8. a kivégzés dátuma. A Magyar Országos Levéltár külügyi iratainak gyűjteményéből idézem a tiranai ügyvivő, 1956. szeptember 6-i jelentését: a tiranai, budapesti, szófiai kiemelkedő jugoszláv ellenes perek „céljaikat illetően semmiben sem különböznek”.

Hányféle gyújtózsinór vezetett el a Rajk-ügyhöz?

Sok-sok szálból gyúrták össze a végleges forgatókönyvet. Két gyújtózsinór azonban egyértelműen kimutatható: az egyik a dr. Szőnyi Tibor (belőle kellett már csak kiverni, hogy Rajk volt a főnököd) „ügyéhez” elvezető Noel Field, volt szovjet ügynök (amerikai kommunista, a State Department, majd a Népszövetség munkatársa, az amerikai unitárius segélyszervezet európai vezetője Svájcban, akit 1949-ben Budapestre hurcoltak); a másik a jugoszláv szkizmával függ össze, amely egyértelműen Lazar Brankovon, a budapesti követségen dolgozó diplomatán (a büntetőperben majd a távollévő Tito egyfajta alteregóján) keresztül születik meg.

A Field-szál megkerülhetetlen, de ma már nyilvánvaló, nem ez a legfontosabb mozzanatsor. Mikor és miért pont Rajk került a célkeresztbe?

Kutatásaim összegzéseként állíthatom, mindez nagy valószínűséggel az Amerikai Magyar Népszavában 1947. december 17-én megjelent újságcikkhez köthető, amely gyorsan eljutott Rákosi kezébe, majd — két évvel később Moszkvába is.

A betegesen gyanakvó természetű Rákosi azonban nem csapott az asztalra, inkább kivárt. Miért? Történészként mikor és miként figyelt fel a Pfeiffer Zoltánhoz köthető szálra, aki a Magyar Függetlenségi Párt megalakítója volt, s emigrálása után (1947. novemberében a párt 48 képviselőjét fosztják meg mandátumától) e meglepő cikket publikálta, melyben Rajk és népes családja férfi tagjainak „előéletéről” rántotta le a leplet?

Amikor 1993-ban Münchenben a Szabad Európa Rádió padlásán kutatathattam, a SZER magyar vonatkozású iratanyaga még eredeti rendjét őrizte. Itt találtam meg egy kéziratról gépelt példányát Rajk Endre írásának: Beszélgetek Laci öcsémmel. Az előző esztendőben „A Rajk-per kéretlen tanúja” címmel a Társadalmi Szemlében jelentek meg részletek ebből. Hajdu Tibor bevezetőjében írta: „a szerző nyilvánvalóan vitázik Pfeiffer Zoltán és más, feltehetően kisgazdapárti emigránsok cikkeivel, de ezeket nem ismerjük; a válasz közlésének sem lenne sok értelme”. Én később megtaláltattam az eredeti cikket is, az épp az USÁ-ban kutató Pók Attila juttatta el hozzám.

A korábban, a koalíciós időszakban a kommunistákkal hosszabb-rövidebb ideig kollaborálók, majd emigrációba kényszerültek írásaival, köztük az ellenzékivé vált egykori igazságügyi államtitkár koholmányaival Rajk kivégzését követően, 1949. novemberi memoárszerű írásában a volt nyilas készletgazdálkodási kormánybiztos is vitatkozott. Ő még amerikai fogságában olvashatta az első, személyével és testvéréhez, Lászlóhoz fűződő kapcsolatával „foglalkozó magyar nyelven írt amerikai újság alig félhasábnyi cikkét”. Ezeket a Rajk család „ellen irányított koholmányokat” növelte „évről-évre a tehetetlen düh és önigazolás fokozódó szükségessége”.

Mit tartalmazott Pfeiffer írása, és miként cáfolta ezt Rajk testvére?

Felidézem előbb az 1947. decemberi, hazugságokkal teli újságcikket, majd annak 1949. novemberi cáfolatát. „Azok között, akikkel 1944. március 19-én föld alá mentünk, volt a Szociáldemokrata Párt jelenlegi vezére, Szakasits Árpád és a kommunisták nem moszkvai szárnya, Rajk László, a jelenlegi belügyminiszter vezetésével. Utóbbinak családja sok bűnét kellett megváltania, mert kilenc testvéréből mind a kilenc nyilas volt, s akadt közöttük olyan is, aki Szálasi Ferenc, Hitler magyarországi helytartójának kormányában helyettes miniszterként működött. Egy másik testvére a nyilas magyar Gestapónak volt a vezetője, ugyanabban az Andrássy út 60. alatti épületében, amelyben most a kommunista titkos politikai rendőrség székel, ezúttal Rajk vezetése alatt. Rajkot is annak idején itt fogták el, amikor nyilas testvéreit felkereste. Persze a nyilas Rajk kiszabadította fivérét, s viszonzásképpen a kommunista Rajk minden nyilas fivérét – akik között SS tisztek is voltak – mentesítette a felelősségre vonás alól”. Rajk Endre reakciója: „a háború alatt legfiatalabb öcsémen kívül két unokaöcsém és egy sógorom teljesített katonai szolgálatot; mindannyian a m. kir. honvédség kötelékében, egy sem idegen állam hadseregében, legkevésbé az SS-nél (s még kevésbé, amint azt Pfeiffer állította: SS őrnagyként). Öcsém és egyik unokafivérem orosz fogságba esett, ahonnan öcsém tíz hónap múlva, unokaöcsém pedig három év múlva került haza. Sógorom, aki Dániában volt fogságban, jutott leghamarabb haza”.

Sem az írás, sem annak cáfolata nem közismert; Rajk „bűneiről” viszont mindenki tudott 1949-től, határokon innen és túl. A titkok innen eredeztethetők?

Nem. Eme „irodalmi vita” jelentősége akkor vált nyilvánvalóvá, amikor egy, a szovjet múlt feltárását meglehetősen szelektív szempontoknak alávető, de azért elő is segítő dokumentumgyűjtemény, Kelet-Európa a szovjet levéltárakban II, 1949-1953. közötti éveket tartalmazó kötete 1998-ban megjelent. Ennek 64-67. oldalain található egy Bukarestből Moszkvába küldött jelentés. V. I. Leszakovnak, a Kominform Titkársága referensének tájékoztatása Rajk Lászlóról, a MDP Politikai Bizottsága és Szervező Bizottsága tagjáról. Keletkezése az iratban szereplő eseményekkel összefüggő utolsó időpont alapján 1949. április 5-énél nem lehet korábbi. Ebben utalnak Pfeiffer írására, akképp – és itt jön a korabeli csúsztatás, nem az első és utolsó hazugság –, hogy csupán ez idő tájt, 1949. április 5. előtt tudták meg belőle, miképp tevékenykedtek Rajk és családtagjai a világháború idején, amiről addig nem tudtak. Az 1947. decemberében elhintett mag két évvel később sarjadt ki…

Rajk politikai veresége a belügyminiszteri székből eltávolításakor következett be. Nem meglepő, hogy mindezek után miképp fejtette ki Rajk szovjetekkel szembeni „barátságtalan magatartása” tényeit — a Rákosit tájékoztató Puskin nagykövettől eltérő módon — Rajk letartóztatását, későbbi pere koholmányait előkészítő, inkább „visszaigazoló” szellemben ez a Bukarestben postázott összeállítás. Rajk sorsára a Moszkvába küldött dokumentáció tragikus kihatású volt.

Ki a kombinátor és miért vállalta magára ennek összegyúrását?

Talán tényleg Leszakov, a Kominform Titkársága referense készíthette. Vagy csupán aláírta, esetleg tudta nélkül biggyesztették oda nevét — nem adható pontos válasz, de alapos a kétely. A több oldalas összeállítást az SZKP KB mellett működő Információs Titkárság irányítója, Baranov adta át Moszkvában, „Szigorúan titkos” felzettel látták el. Hemzsegett a hazugságoktól, s 1949. május 19-én — Field május 11-ei Budapestre hurcolása, dr. Szőnyi és társai május 16-i lefogása, a Moszkvába csalt Brankov aznapi megérkezése után — helyezték „az aktába”. Miért ezen a napon? Előtte vagy utána olvashatták-e mások? Látta-e még valaki, hallott-e erről bárki? Baranov, a beosztott vezető párttisztviselő nem hallgathatta el a tartalmát, referálnia kellett feletteseinek. De vajon melyik „aktába” helyezték el? Abba, ami Sztálin elé került? Avagy a magyar pártvezetők iratai közé, Rajk dossziéjába, netán a későbbi per előzetes anyagai közé? Mindmáig nem tudjuk, és optimizmusom ellenére vallom, nem is igen fogjuk megtudni.

Ki volt az ármánykodás értelmi szerzője?

Leszakov tájékoztatójához „Gerendás”, azaz Szűcs Ernő Bukarestbe továbbított, onnan Moszkvába vitt jelentése lehetett az egyik legfőbb forrás. Persze meglehet, eleve Moszkvába érkezett, és félrevezető manőverként keverték bele Leszakov nevét, a Kominformot és így Bukarestet. Bárhogy is történt, az a lényeg, főképp a szovjetek ügynöke, a hithű moszkovita, sztálinista Szűcs jelentésén alapulhatott, ha épp nem annak egy lemásolt, némileg kiegészített változatát írta alá a referens (vagy helyette, nevében valaki). Nem véletlenül volt benne, hogy Magyarországon az angolok irányították az ellenállást. Rajknak így lett velük „kapcsolata”, az amerikaiakkal pedig úgy, hogy „elsőként” szabadították fel egy hadifogolytáborban. E ponton források hiányában kár azon tűnődni, ki és miért késztette Szűcsöt a (rendelt tartalmú) jelentés adott időben történt továbbítására. Nem csupán a „trockista” Rajkkal szembeni, róla hamis és valós információkat tartalmazó gyűjtőszenvedély hajtotta, hanem bigott, sztálinista averziók mozgatták „Gerendás”-t jelentéstételei során. Akkor is (mint 1942. februártól) moszkvai ukázt teljesített. Valószínűsíthető a történtek ismeretében: örömmel vállalta. A későbbi Rajk-Brankov-per két fő névadó vádlott sorsának alakításában így kapott döntő szerepet Moszkva.

Rákosi utóbb, 1949. szeptember 30-án azt hangoztatta beszédében a nagy-budapesti pártaktíván a Rajk-banda megsemmisítésének tanulságait leszűrve: „amikor ... tavaly augusztus első napjaiban eltávolítottuk a Belügyminisztériumból, az nem valami véletlenség volt, mint a váratlanul elsült puskalövés, hanem hosszú hónapok érlelték meg”. Miért vártak több mint egy évig a leszámolással?

A legfőbb kérdés inkább az: miért, kinek a sugallatára, milyen hátsó szándéktól vezérelve írta meg Pfeiffer az ominózus cikket? Tudva tudván állított-e valótlant, és csupán a Rajk iránti dühe vezette (aki le akarta tartóztatni), és mondatta vele mindazt, ami az Amerikai Népszavában megjelent. (Hiszen joggal remélhette, mondandója eljut Rákosi fülébe.) Netán súgták neki ezt az információt, hogy elindulhasson majd Rajkkal szemben a hadjárat a későbbiek folyamán? Feltételezem, soha sem fogjuk megtudni. Kétségtelen tény azonban: ha csak az 1948. januári, Rákosi lakásán tartott „vezérkari” értekezlettől vesszük végig a fejleményeket, és az ezen történteknek a szakirodalomban megesett módosításain át nézzük a folyamatot, akkor valójában ez az advocatus diaboli, vagyis a „kályha”, a december 17-i amerikai cikk. És kinek az érdeke? Ez az, amit majd a következő 60 évben kell megválaszolnunk.

(Az írást holnap folytatjuk - a szerk.)