Üdvlelde a platánok alatt
„Egy öreg bérház az uszoda. A földszinten a medence.” Mándy Iván így mutatja be a Lukácsot Strandok, uszodák című kötetében. Szemérmesen Balázsnak kereszteli át Napozás közben című novellájában: „Lépcsők végtelen sora, nedves, agyonázott lépcsők.” Azok a napozóteraszra vezető lépcsők, amelyekről Ottlik Géza lételméleti fejtegetéseket költött az Iskola a határon elején: „Attól a szabadságtól voltam mélységesen, szinte ittasan elégedett, hogy a két lépcső közül azt választhattuk, amelyik jólesett."
Különös egybeesés: 1959 novemberében hagyta el a nyomdát a regény, és alig egy hónap múlva vetíteni kezdtek a mozik egy új magyar filmet (Gyalog a mennyországba), amelynek kezdő jelenetében a Lukács napozójáról pásztáz a kamera a hideg vizű medencére, ahol Latinovits Zoltán úszik.
Akár ki lehetne írni a bejárat fölé: festők, építészek, színészek és más csepűrágók törzshelye. De ez nem a Fészek Klub. Ez a Lukács, azaz Szent Lukács gyógyfürdő és uszoda, ahová közönséges, frissülni, gyógyulni, pihenni, napozni vágyó közvendég is jegyet válthat. (Negyven évvel ezelőtt négy forintért – egész napra. Manapság kétezer körül – kétórányi időre.)
A gyógyvizű uszoda történetének kezdete homályba vész. Egy fővárosi zsebkalauz szerint bizonyos Musztafa pasa egy halastó vizére építtette a jelenlegi fürdő elődjét, még 1568-ban. Az azóta többször is átalakított uszoda mai formáját a 19. század utolsó évtizedeiben nyerte el, amikor is egy Palotai Fülöp nevű pénzember az államkincstártól hétszázezer koronáért megvásárolta, és a kor igényeinek megfelelően átalakíttatta. (Építészettörténészek ma is vitáznak arról, hogy a Frankel Leó út túloldalán romos állapotában szégyenkező úgynevezett „törökfürdő” vajon tényleg a hazai iszlám hódítás idején épült-e.) A Lukácsról szóló szakirodalom az 1890-es években élénkült meg: felfedezték, mennyiféle bajt gyógyíthat a földből feltörő tizennégyféle meleg forrás és a napi több mint tízezer köbméteres vízhozam.
Hogy milyen sok mozgásszervi és más kórságtól szenvedő beteg távozott innét gyógyultan hosszabb-rövidebb fürdőkúra után, arról a platános belső udvarban falra erősített hálatáblák tanúskodnak. Ám a Lukácsot nem ezért vagy nem elsősorban ezért szeretjük. A Lukácsnak irodalma van. Nem szak-, hanem szépirodalma és publicisztikája. Hírlapírók nemzedéke zengte dicséretét. Ruffy Péter az Érdekes Újság 1957-es évfolyamában a hetvennegyedik évét taposó Kodály sárga úszósapkájáról tirádázik hosszan. Frideczky Frigyes a Budapest folyóirat egyik évtizedekkel későbbi számában a törzsvendégek rendjébe avatta be az olvasókat. Ugyanebben a havilapban egy másik hírlapíró (Sólyom László) a Lukács-szekta tagjairól elmélkedik. Pünkösti Árpád egy Népszabadság-mellékletben kolumnás riportot közölt az Úri és női gyógyvízuszoda múltjáról és mindennapos üzemmenetéről.
Legszebben mégis Görgey Gábor – úgyszintén szektatag – írt az uszodáról. A homár páncélja című regényében valóságos himnuszt költött a fürdési szertartás köré. „Áldott légy, Szent Lukács fürdője, riadt lelkek dédelgetője, megalázottak és megszomorítottak kegyhelye, te boldogító önáltatás, hogy lehetséges és megengedett az egészséges élet a halál árnyékában, a testi jó érzés hedonizmusa az elhurcolások és kivégzések évadján. Áldott légy, Szent Lukács fürdője, test és lélek oldódásának titkos találkahelye, üldözöttek és kifosztottak gőzölgő ópiumbarlangja, ahol a vigasz utolsó szippantása után talán már másnap vallatások és verések vérében kell a bizonytalan életben maradáshoz erőt gyűjteni. Áldott légy, zuhanyozók forró gőze, melynek sűrű gomolygásában a meztelen árnyak, mint Vergilius és Dante lelkei, beburkolózhattak arctalanságukba és névtelenségükbe, a gőzölgő semmi biztonságába, melynek függönye mögött az arc nem árulkodik, s ahol kilazulhatnak a testből a lélek görcsei... Szent Lukács megszentelt fürdője, légy áldott.” Ugye nem kell mondani, miféle korra utal az emelkedett stílus.
Ám leghosszabban, majd ötven regényoldalon át Nádas Péter a Párhuzamos történetek első kötetében ír a Lukácsról. A helyszín pusztán szövegtér egy rendkívüli jelenetsor számára, de leírásából kitetszik, hogy töviről hegyire ismeri az uszoda sok évtizedes szokásrendjét.
Mi a Lukács-legenda titka? Aki belép a Frankel Leó úti kiskapun a fürdő kertjébe, rögtön megérez valamit belőle. Mintha egy arborétumba váltott volna látogatójegyet. Égbe nyúló platánok állják az évtizedek rohamát, az egyre több – vajh miért? – beengedett parkoló automobil bűzét-gőzét; az ápolt kertben barátságos macskák nézik ki az úszás után uzsonnázó vendégek szájából a falatot. Odabenn az egybenyitott medencék csalogatják az úszókat és a pancsikálókat. Mindenki megleli a bőrének legkedvesebb hőfokot 22 és 36 Celsius-fok között.
Az uszoda fénykorában ide járt a fővárosi értelmiség elitje. Ha volt egykoron pótkávé, akkor ez a hely pótkávéháznak számított. A zuhanyozó híradója frissebb volt a Szabad Európánál. A medencében lubickoló és a parton üldögélő színészek között ki lehetett volna osztani egy Shakespeare-dráma főszerepeit. De nem kellett volna klasszikusokhoz nyúlni, mert a főrangúak kabinsorából előlépő Kossuth-díjas írók megoldhatták volna ezt a gondot.
Közönség is lett volna szép számmal. Fönn, a napozón bridzseztek délelőttönként, álló kibicek várták, hogy beülhessenek néha negyediknek. A délután a fergeteges sakkcsatáké: két megszállott verte nyaranta a sakkóra gombjait. Estefelé jöttek a focisták, akik a teknőben, a mélyebben fekvő napozóban rúgták a bőrt. No és a tündéri nők! Itt lehetett a legjobban ismerkedni, ürügy sem kellett, csak odalépni a kiválasztotthoz. Ha más nem, legalább egy jó beszélgetés kerekedett az alkalmi kapcsolatból.
Mindez az uszoda munkatársainak figyelő pillantásaitól kísérve.
A személyzet minden tagja hasonlított valamely hírességhez, legalábbis kiosztottuk a szerepeket. A legszigorúbb úszómester, Vili bácsi Louis de Fune`s-hez hasonlított. Váltótársa, egy jókötésű negyvenes férfi Gilbert Bécaud-ra emlékeztetett. A kabinosok és szekrénynyitogatók a magyar irodalom arcképcsarnokából léptek elő: egyikük Kassákra, másikuk Móriczra, egy harmadik pedig Illyés Gyulára hajazott.
A Lukácsban valamiképp mindenki törzsvendégnek számított, ismertük, számon tartottuk egymást, elkereszteltük a névteleneket. A decens úrinőt, aki hatvanévesen is legtöbb harmincnak akart látszani, a nyughatatlan fordítót, aki dossziéval a hóna alatt minden valamirevaló nőneműhöz odalépett, a kissé rezgő fejű öregurat, akinek negyven, igen, negyven évvel ifjabb barátnője volt – legalábbis a zuhanyhíradó szerint.
A Lukács volt az élet – és olykor a halál: egy csúnya tavaszi délelőtt Némethy Ferenc színművész innen igazolt át Thália mennyei társulatába. Mi volt a Lukács, mi ma a Lukács!
Negyven éve, igen, pontosan negyven éve, ’69 júliusában tettem be először a lábamat ebbe az uszodába. Akkori legjobb barátom vitt magával, hogy ne folyton a Dagályra meg a Császárba menjünk. Még aznap, a középső teraszon bemutatott egy lánynak, akivel aztán éppen egy évig jártunk – nemcsak a Lukácsba. Õ elhagyott, az uszoda nem.
A régi bejárat mellett, egy oldalfalon emléktábla szerénykedik: a legidősebb törzsvendég kapta. Dr. vitéz Molnár Károly orvos tábornok 76 évig járt hűségesen a Lukácsba, és csak 107 éves korában költözött ki a Kerepesibe.
Mindenesetre elkezdem a második negyven évet.
