Tudós nők
Hargittai Magdolna Széchenyi-díjas kémikus, kutatóprofesszor. Kétgyermekes édesanya. Új könyvében – Nők a tudományban. Határok nélkül – példaképeket állít azon fiatal nők elé, akik természettudósi pályára lépnének, de sokszor még mindig azt hallják: bizonyos szakmák, például a mérnöki vagy a fizikusi, nem valók nőknek.
– Átélt bármikor is diszkriminációt?
– A munkahelyemen sosem. Sőt amikor egyetemre jártam, a szakomon nagyjából ugyanannyi volt a lány, mint a fiú. Csakhogy nem volt egyetlen női professzorunk sem, ami akkoriban nem is tudatosult bennem. Sokára vettem csak észre azt is: a nők hátrányban vannak a férfiakkal szemben.
– Én ma is azt gondolom: a nők alulreprezentáltak a tudományos pályákon.
– Messze nem csak a tudományos világban, noha ott különösen elfogadhatatlan. A kötethez hatvan-hetven beszélgetést rögzítettem négy kontinens tizenöt országában. Kiderült: nagyon különböző környezetekben is hasonlók a problémák. Tehát nem pusztán magyar sajátosság, viszont a fejlettebb társadalmak egyre jobban foglalkoznak ezzel a kérdéssel, hiszen a népességnek legalább a fele mégiscsak nő.
– De itthon azért elég feltűnő, milyen kevés például a női dékán vagy rektor.
– Vagy kutatóintézeti igazgató vagy akadémiai tisztségviselő. Jót látja. Az Egyesült Államokban a rektorok 20-25 százaléka nő, Európában alig a tizedük. A Nobel-díjas Christiane Nüsslein-Volhard genetikus 2001-ben elmesélte, miként és milyen gyakran érte őt diszkrimináció csak azért, mert nő. Az Európai Bizottság 2003 óta kétévente ad ki egy részletes jelentést, amelyben minden oldalról körbejárják a tudományos pályán – egyetemeken, kutatóintézetekben – dolgozó nők helyzetét. A legutóbbi kötet bevezetésében Máire Geoghegan-Quinn, a kutatásért, innovációért és tudományért felelős biztos azt írja: a nemek közti egyenlőtlenség minden erőfeszítés ellenére még mindig jelentős, és a javulás igen lassú.
– Beszélgetéseiből kiderült az ön számára, hogyan lehet sikeres egy kezdő női tudós?
– Nincs általános recept. Ez függ a családi körülményektől, a munka jellegétől, a munkahelytől is. Természetesen sokszor megesik, hogy a családi élet kialakítása, esetleg a gyerekszülés pont arra az időszakra esik, amikor a tudományos pályafutást kell megalapozni. Például aki elméleti munkát végez, az esetleg haza tudja vinni a munkáját, ha szükséges. Kísérletekkel járó munkánál az elképzelhetetlen. Az intézményrendszerek óriási segítséget nyújthatnak: nem jótékonyságból, hanem kötelességből. Máskülönben lemondhatnának a potenciális tudósok feléről. Pedig korunkban a szellemi tevékenység iránt sokkal nagyobb az igény, mint korábban bármikor. A társadalom felének kizárása ebből önpusztító hatású. Könyvem nyilván azokról szól, akik bizonyították: a nők ugyanúgy lehetnek sikeres kutatók, mint a férfiak. Nem könnyű, de lehetséges, még olyan országokban is – akár Indiában vagy Törökországban –, ahol rendkívül erős a nők tradicionális társadalmi szerepe. Kétségtelen: az egyenlő sikerhez a nők részéről mindenhol nagyobb elszántságra, akaratra van szükség, és gyakorta szerencsére is.
