Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Mindenekelőtt elnézését kell kérnem, amiért késve válaszolok idei leveleire, de szolgáljon mentségül, hogy rengeteg volt a teendő. A családban betegség, munkahelyvesztés, álláskeresés, majd új munkahely, amelyről már október végén tudható volt, hogy decemberben ez a cég is bezár, így januárban kezdődik minden elölről. Szóval – ne vegye panasznak – rumlis éven vagyunk túl. (Tudom, Ön is.) Ezért csak most jutottam hozzá, hogy sort kerítsek amúgy havonta rendszeresen elvégzett teendőmhöz, a felgyűlt levélhegy átrostálásához, a szemét kiszórásához.
Így kerültek hát elő a levelei, s utólag már roppantul bánom nyári hanyagságomat, hiszen csak most látom, lustaságom okán mennyi vicces dologból maradtam ki. De aki rest, magára vessen. Méltatlan arra, hogy nemzetikonzultáljon, és ne számítson arra, hogy válaszai befolyásolhatják a nemzeti együttműködés gigászi rendszerének csikorgásmentes működését. (Igaz, volt olyan érzésem is, hogy a kérdésekben szereplő témákban a címzettekhez még meg sem érkeztek a levelei, de magas hivatalokban már javában az utolsó simításokat végezték a születendő új jogszabályok előterjesztésein. Nyilván a választók majdani válaszainak magabiztos ismeretében. Sebaj. A látnoki képesség isteni adomány – mit tudjuk mi, közönséges halandók ezt –, ne foglalkozzon ilyen semmiségekkel. Kis hiba. Csak az nem téved, aki nem dolgozik. S mint tudjuk, hazánk száz munkaképes korú állampolgárából ma negyvenketten tévedhetetlenek. Nincs munkájuk.)
Olvasom, tízből kilenc címzett ugyanolyan elfoglalt volt, mint én. Kilencven százalék nem válaszolt. Mégse keseredjen el. Sokféleképpen magyarázható ez. Leginkább azzal, hogy a 463 ezer honfitársunk munkanélküliként is végtelenül elfoglalt. Csikket vadásznak, kukában matatnak, leszedetik a sarki kisboltban a tíz deka parizerről a másfél dekányi többletet, fizetés után újra és újra átbogarásszák a pénztári blokkot, bujkálnak a BKV-ellenőr vagy a díjbeszedő embere elől. Szóval, ne keserítse el a hallgatásuk. (Ők, akiknek nincs semmijük, annyit is érnek – mondta róluk Lázár úr –, és nyilván a válaszaik sem többet.) Kiábrándultságról tehát szó sincs, csupán az állás nélkül maradtak szorító elfoglaltsága lehet az ok. (Isten őrizz, hogy ebben az ünnepi hangulatban bárdolatlan módon akár csak szóba hozzam: Ön tíz év alatt egymillió új munkahelyet ígért, amelyből – időarányosan – 250 ezernek már meg kéne lennie.) És ne adja fel. Ha egyszer megígérte a nemzetnek, hogy a jövőben is minden fontos kérdésben kikéri majd a „zemberek” véleményét, folytatni kell. (Hallom, folytatódik is. Az új téma ezúttal a hajléktalanság lesz. Kár, hogy épp a leginkább érintetteket nem fogja tudni megkérdezni, hiszen hová is – melyik aluljáróba, híd alá, kapualjba, sétaparki padra – vinné ki a postás a nekik címzett miniszterelnöki levelet?)
Matatás közben sok minden előkerült még. Félbehagyott cikkek, jegyzetek, újságkivágások, fecnik, szórólapok masszázsszalonoktól, csótányirtóktól, kontár iparosoktól, pártoktól. Most látom csak, februárban lesz két éve, hogy a 13. országértékelő beszédben azt tetszett jósolni: 2010 az összefogás éve volt, 2011 a megújulásé, 2012 pedig az elrugaszkodás éve lesz, amikor az ország visszanyeri elvesztett egyensúlyi helyzetét. 2013-ban aztán az emelkedés éve következik, amikor Magyarország megindul felfelé, hogy 2014 a gyarapodás éve legyen, amikor az emberek kézzelfogható bizonyítékot kapnak arra, hogy az erőfeszítéseknek volt értelmük. (Tudom, az utolsó dátummal nem a választási költségvetések szavazatszerző megoldásaira gondolt.) A tervet sok millió magyar ember közös tervének nevezte, amely az utolsó vagy az utolsó utáni, a sírból visszahozott lehetőség, a szakadék felé csúszó ember zuhanás előtti utolsó lehetősége.
Nagy reménykedésekkel várom tehát az új évet. Jó volna már emelkedni. Ránk férne. Anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. November közepén egy kormányülés után azt is tetszett mondani: a mai magyar gazdasági modell legnagyobb sikere, hogy az ország megszorítások nélkül fog kijutni a válságból, a büdzsé pedig a terheket nem az emberekre hárítja. (Tudom, nyilván én látom rosszul a helyzetet, de nekem valahogy az az érzésem, hogy itt valami csöndben, sunyi alattomossággal azért mégiscsak megszorulni és áthárulni látszik.)
Lám, ezen a lekávézott lapon az áll, hogy senkit nem hagynak az út szélén. Pedig egyre többen ácsorognak már ott. (Nem stoposok, hanem kéregetők. Ennyi koldust, gyerekkel a karján, kutyával a lábánál, Szűz Mária-képpel a kezében kéregető embert nem láttam még a városban.) Ezen a cetlin meg azt olvasom 2010-ből, hogy valaki adósarcról, népnyúzó Gyurcsány–Bajnai-kormányról beszélt. Államcsődről, összeomlásról, a tönk szélén való tántorgásról, nemzethalálról. Hát most itt van. Nem tudom, mikor tetszett legutóbb krumplit, tojást, tejet, kenyeret venni, de gyanítom, nem mostanában lehetett. Ha rám hallgat, jobb is, ha nem megy ilyen helyekre. Csak felzaklatná a látvány.
Itt vannak előttem a levelei. A fényképről egy magabiztos ember tekint rám. Valami régi fotó lehet, mert ez szemmel láthatóan nem ugyanaz az arc, mint amelyet az ember mostanában a tévében lát. És mintha a mosolya sem a régi volna. Fáradtnak tűnik. Talán kicsit jobban kellene kímélnie magát. (És minket is.) Mert annyi mindent hall az ember betegségéről, gondokról, párton belüli viszályokról, hitüket vesztett párttársak morgolódásairól, akik annak idején sok-sok választópolgárral együtt elhitték, hogy itt valami új kezdődik, a nokiásdobozok kora végképp lejárt.
Óvja tehát az egészségét. Öltözzön melegen, fogyasszon egészségesebb ételeket, ügyeljen a lakás, az iroda megfelelő hőfokára, a páratartalomra. (A társadalom harmada helyett is. Mert talán illetlenség ilyenkor, karácsony táján erről beszélni, de nyilván Ön is tudja, hogy ma ebben az országban több mint negyvenezer gyermek éhezik, és szakértők egymillióra teszik azoknak a számát, akik „csak” nyomorognak.)
Nem tudom, tanácsolták-e már, de talán fogynia is kellene. (Állítólag ha közösen csinálják, minden terápia hatékonyabban megy, legyen az fogyás, a cigarettáról vagy az alkoholról való leszokás. Az ország már elkezdte – nyilván ismeri a kiskereskedelmi forgalom meredeken zuhanó adatait –, csatlakozzon hát a NER szellemében Ön is.) Nyilvános szerepléseiről készült tévés híradásokban erősen látszik ugyanis, hogy hátban, vállban feszül a zakó, hasban az ing. (Érdekes ellentmondás, hogy közben meg úgy tűnik, egyre nagyobb lesz Önnek ez a kabát.)
Ehhez kívánok – nem minden önös érdek nélkül – sok sikert. És kérem, hogy két hátrafelé mutogatás közben ne feledje: lassan ideje volna faragni kicsit a bűnbakkereső szövegen. Mert az oly sokszor emlegetett „elmúltnyolcévből” jövő tavaszra három már az önöké lesz.

Berkó Pál
magyar állampolgár