Szenteste a légópincében

Aki tudott és mert is gondolkodni e vészterhes időkben, úgy tarthatta: megváltozott az embersorsok értékrendje. Nem volt többé mérvadó gazdagság/szegénység, egészség/betegség, fiatalság/öregség. E máskor oly jelentős különbözőségekre most mint egyedüli lehetőség licitált rá: a túlélés esélye.

Az Aréna (ma Dózsa György) út 17. afféle határállomásnak számított Csikágó és Zugló, a lepusztult (és frissiben elpusztult) közintézmények s a villanegyed között. Odalátszottak a többtonnás bombákkal „leválasztott” lakások és azok a házfalak, amelyekről valami szívóhatás kéregként hántotta le a vakolatot. A sarki patikaház szirénái ezen a szentestén is felvijjogtak. Emlékezetem szerint akkor utoljára.

Házunk obskúrus légóparancsnoka már a légiveszély rádiójelzésére is kolompolni kezdett. Közben ilyeneket ordított: „Selmecziék, ott a negyedik gangján, ne csoszogjanak, mint az alvajárók... Szedjék a lábukat... Csipogókat, cigarettákat zsebre... Nem adunk célpontokat a légikalózoknak!” Aztán elnézte, amint az egybatyus, kiskofferes lakósereg levánszorog a fáskamrákból és kazánházból összegányolt, de beszentelt óvóhelyre. Volt, aki szabályellenesen fenn maradt, mert úgy gondolta, egyre megy, hol végzi az ember: ágyban, párnák közt, vagy hat emelet törmeléke alatt.

Ami engem illet, szívesen mentem le a légóba, a hideg-rideg elzártságból az akolmelegbe. Nemcsak a korombeliekkel lehetett ott találkozni, cseverészni, de volt pinceattrakció is (legalábbis mi akként éltük meg), amikor a II. 2.-ből „Latyi Matyi” háza népével leérkezett. A nálam is ifjabb Kiskálmánnal lehetett malmozni, bűvölni a morzelámpát, és szaloncukrot csipegetni Neuenstein bárókisasszony papírmasé karácsonyfájáról. A bűbájos, mindenkivel kedves baronessz később Réti Éva néven műkorcsolya-bajnoknő lett, mi pedig feldíszítettük a lakásajtaját. De emlékeim még a háborúból szólnak, annak is egy kiváltképp rendhagyó megítéléséről.

A kiváltságosoknak fenntartott falikutas, mentőládás szegletből kihallatszott némi szóváltás. A prímet egy kibombázott, vendégként befogadott, frontjárta tiszt vitte. „Azt, kérem, csak egy vágómarha gondolhatta – hallottam éppen a közelébe érve –, hogy ha már hadat üzentünk az oroszoknak meg az amerikaiaknak is, akkor a nagy haddelhadd majd a távoli sztyeppéken vagy prériken fog végbemenni.” Az Óbester – ahogy a háta mögött hívtuk – elemében volt, mutatóujját is felemelte: „Hát egy frászt, kérem, a frontmozgás kifejezést ugyanis a meteorológusok előtt már a hadászat is feltalálta... Jönnek is majd Sztálin Józsi tankjai, maholnap ide is bekukkantanak, a liberátorok meg odafentről integetnek nekik.”

Az elfagyott lábú mérnökkari ezredes senkinek se mutatkozott be, a Brunner Emil nevet (ha az övé volt egyáltalán) a botjáról olvastuk le. Úgy tűnt, mozgásszervi nehézségeiért igyekszik magát csípős nyelvével kárpótolni. Ilyen kemény tirádák sosem hangzottak még el ott, az óvóhelyen. A válasz mindig csak sóhaj volt, a gondokba való belefáradás jele – végül is egy szépen dekorált főtiszt mondta a magáét. Latabár rezzenéstelen arccal hallgatta a londoni rádió népiesebb verzióját, aztán az óráját tanulmányozta: „Alighanem lőttek az éjféli misének ebben az álriadóban... Valami idétlen szirénaügyelő ráülhetett a gombra.”

„Lehet egy adag vezeklés is a dologban – vélte az Óbester, miközben bilgerifűzőjét lazítgatta –, mivelhogy altbornagy barátomat, Fábri Danit, az országos légóparancsnokot szeptemberben azért menesztették, mert ő meg elfelejtett szirénáztatni, amikor a sturmovikok már szárnyvégeikkel is kapirgálhatták volna a Citadellát.” Lett erre megint némi hümmögés, csak a három vénkisasszony, a Mály nővérek betlehemeztek maguknak csöndesen énekelve, hogy „köszöntést mondanak a kisdednek”. Végtére is karácsony volt, rácáfolva nagyapám isonzói emlékeire, miszerint az ünnepeket a frontok mindkét oldalán hallgatólagos tűzszünet vezette be.

Ekkor óriási robajjal csapódott be egy vasajtó. Úgy szólt, mint egy bomba, de hamar kiderült, nincs szó még légnyomásról se, csak a huzatról, mert Dancsa házmester elfelejtette behajtani szellőztetés után. Latabár gyógyszereket vett be csinos hitvese, Rózsika tenyeréből, majd a légóparancsnokhoz fordult: „Mondja, édes úr, nem lehetne-é eselleg – vette elő a Piros bugyelláris szófordulatát – egy földszinti lakásból idekanyarítani egy telefonzsineget? Lenne hozzá egy facér készülékem, meg állnám a szerelési költségeket is.” De amaz kérlelhetetlen volt: „Már hogy a csudába tetszik ezt gondolni a művész úrnak, amikor máma se volt búgó hang, ha meg van, akkor is csak a tűzojtóság hívható a Légó-liga szerint.” A ház kedvelt Kálmánkája zsinórjára eresztette monokliját felháborodva: „Eszerint ha bárki rosszul lenne, majd indián füstjelekkel hívunk segítséget?” „Itt a Fogel doktornő – replikázott a háznagy –, ő mindenkin segít!”

„Edda Mussolini segít – kontrázott az Óbester –, persze egy g-vel, ahogy a margitszigeti invalidus utókezelőben ki van írva. Igaz, a talján vöröskereszt nagyasszonya már a Ducén sem tud segíteni, elhagyta, ahogy nagy szövetségesüket a digók mind. Mert azok értik ám a háborús menetrendszerkesztést: vagy később indítani, vagy a végállomás előtt vészfékezni...”

Nem jutott tovább, mert a közelében éktelen kavarodás támadt: lefordult lócájáról a harmadik emeleti Elzácska. A várandós kismama ráadásul légzési zavarokkal küszködött, s a köréje sereglők még a maradék levegőt is elvették tőle. Végül vagy nyolcan pátyolgatták, vitték a hordágyát fel a csigalépcsőn, a köves kisudvarra. Néhány megátalkodott láncdohányos is lehetett köztük, mert a következő parancsnoki rikács már azoknak szólt: „Aki rá mer gyújtani odafent, azt holnap feljelentem... Még hogy idecsalják nekem a bombázókat... A kék fényű zseblámpákat is ojcsák ki!” Az Óbester tapsolt, és pasziánszozott tovább.

Az L alakú pince közepén a falra szerelt rádió csak zümmögött. Hol állatneveket sorolt németül, hol meg számokat ajánlott az „összes légóközületek” figyelmébe. Nem értettem, miért ment át tegező stílusba a bemondó, a közület(ek) szót ugyanis még nem tanultuk az iskolában. Egy időre a rádió is elnémult, szinte pasztorális hangulat ülte meg az óvóhelyet. Ezt fokozta a Mály-trió éneke: „Mind a hű pásztorok örvendeznek...” A pincében nem volt ok örvendezésre, annak ellenére, hogy csönd volt odakint is, nem kúszott be sem gépzúgás hangja, sem a Hősök tere felől a Bofors-ágyúk ugatása.

Legnehezebben a „Légó-pk”-karszalagos főember viselte, hogy pillanatnyilag nincs rendelkeznivalója, ezért odaóvatoskodott az Óbesterhez. „Most ugyan nem zsinatol a jónép – mondta egykedvű mértéktartással –, de ha elpilled, az se frankó, úgyhogy arra kérném uraságodat, rukkoljon már elő valami szaftos, jó kis fronthistóriával.” Foghegyről kapta a választ, nem volt benne köszönet, mintha még a kártyafigurák is felbandzsítottak volna: „Nekem ezredes úr a megszólításom. Maga mundért sosem hordott, vaskalapos, de ha mindenáron kívánsághangversenyt akar rendezni, van itt magának egy erdélyi menekült famíliája, kérje azokat.”

A székelyek, akik hatan gubbasztottak berlinerkendőik takarásában, segélykérőn néztek körül. Mígnem a tizenéves, leventesapkás fiú rákérdezett, de úgy, akár egy lejáró gramofon: „Lépteink nyomán, fenn a Hargitán...” Szóló lett az indulóból, befejezni sem tudta, mert hangzavar támadt a pislákoló, majd kialvó lámpák miatt.

A baronessz mentette meg a csaknem pánikhelyzetet: csillagszórót gyújtott, s sziporkázó fényében most ő fakadt dalra: „Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány, / hogy jön egy királyfi tán...” „Az ám! – rondított bele a megenyhült hangulatba a tiszt –, ejtőernyősök, azok inkább... Háború van, kiskisasszony.” További igehirdetésébe szerencsére belevijjogott a lefújás egyhangú bőgése, mire bágyadtan a lámpák is pislákolni kezdtek.

„No, ezt a felvonást is megjátsztuk – próbált kedélyeskedni Latabár. – Függöny, taps, ruhatár.” Ahogy ránéztem, nagyon öregnek tűnt. Pedig csak negyvenkét éves volt. „Figyelmeztetek mindenkit – talált rá eredeti hangjára a házparancsnok –, ne kujtorogjanak lámpásan a lakásaikban se, mert egy járőr be talál lőni az ablakon. A bejglizést halasszák reggelre... No, menjenek Isten hírével, viszlát mindenkinek!” Nem gondolta, hogy erre milyen hamar sor kerül. Két nap múlva, 26-án bezárult az ostromgyűrű a főváros körül. Szilveszterkor már Sztálin-gyertyák és -orgonák húztak csíkokat a havazás miatt sötétkék éjszakába.