Privát lélektan

Kisfiúként szerette a családját is érintő kijárási tilalmat: a bezártságban jókat lehetett olvasni, amire ötévesen már rákapott. Afféle használat előtt felrázandó gyerek volt, akit néha vissza kellett rángatni a valóságba.

Akkor is szépen elbámészkodott, amikor először terelték ki gyerekkorának Szövetség utcai otthonából, amelyet ’44 telén már csillaggal jelöltek. Baktatott az édesanyja után, ott akadt szeme a járda szélén bámészkodó, az ablakból kukucskáló szempárokon. Nem állták a tekintetét. Elkapott pillantások, súlyosan zuhanó redőnyök a házak ablakain – ma is hallja, látja. Egy járdán ácsorgó fiú nem állta meg, rúgott egyet felé. Alig érte el, de még ma is ég a helye.

Imakönyvben őrzi a cetlit

Azt az Auschwitzba indított menetet a Tattersallnál, a lovardánál valamiért szélnek eresztették. Sosem felejti a csendőrök kakastollát, egy munkaszolgálatos eszelős arcát, rikoltását: „Éljen Szálasi!”

Ha Ranschburg Jenő utánaszámol, volt összesen vagy három-négy alkalom, amely balul is végződhetett volna. Ám vagy időben felrázták, és meglépett, vagy más okból tudott megugrani a vég elől. Bár ő úgy érzi: valamiért mindig a vég ugrott meg előle.

Édesanyja 1944 végén inkább intézetbe adta, ott gondolta nagyobb biztonságban. De a fiú elszökött: nem bírta megenni a burist, a fura zabkását. Ottani gyerektársai közül néhány nap múlva már egy sem élt. Ő aztán másik fiúintézetbe került. Ment egyszer meglátogatni az anyja. A kiürített épületben fiának csupán a hátrahagyott holmiját találta. Saját életének akart véget vetni, amikor elérte Jenő üzenete: időben lelépett, a svéd követségen várja az anyját. Aki évtizedekig imakönyvében őrizte azt a cetlit.

Kilencéves volt akkor Ranschburg Jenő, ma sem érti, miért lett egyike a túlélőknek. Pesti gettóban érte meg édesanyjával a vészkorszak végét. Negyvenöt nyarán édesapja is hazatért a munkaszolgálatból: kilencvenkilósan ment, felére sorvadt.

Vörös posztó és kutyabőr

Édesanyjának, Jónap Piroskának zsidó vallású felmenői egyébként kutyabőrös nemesek voltak. A vagyont a dédapa rendesen elkártyázta. A nagyapa így kitanulta a gazdálkodást, hortobágyi birtokon lett gazdatiszt. Fiait szépen taníttatta, de a lányoknak az nem járt. Piroska kalapos lett, majd a háború előtt eladó a Párizsi Nagyáruházban. A városi lét mégis idegen maradt számára. Amikor összetalálkoztak, hamar hangot talált az Erdélyből elszármazott és a főváros világát ugyancsak kényelmetlenül viselő Ranschburg Zoltánnal.

Jenő édesapja öt elemit végzett, ám igen jó eszű villanyszerelő volt. Sokszor mondta: Jenőnek minimum addig kell jutnia, mint Ranschburg Pálnak, a nemzetközi hírű ideg- és elmegyógyásznak. Ő egyfelől a pszichológia és a gyógypedagógia honi megteremtője volt. Másfelől vörös posztó Ranschburg Zoltán szemében, aki úgy emlékezett: amikor özvegy édesanyja – a húszas évek derekán – négy kisgyerekével Erdélyből Pestre érkezett, a nincstelen családnak nem nyújtott segítséget a professzor. Tény: minderre máig sincs bizonyíték.

Viszont pár évtizeddel később már a prof leszármazottjai forszírozták volna a rokonságot. Milyen is az élet!

Másodszorra jutott be a főiskolára

Ranschburg Jenő érettségi után, az ötvenes évek derekán a Gyógypedagógiai Főiskolára jelentkezett. Kedve a magyar szakhoz lett volna, de édesapja az orvosit pártolta. A „gyogyó” volt a kompromisszum. Ám a vizsgaelnök úgy gondolta: Ranschburg Pál professzor dandy rokona nem odavaló. Az újabb lehetőségre várakozva Jenő a Kisipari Szövetkezetek Kölcsönös Biztosító Intézeténél (KSZKBI) helyezkedett el.

Analizálva az akkori történéseket, valószínűsíthető: kezdett vonzódni a gyermeklélektanhoz. Nem a KSZKBI miatt – bár akadtak ott hasonló széplelkek, például a majdani színigazgató, Léner Péter –, hanem egyebek okán. Jenő a literatúra felől közelített a gyermeki lélekhez. Elkapta az ihlet – talán analitikus hajlam –, s gyermekverseket kezdett írni.

Másodjára aztán bejutott a főiskolára. Mindmáig nem tudja pontosan: a gyermeklélektan tantárgy igézte-e meg jobban, vagy inkább annak oktatója, Lányiné Engelmayer Ágnes. Tőle hallotta először a szót: pszichológia. A tanárnő már kétgyermekes anyuka volt, Jenő így annyit tehetett: főiskolai diplomájára készülve egy lendülettel jelentkezett az ELTE magyar–pszichológia szakára is. Miközben amúgy hajnali négykor már vonaton ült: gyógypedagógiai gyakorlatát Velencén abszolválta, szellemi fogyatékos gyerekek között.

Bár Ranschburg Jenő bejutott a pszichológia szakra, még barátai között is akadtak – például Popper Péter, Montágh Imre –, akik úgy látták: amit ott tanítanak, az a gyógypedagógián is elsajátítható, vagy magánkurzusokon. Például együtt látogatták György Júliát, aki még akkor is fenntarthatta praxisát, amikor az egész pszichológiát tiltották a Rákosi-érában. Igaz, a pszichológus asszony sok évvel korábban Aczél Györgynek volt mentora. Gleiman Anna nénitől pedig fejlődéslélektant tanultak, Liebermann Lucyhoz meg kiképző analízisbe jártak.

Zajokból Rorschach-teszt

Ranschburg Jenő mindemellett harmadévesen kidolgozta a vakok Rorschach-tesztjét – zajokból. Fontos állomás. A tintapacnikból kirajzolódó képeket a rádió hangtárából összeollózott zörejek helyettesítették. A metódusra többen felfigyeltek. Illés Endre még tévéjátékot is írt a sztoriból, amelyben Ranschburg Jenő figuráját Domján Edit alakította. Ám az ötletgazda neve lemaradt a stáblistáról. Egy tudóskollégája pedig később magának tulajdonította a „találmányt”.

Marton Magda, az MTA Pszichológiai Intézetének főmunkatársa mégiscsak Jenőnek ajánlott segédmunkatársi állást 1965-ben. Amelynek hallatán Ranschburg Jenő – életében először, s mindmáig utoljára – bukfencet vetett. Évtizedek óta házasságban él, három gyermeke, négy unokája van, mégis állítja: a nők gyakorta befolyásolták életét. És engedték járni a maga útját: az intézet fejlődés-lélektani osztályáról egy évvel később probléma nélkül átmehetett az ELTE pszichológia szakára, amikor tanítani hívta Radnai Béla professzor. Ő volt a kor egyik legkiválóbb s igen népszerű pszichológusa. Ha nem viszi el igen korán egy infarktus, alighanem őt kérik szakértőnek a Magyar Televízió Szülők, nevelők egymás közt című, bágyasztóan unalmas műsorába.

De Ranschburg Jenőt hívták. Az ifjú pszichológus a felvétel szünetében magyarázta Kelemen Endrének, az illetékes szerkesztőség vezetőjének, miként lehetne érdekesebb a műsor. Az volt a Palásthy György rendezésében húsz évig futó Családi kör genezise. Ranschburg Jenő pedig az ország lélekgyógyásza lett.

Japánul is megjelentek a művei

Ugyanakkor a saját praxis mellett a tudományos munkát is folytatta. Első könyve 1975-ben jelent meg. A Félelem, harag, agresszió komoly sikert hozott. A pszichológus a hetvenes években elérte, amivel egy gyerek megkérdőjelezhetetlenül boldoggá teheti a szüleit. Ranschburg Zoltán és Jónap Piroska akkoriban – már nyugdíjasként – könyveket árult a Lottó Áruházban. Amikor valaki Ranschburg Jenő esedékes könyvét kereste, édesapja hamar felelhette: mind elkelt!

A pszichológus-tanár 1977-ben már osztályvezetőként tért vissza az MTA Pszichológiai Intézetébe, s maradt a pozícióban két évtizedig. Pályafutása során több szakmai és társadalmi szervezetnek is vezetője volt. Jelenleg professor emeritus a Károly Róbert Főiskolán. S a mai napig hívják előadónak, egyetemektől gimnáziumokon át apró kultúrházakig. Előadásaira ma is mindig felkészül, és folyton lámpalázas.

Első könyvét még tucatnyi újabb követte, átlag öt nyelvre fordították őket. Két műve japánul is megjelent. Persze hogy a hiúságának is hízelgett mindez. Nem titkolja: kellett idő, hogy rádöbbenjen a dologgal járó összes felelősségre.

Civil kurázsi

Voltak még ilyen felismerései az életében. Például a civil kurázsi kapcsán. Húsz éve döntötte el: aláíró, tüntetésre járó, a dolgokhoz hozzászóló ember lesz. Hiába egyszerűbb a gyávaság, nem lehet mindig redőnyök mögé rejtőzni. Muszáj egymás szemébe nézni. Aki fél, szűköl, nem képes rálátni a valóságra, az végül ott talál biztonságot, ahol nyers ösztönök uralják az értelmet. Mi sül ki abból?

Ranschburg Jenő ma egy londoni küllemű házban él Zuglóban. Hasonlóban, mint ahová Mary Poppins érkezett meg az északi széllel, hogy csudáival igazítsa el a Banks gyerekeket a jó és a rossz tárgykörében.

A pszichológus angolszász hangulatú nappalijában meséli finom iróniával, miből mi sülhet ki. Meg azt: rossz érzetei ellenére – déja` vu – úgyis meglátja egyszer, hogy normális irányba fordulnak a dolgok.

Nem fél az elmúlástól. Harmincévesen túlesett ezen. Akkor egy éven át zihálva ébredt, előtörtek a gyermekkor elfojtott félelmei. Elcsitultak. Az elmúlás az egyetlen élettani kategória, amelyet saját esetében nehezen valószínűsít. Legalábbis képtelen pimaszság lenne.