Pénzözönnel a kommunizmus ellen – A Kelettel nem is számolt a Marshall-terv

George Marshall, Truman elnök sikeres tábornokból lett külügyminisztere 1947 nyarán, a Harvard Egyetemen hirdette meg a páratlan programot Európa újjáépítésére: „Az Egyesült Államoknak mindent meg kell tennie, hogy segítse a világot visszatérni az egészséges gazdasághoz, hiszen anélkül nincs sem politikai stabilitás, sem béke. Politikánk nem irányul egyetlen ország ellen sem – az éhséggel, a szegénységgel, a kétségbeeséssel, a káosszal szállunk szembe” – mondta.

Marshall hallgatósága az elit egyetemen nem ismerte fel, hogy a tábornok papírról felolvasott, rövid szövege történelmi változást jelent: Amerika, ellentétben az első világháborút követő időszakkal, nem vonul vissza a világpolitikától, ellenkezőleg: továbbra is befolyásolni, sőt, irányítani kívánja – mégpedig Európára támaszkodva.

George C. Marshall

A külügyminiszter hangoztatta, hogy a tervhez bármely állam csatlakozhat, várja javaslataikat, mennyit és mire sze­­retnének kapni. George Kennan és Charles Bohlen, két korábbi moszkvai nagykövet volt a szellemi atyja a programnak, amely három hónappal követte és alátámasztotta a Truman-doktrina bejelentését: meg fogják fékezni a kommunizmus terjedését. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek Kelet-Közép-Európa államaiban csatlósrendszereket hoznak létre, a görög polgárháborúban vesztésre álltak a konzervatívok, az olasz és a francia kommunista párt 25-30 százalékos eredményeket ért el a választásokon, kormányhatalomra törtek, és nem ígért jót a nyugat-németországi lakosság élelem- és tüzelőhiány miatti elégedetlensége sem. Romokban hevert Európa gazdasága, pénzügyi rendszere, adósságválság fenyegetett. Egyszerre szolgálta tehát mind a támogatottak, mind az Egyesült Államok érdekeit, hogy újra­­építsék a háborúban javarészt lerombolt országok gazdaságát, biztosítsák a közellátást, növeljék a foglalkoztatást, a kereseteket – ezzel kifogva a szelet a szélsőbal vitorlájából. Világos elvárás volt, hogy a támogatottak a pénzt főként amerikai élelmiszerek, nyersanyagok, energiahordozók, gépek és felszerelések vásárlására fordítsák, amelyeket többnyire amerikai hajók visznek Európába – így ösztönzést kap az adományozók gazdasága is, és ismét számíthat az újjászülető, óriási európai piacra.

Marshall és társai rendezvények szá­­zain és országos propagandakampányban ismertették, mire és miért készülnek. A világ békéje azon múlik, hogy szilárd gazdasági és politikai környezetet teremtsenek, amelyben működhetnek a szabad intézmények, hiszen „a kommunizmus a szegénységben virágzik”, hirdették. Meg kellett győzniük a törvényhozást is, ahol nem kevés ellenző akadt. Nem csak anyagi okokból: nem kívántak támogatni Moszkva alá rendelt rendszereket. A tervről rendezett párizsi konferenciára ugyanis – a törpeállamok és a Hitler-barát Spanyolország kivételével – meghívtak minden európai országot, köztük a Szovjetuniót is. Az utóbbi válasza az volt, hogy az amerikai imperializmus ily módon akarja igája alá hajtani Európát, az ajánlat elfogadásáról tehát szó sem lehet. A már többé-kevésbé csatlósok közül csak Csehszlovákia és Lengyelország próbálta volna megragadni a lehetőséget, de a masszív moszkvai nyomásra és pénzígéretre ők is visszaléptek, akárcsak a finnek. Tito Jugoszláviája szintén elutasította az ajánlatot, de két évvel később, a Moszkvával való szakítás után már kért és kapott nem csekély támogatást. Újabb kutatások szerint Washington nem is számított arra, hogy Keletről bárki csatlakozik – az előzetes számításokat csak a nyugatiakra vonatkozóan végezték el.

Egyesek küldtek „kívánságlistákat”, a donorok azonban maguk döntöttek. Az összeg negyedét Nagy-Britannia kap­­ta, Franciaország a 20 százalékát, a harmadik helyen Olaszország állt, a negyediken az a Nyugat-Németország, amelynek gazdaságát addig a győztesek leépítették. Az amerikaiak különös hangsúlyt fektettek arra, hogy a pénzzel támogassák az európai együttműködés kialakulását is, és annak alapvető feltételét a potenciálisan legerősebb (nyugat)­­német gazdaság talpra állításában látták. Az európaiak (mai értékben) 220 mil­­liárd dollárt kértek, Truman – a republikánusok uralta kongresszus mindkét pártjának támogatásával – 170 milliárdot irányzott elő. Elsőnek a különösen veszélyeztetettnek látszó görög, török és az osztrák gazdaság jutott nagyobb forrásokhoz, majd sorra a többiek.

A hivatalos nevén European Recovery Prog­­ramot a Párizsban létrehozott OEEC (Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet) bonyolította le – az ebből alakult OECD máig működik. A forrásokat 1952-ig folyósították, s a program egyértelműen sikeres volt: arra az évre valamennyi részt vevő állam nemzeti összterméke legalább egy­­har­­mad­­dal magasabb volt, mint az utolsó bé­­keévben, és mindegyikük demokratikus maradt. A Marshall-terv ösztönzést adott a szélesebb integrációhoz: az Európai Szén- és Acélközösség megszületésével elindult az a történelmi folyamat, amely az Európai Unióhoz vezetett. A szabadabb kereskedelem, a szakszervezetekkel való együttműködés, az amerikai gazdaság bevált módszereinek átvétele rendkívüli fejlődést hozott. Ehhez jöttek a társadalmi, kulturális változások: Washington a program révén meg akarta ismertetni az európaiakkal az amerikai kultúrát, életformát is. Olvasótermeket nyitottak, csereprogramokat indítottak, köztük a máig sikerrel működő Fulbright-ösztöndíjakét.

A párizsi konferenciára a legtöbb európai országot meghívták

A hidegháború kiéleződésével az utolsó szakaszban növekvő szerepet kaptak a fegyverszállítások. A Marshall-terv még évtizedekig segítette Nyugat-­Európa fejlődését: az amerikai pénzt helyi fizetőeszközben kellett alapokba befizetni, amelyek aztán kedvezményes hitelekkel segítették a gazdaságot. Abban, hogy irigyelt szomszédunk, Ausztria már a mi nyomorunk idején módosan élt, nagy szerepe volt a Marshall-terv dollármilliárdjainak és az azokból létrehozott, schillingben jegyzett befektetési alapnak.Az amerikai kormány a háborút követő években további milliárdokat fordított az európai nyomor enyhítésére, a nyolcmillió hontalan menekült ellátására és különböző egyéb segélyekre. Minderre emlékezve a rendszerváltás idején sokan reménykedtek tájainkon, hogy a világ leggazdagabb országa, ha nem is a Marshall-terv nagyságrendjéhez hasonlóan, de mégiscsak nagyvonalúan segíti majd azokat az európaiakat, akik annak idején moszkvai döntésre nemhogy kimaradtak, de jóvátételi szállításaikkal körülbelül ugyanakkora összeggel „segélyezték” a Szovjetuniót, mint amennyit szerencsés társaik Amerikától kaptak.

E remények hiúnak bizonyultak. Wa­­shing­­toni tudósítóként tanúja lehettem, milyen hosszú küzdelembe került még a normális kereskedelmi feltételek elnyerése is, majd aztán a kongresszus és a kormány között zajló, a segítségről folyó több hónapos heves vita nem vált Amerika dicsőségére. A magasabb támogatás hívei azzal érveltek: ezek az összegek jelentéktelenek ahhoz képest, hogy Amerika egy békés Európa kialakulásával sokmilliárdos fegyverkezési költségeket takaríthat meg. A döntést végül az idősebb Bush elnök 1989 júliusi varsói és budapesti látogatásán jelentette be: összesen 455 millió dollárt javasolt a két országnak. A demokraták jóval többet akartak, de a republikánusok ezt ellenezték. Hivatkoztak a költségvetési hiányra és arra is, hogy a két ország amúgy sem tudna több támogatást hasznosítani. A segély túlnyomó része a jóval nagyobb Lengyelországot szolgálta. A Magyarországnak szánt 81 millió dollárból a legnagyobb tétel a magánberuházásokat hitelekkel ösztönző 40 millió dolláros alap volt, amely 1995-ig működött.