Orbánnak mennie kell

A rendszerváltás felé vezető események legfontosabbika volt – nem, nem az, amikor Orbán egy kézzel zavarta haza a ruszkikat! –, amikor a nyolcvanas évek második felében a Beszélőben megjelent Kis János azóta is sokat idézett mondata, miszerint Kádárnak mennie kell. Azért volt ez fontos, mert leszámolt az önbecsapásokkal; a „belülről bomlasztás” és az „emberarcú szocializmus” hazugságaival. Ez a mondat kimondta, hogy a rendszer reparálhatatlan, és ameddig a rendszer a névadójával együtt el nem tűnik, addig ideig-óráig csak fékezni lehet a szakadék felé való rohanást. Egyben Kis kijelölte a mindent megelőző feladatot. Ezt el is fogadták az akkori elit tagjai, és megpróbálták saját ízlésüket, politikai meggyőződésüket a célnak alárendelni: Kádárnak mennie kell. Mai szemmel szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy asztalnál ülhetett Konrád György és Csoóri Sándor, Tamás Gáspár Miklós és Csurka István, Haraszti Miklós és Bíró Zoltán, Pozsgay Imre és Orbán Viktor (jó, ez utóbbi vaskos irónia).

Természetesen a veszprémi és tapolcai választási civakodások járnak az eszemben. Sokak szerint a mostani helyzet sok szempontból rosszabb, mint a nyolcvanas évek végi állapot. Ki kellene már végre mondani, hogy Orbánnak mennie kell. Vagy ha így jobban tetszik: Orbánnak kell mennie. Nem lehet toldozgatni-foltozgatni a rendszert, hiszen az „emberarcú fideszes” ugyanakkora hazugság; a célnak pedig alá kell rendelni mindent. Azért lenne fontos ez, mert tökéletes, mindenkinek tetsző jelöltet soha nem fogunk találni, lévén mi magunk sem vagyunk egyformák. Valaki baloldali alternatívát vár, valaki liberális áttörést, másnak ez a jelölt tetszik, megint másnak amaz; az MSZP ezt szeretné, a DK amazt, az Együtt megint egy másikat; Para-Kovácsnak esetleg az a fontos, hogy a jelölt szeresse a Ramonest, Seres László drogliberalizációt vár, Tóta W. újra szeretne cigit venni bárhol; TGM szerint embernek sem nagyon nevezhető, nemhogy megfelelő jelöltnek, aki nem idézi ófrancia eredetiben a méltán elfeledett 16. századi francia filozófust, és folytathatnánk a sort a végtelenségig.

Ennek nincs most itt az ideje. Az Orbán-rendszer lebontása nehéz és hosszú feladat, viszont egyre sürgetőbb: a szakadék közel. Az az ember a fontos most, aki a legkisebb ajtórésbe is be tudja tenni a lábát, aki a legkisebb repedést is észreveszi a falon, aki felismeri a leggyengébb pontokat és a lehetőségeket ki is tudja használni. Nem számít, hogy egyébként az általános iskolai osztályképen szamárfület mutatott a tanárnéninek, vagy az, hogy egyszer bliccelt a villamoson.

Egészen ritkán fordul elő, hogy a lángoló házban a megmentésünkre érkező tűzoltóval elébb egy harminc kérdéses tesztet töltetünk ki, és még ritkábban, hogy közöljük is vele: kilencvenöt százalék alatti eredmény esetén még csak ne is ábrándozzon arról, hogy megmenthet minket.

Ráczkevy Miklós, e-mail