Őfőméltósága megúszta

- Ami ma Horthy körül zajlik, nem szórványjelenség. Mit jelent a magyaroknak – több évtizedes pauza után – a Horthy-reneszánsz?

– A többségnek nem sokat. A legelszántabb támogatók, apologéták számára nyilván a keménykezű, rendpárti vezetőt jeleníti meg, aki utat vág az élet áttekinthetetlen sűrűjében, büntet, megold és jutalmaz. A valóságos, „konkrét” Horthy keveseket érdekel.

- Milyennek láttuk különböző korokban ezt a „konkrét”, történelmi Horthyt?

– Ez mindig az adott politikai rendszer legitimációs törekvéseitől függött. A kormányzó személye 1944-ig büntetőjogi védelem alatt állt. Bírálni nem volt érdemes, mert az felségsértéssel ért fel, ilyen esetekben eljárás indulhatott.

- Igaz, nem is volt kötelező dicsérni.

– Meg lehetett kerülni. Persze sokan magasztalták, legfőképpen a „hongyarapítási” kampányok idején. 1938 és 1943 között volt a kultusz csúcspontja. Az ellenzéki Népszava publicistája az első bécsi döntés után már „bölcs kormányzónknak”, jelentős államférfiúnak mondta Horthyt, akiről a korszak elején még egyáltalán nem írtak hízelgő stílusban.

- Ez a tudatos felejtés, a szervilizmus, az elfojtás végterméke, mint a kádári konszolidáció idején, vagy a politikai környezet változása „emelte meg” Horthyt?

– Az utóbbi. Azokban az években erősödött a szélsőjobboldal, egyre nyomasztóbb volt a német befolyás, és közeledett, majd kitört a második világháború. Ehhez a légkörhöz képest az idősödő Horthy maga volt a kiszámíthatóság, a konszolidált nyugalom a propaganda szerint.

- De ez is csak epizód, mert 1945-ben a Horthy-nimbusz már romokban hever. A kormányzót Nürnbergben a szövetségesek kihallgatják, futni hagyják, majd eltűnik a történelmi látótérből.

– A „nemzeti hős” nimbusza ’45 után végképp összeomlik. Az új irányt szabó Andics Erzsébet-féle történészvonal már egyenesen „démoni” figurának, „vérben tocsogó perverz dúvadnak” állította be. Ez elég erős fordulat.

- És a történet nem ért véget. Most jön az újabb forduló.

– Igen. A rendszerváltás után újjáéledtek a mitizáló, leegyszerűsítő Horthy-képek. Tavaly készítettem egy felmérést, amelyből kiderült, hogy a jobboldali választók jelentős része pozitív figurának, afféle „haza atyjának” érzi Horthyt. Ezen belül a Jobbik szavazóinak kétharmada tartja „kiemelkedően pozitív” személyiségnek. A fideszesek véleménye is elfogadó, legalábbis megértőbb. A baloldali szavazók viszont egységesen elutasítóak Horthyval szemben.

- Ha Horthy politika előtti életét vizsgáljuk, szembetűnő, hogy ifjúkorában heteket tölt Londonban, behajózza a világtengereket, megfordul a brit Indiában, a Földközi-tengeren, a vilmosi Németországban. S amikor kényszerűen visszazökken a magyar belvilágba, ugyanúgy az alföldi ugar avas légkörét jeleníti meg, mintha ki sem tette volna a lábát Kenderesről.

– Tény, hogy a magyar viszonyokon világlátottsága és tapasztalatai ellenére 1920 után nem kívánt változtatni. A földreformtól – általában minden reformtól – mereven elzárkózott. A Monarchia katonaiskoláiban szocializálódott, öt évet töltött Bécsben, a császár szárnysegédeként – érthető, ha számára ez volt minden létező világok legjobbika. Tény, hogy az 1914 előtti Horthy nézeteiről keveset tudunk, de az Anglia iránti csodálata 1919 után sem szűnt meg. 1936–38-ban még Hitlert is figyelmezteti: jobban teszi, ha nem húz ujjat Angliával, mert nem győzheti le.

- Ehhez képest hadat üzentünk Angliának. Szívósan visszatérő kritika, hogy a kormányzó erősen közepes képességű ember volt. Politikusként fafejű katona.

– Tengerésztiszti kvalitásai egyáltalán nem voltak közepesek. Határozott, offenzív és sikeres sorhajókapitány volt. Eljutott a flotta élére. Ha 1918-ban kilépett volna a történelemből, joggal kaphatna akár szobrot is. Az államfői szerepre azonban nem volt felkészülve, mert nem számított ilyesmire.

- És ekkor, amikor elveszíti voltaképpeni hivatását, harmonikusan felépített karrierjét, nem omlik össze, máris azt mérlegeli, hogy lehet ebből jobban kijönni. Mondjuk, államfőként?

– Azért nem rögtön kezdi el ezt. Bethlen ötlete volt, hogy Horthyt kell felkérni a szegedi kormányban hadügyminiszternek. Az ott és akkor, válságos pillanatban, az erőszak légkörében kulcspozíció volt, hatalmi erőt jelentett.

- Észrevétlenül nőtte ki magát fővezérré? „Surranópályán” érkezett?

– 1919 őszén, a hatalmi változások, Kun Béláék bukása és a románok be-, majd kivonulása nyomán az események belső dinamikája az ország jövőjét meghatározó tárgyalások szereplőjévé tette. Pragmatikus és tárgyszerű volt, hallgatott tanácsadóira (főként Bethlenre), s akkor már az antant képviselői is felismerték benne a „megkerülhetetlen tényezőt”.

- Milyen volt a kormányzó külföldi reputációja? A nyugati sajtó nem kedvelte. Sőt.

– Főleg a baloldali. 1936-ig el sem hagyta az országot. Valahogy nem hívták, és nem is látogatták... 1936-ban, a nemzetközi légkör változásával fordul a kocka, amikor nem hivatalos látogatást tesz Hitlernél.

- Milyen volt kettejük viszonya?

– Erősen változó. 1936 nyarán „kölcsönösen jó benyomást tettek egymásra”. Horthy tisztelettel adózott Hitler „eredményeinek”, a Führer a háborús hőst, a kiváló tengerészt látta benne. De 1943-ban Horthy magánkörben már „hülye szobafestőnek” titulálta Hitlert, aki viszont, „zsidó befolyás alatt álló” figurát látott benne.

- A deportálások ügye máig visszatérő kérdés. Tudatosan engedte, akadályozta, „embert mentett”, szemet hunyt, gyáva volt? Ha gyáva volt, mitől bátorodott fel ’44 júliusára?

– A német megszállás után felállított bizonyos prioritásokat. Az ország szuverenitásának visszaszerzését tartotta a legfontosabbnak, s nem kívánt konfrontálódni a németekkel. A zsidóság deportálását, szorongatott helyzetét az adott körülmények között „szükséges rossznak” tartotta. Végül a nemzetközi tiltakozás, a romló katonai helyzet hatására július elején leállíttatta a vagonokat. Addig azonban már négyszáznegyvenezer magyar állampolgárt deportáltak. Kétségtelen, hogy kétszázezer ember életét a döntéssel végül is megmentette, de máig megfejthetetlen: ha lehetősége volt – márpedig láthatóan volt –, miért nem lépett korábban? A felelőssége nem vitatható, a nem cselekvés is cselekvés.

- Családi körben azt találta mondani egy vacsora után: „Efféle döntésben nem kívánok részt venni.” Logikus kérdés: mit tudott? Tudott-e a holokausztról?

– 1943 áprilisától a lényeget már tudta, a vérfagyasztó részleteket, magát a „technikát” tán nem ismerte pontosan, de Hitler és Ribbentrop igenis beszélt előtte a „végső megoldásról”, és elhangzott a „kiirtás” szó is. Ezt nehéz félreérteni.

- Pozitív képzetek nem is köthetők Horthyhoz?

– Dehogynem. Az első világháborús sikerek, a bethleni konszolidáció, a klebelsbergi reform. Nem volt korrupt, előbb-utóbb összes diktatórikus hajlamú miniszterelnökével szembefordult.

- Mondhatni, szerencsés volt. Amikor leváltották a németek, nem deportálták, a szövetségesek csak kihallgatták, és futni hagyták. Az emigrációban hívei, a magyar iparmágnások fejedelmien eltartották.

– Igen, szerencsés volt, ellentétben sokakkal, akikért ő is felelős lett volna. Elmondhatjuk: ő megúszta a zavaros huszadik századot. De nagyon sokan nem úszták meg.