Obama és a nagyvilág

Amerika, mint a demokratikus értékek legfőbb őre, természetesen hálás azért, ha egy bezárkózó diktatúra elmozdul a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság felé. Sokan e hála demonstratív kifejezésének gondolják, hogy Barack Obama, két héttel azután, hogy újraválasztották, az Air Force One elnöki különrepülőgép fedélzetéről Burma (Myanmar) földjére lépett. Soha amerikai elnök nem járt arrafelé. Az országot, élén egy lényegében autark, egyre elmaradottabb gazdaságot üzemeltető, módszereiben nem épp válogatós katonai juntával, meg sem érintette a térségben lezajlott változások szele. Egészen 2010-ig. Akkor a katonák civilbe öltöztek és „nyitottak”. Saját magukat is megunták. Az ellenzék előtt részlegesen kitárták a parlament kapuit, kiengedték a politikai foglyok nagy részét, enyhítettek a cenzúrán és közölték a világgal, hogy szívesen látnak minden tőkés befektetőt. Eddig csak a kínaiakat látták szívesen, kiknek a juntáról soha egy rossz szavuk nem volt. Persze, hogy nem. Burmának kőolaja és földgáza van, kínai hadfelszerelést vásárol és kínai haditengerészeti támaszpontot „tűr meg” az indiai partokhoz közel.
És akkor már a célnál is vagyunk. Gyanítom, hogy sokakat meghökkentő rangooni megjelenésével az amerikai elnök nem annyira Burma demokratikus átalakulásának első rügyeiért kívánta háláját kinyilvánítani, inkább bejelenteni az igényét egy olyan országra, amelyik addig a kínaiak szabad vadászterületének számított. A szankciók egy részének feloldásával az amerikai vállalatok már meg is jelentek burmai földön.
Nyugtázzuk: az Egyesült Államok ázsiai, csendes-óceáni nagyhatalomként is definiálja önmagát. Sőt úgy fest, valamennyi világpolitikai célja közül annak az elérésén fáradozik a legtevékenyebben, hogy feltartóztassa a kínaiak nyomulását.
Ebből adódóan Obama nemcsak Burmát szemelte ki új ciklusának szinte legelső úti célja gyanánt, de ellátogatott a kambodzsai fővárosba is, ahol éppen a Délkelet-ázsiai Országok Szövetsége (ASEAN) tartott csúcstalálkozót. Minő meglepetés: a tagok túlnyomó többségének területi vitája van Kínával a Dél-kínai tenger lakatlan szigeteinek s nem kevésbé a szigetek környékén föllelhető kőolaj- és gázkincs hovatartozása fölött. Miként az egyes számú szövetségesnek, Japánnak is. Abban a versenyfolyamatban, amit ma a térség fokozódó militarizálásának nevezünk, vitán felül a kínaiak járnak az élen. A kínai katonai költségvetés látványos növelése, a legmodernebb technikát alkalmazó hadsereg-, főként haditengerészeti fejlesztés finoman szólva is idegesíti az amerikaiakat, mert van mögöttük egy történelmi tapasztalat. A II. világháború előtt azért növelték óriásira a japán császári haderőt, hogy a nyersanyagforrások utáni hajszának kellő nyomatéka legyen.
Természetesen Amerika nem óhajt háborúzni Kínával, „csak” aggasztóan izmosodó versenytársat lát benne. Történelmi kifutásban az egyetlent. Ezt az állapotot azonban nem az ellenségesség, hanem a kölcsönös függés jellemzi. Amerika a kínaiak még mindig legnagyobb exportpiaca egyszersmind Kína az amerikai államkincstár messze legnagyobb hitelezője. Peking sok százmilliárdnyi amerikai adóslevélen ücsörög; voltaképp saját kivitelét finanszírozza, amikor amerikai állampapírokat vásárol (nevetségesen alacsony hozam mellett). Ugyanez a Kína azonban úgy „virmanolja” árfolyampolitikáját a dollár–jüan-viszonyban, hogy abból tartós előnye származik. (A jüan nem „lebeg” szabadon.) Innen származik az amerikai politikusok „örökzöldje”: Kínát, mint árfolyam-manipulátort szankciókkal kell büntetni. Kampányában Romney, Obama republikánus ellenfele elővette ezt a kártyát is – engedelmeskedve egyszersmind annak az ősi ösztönnek, hogy Amerika minden bajáért az oroszok és a kínaiak felelősek. Obamáék azonban félresöpörték az ötletet, mert az elnöknek mindenhez inkább van kedve, mint kereskedelmi háborúba bocsátkozni a kínaiakkal. Pláne most, hogy a kínai vezetés kicserélődött, és csak az arrafelé nagyon nehézkesen mozgó idő fogja eldönteni, hogy az új csapat a bel-, kül-, biztonság-, gazdaság- és kereskedelempolitikájában konfrontatív lesz-e, vagy inkább az amerikai szempontból is üdvös reformok felé fordul. Obama jól érti, hogy a kínaiakat nem lehet móresre tanítani. Marad tehát a finomhangolás, már csak azért is, mert a kínaiak a világ valamennyi válsággócán ilyen vagy olyan mértékben, de jelen vannak (ha másként nem, ENSZ-béli szavazataikkal), ráadásul nő a befolyásuk olyan, kulcsfontosságú szervezetekben, mint az IMF.
Eközben Oroszország, mint nukleáris szuperhatalom, messze nem foglalkoztatja Obamáékat annyira, mint Kína. Fordítva azonban – kiderült – igen. Moszkvában végignézték a kampányoló Romney külpolitikai tanácsadóinak listáját (csupa „héja”), meghallgatták azokat a vádakat, hogy Obama „túlságosan megengedő” az oroszokkal szemben, és elkezdtek fohászkodni azért, hogy a demokrata elnökjelölt nyerjen. Történt ez annak dacára, hogy az Amerika-ellenes retorika a megelőző hónapok során központi szerepet kapott Putyin megszólalásaiban; egészen addig a pontig, hogy Washington az orosz ellenzék mozgósításával akarja megdönteni a Kreml urát. A jeges szelek addig fújtak, amíg bizonyossá nem lett Obama győzelme. A moszkvai amerikai nagykövet még aznap megjelent az államilag ellenőrzött televízióban, noha előzőleg olyannyira persona non grata volt, hogy még üzletemberek se fogadták el az ebédmeghívásait. Maga Putyin pedig gyorsan gratulált Obamának és – meghívta Moszkvába! Most láthatólag ő akarja „újraindítani” a kapcsolatokat, és e célból amerikai partnerének a kisujját se kellett mozdítania. Mindenesetre bizonyosan örül a gesztusnak, hiszen ha a rakétapajzstól meg a nukleáris eszközök csökkentésétől eltekintünk is, a Szíriától Afganisztánon és Iránon át Észak-Koreáig húzódó ívben sok olyan krízishelyzet van, ahol az amerikaiak az oroszokkal való kooperáció nélkül szinte mozdulni se tudnak.
De hol van ezen a térképen Európa? – kérdezhetnénk. A válasz: sehol. Pedig az unió is, miként Oroszország, Obamáért fohászkodott, mert a régi-új elnök maga a kiszámíthatóság. Elődjével, ifjabb Bush-sal ellentétben soha nem próbált éket verni a tagországok közé, s riválisával, Romney-val szemben nem hirdetett európai érdekeket sértő gazdasági protekcionizmust. Nem teremtett konfliktusokat, számított az európaiak ösztönös szolidaritására, melyet jórészt meg is kapott. Tudomásul vette, hogy nem képes arányosan áthárítani az európaiakra (kivétel: a leghűbb barát, Nagy-Britannia) a transzatlanti katonai kötelezettségek terheit; Európa meg azt, hogy Obama, ha nem is protekcionista, de odáig nem merészkedik, hogy teljesen föladja az amerikai belső piac védelmét, s Angela Merkel óhaja szerint szabadkereskedelmi megállapodást kössön az unióval. Obamának nincs és nem is volt szoros személyes kapcsolata egyetlen európai állam- vagy kormányfővel sem, amiben én nem várok változást. Egy berlini látogatásról is csak annyit tudni, hogy előbb-utóbb sor kerül rá. Talán egy párizsira is.