Néptársak és fél disznók

Ha már győztünk, senki nem mer majd kérdezősködni – mondták a háborúra készülődők a harmincas évek végén. Igaz, ekkoriban a Führernek még nagy a tekintélye: a fegyverkezési program munkahelyeket ad, Hitler a „nemzeti integráció” hőse, a nemzeti összetartozás vezére, a nagy egységesítő, aki a külhoni németek vezetőjének is tartja magát. Ez a fellendülés, a vele járó vásárlóerő-növekedés, az óriási hitelekből támadt gazdasági jólét erős belső összetartást teremtett, ezért is nevezheti könyvünk szerzője „közmegegyezéses diktatúrának” a nemzetiszocializmus államát. Ekkoriban kezdték el számolgatni Berlinben, hideg fejjel, a gettók üzemgazdasági költség-haszon elemzését, kezdték kidolgozni a „birodalmi menekültadót”, államosítani a zsidó vagyonokat, a kényszerátváltás során értéktelen állampapírokat adva cserébe, kivetették a zsidóbírságot, a vagyondézsmát. Ám a birodalom pénzügyesei már 1939-ben felmérhették: a célokhoz nem lesz elég forrásuk.

Ennek dacára egy sereg jóléti döntést hoztak. A katonák családja megkapta a behívott korábbi, civil fizetésének 85 százalékát! Hatóságilag megtiltották a lakbérek emelését. Nagyvonalú családellátási juttatást vezettek be, amely után nem kellett adózni. Számos német családnak több lett a bevétele, mint a békeidőben. „Hitler népállamának belpolitikai kohéziója folyamatos szociálpolitikai megvesztegetésen alapult” – mondja ki a legsúlyosabb tanulságot a történész.

A hiánygazdaság szégyenét a háborúzó Berlin azzal vélte elkerülni, hogy harcoló alakulatainak eltartására azt az államot kötelezte, amelynek területén háborús tevékenységüket éppen végezték. Az „élelmezési létszámot” a németek olykor erősen felkerekítették, Lengyelországban például ötös szorzóval! A megszállottak fizették a Wehrmacht-katonák bőkezű zsoldját, ellátását, a „menázsit”, a gyógykezeltetésüket, a fogpótlásukat, nemkülönben a katonai építkezéseket, a tábori posta költségeit stb. (A háborút tehát hitelben vívták! A leigázottak és üldözöttek pénzén.)

Koncepciójuk szerint a megszállás után mindenhol felpuhították, leértékelték a helyi pénzt. A francia frankot például 25 százalékkal. Ezáltal negyedével megemelték a német katonák ellátmányát, hiszen a „tartásdíjat” frankban fizettették, de birodalmi márka alapon számolták el. Franciaország olcsó lett a német katonák számára. Akiknek a zsoldot a megszállt országban kellett elkölteniük, hogy ne tudják hazaküldeni, ahol – félő – a márkára való átváltás utáni pénzbőség inflációt gerjesztett volna. (Sok német katona zsoldjából lett itt s így selyemharisnya, luxusfehérnemű, francia pezsgő...)

A kiürülő német üzletekből már sok minden hiányzott, ezért a katona Párizsból küldött csomagjait örömmel fogadta mind a család, mind a kereskedelem. És persze a feketepiac.

Ám nem minden egység volt ilyen szerencsés. A keleti fronton például nemigen volt mit elrabolni vagy megvenni (pedig a rubelt 470 százalékkel értékelték le!). Ezért az ottani alakulatokat időnként a nyugati kánaánokba vezényelték át. A katonák besült rubeljeit a csapatpénztár frankra váltotta. A Wehrmacht bordélyügyekért felelős tisztje (ilyen is volt!) szóvá tette, hogy a keletről jött csapatok szórják a pénzt a nyilvánosházakban, elkényeztetik a kéjnőket.

A bevonuló csapatok nem rekviráltak, és nem koboztak el semmit. Fizettek mindenért. Igaz, mit sem érő birodalmi hitelpénztárjegyekkel, amelyeket a bankoknak kötelező volt átváltaniuk francia frankra, majd vissza kellett szolgáltatniuk – méghozzá ingyen! – a Birodalmi Hitelpénztárnak. „Így zajlott Európa monetáris kifosztása” – mondja szerzőnk. És egyidejűleg a német gazdaság felpumpálása egy európai, általános pénzmosás során.

Bármily cinikusan hangzik is: nem volt rossz üzlet Hitler katonájának lenni. A Hollandiában szolgálók havonta 1000 márka kiegészítő járulékot kaptak (mai értéken tízezer eurót!). „A német katonák a szó szoros értelmében üresre vásárolták Európát.” Észak-Afrikából cipő, az „édes és gazdag Franciaországból” selyem és bársony, alkohol és kávé, sajt, vaj, csokoládé, szőrmék, szappanok, műtárgyak, görögföldről dohány és mazsola, Oroszországból méz, szalonna és ikonok, Norvégiából rénszarvassonka, valamint gyorsteherként leplombált heringes hordók érkeztek a német piacra. Ez utóbbiak katonai szerelvényen, hiszen a gondoskodó hadsereg már létrehozta a Heringtovábbítási Hivatalt...

Cipekedési törvény

A szabadságos katonáknak privát hadizsákmányt engedélyezett adómentesen, vizsgálat és elkobzási veszély nélkül a „cipekedési törvény”. Eszerint a katona – „a német népjólét érdekében” – annyi (bocsánat) szajrét vihetett haza, amennyit elbírt. Nemritkán fél disznót, oldalszalonnát, lisztet, zsírt, cukrot, ágyneműt, takarót, cigarettát stb. A hadsereg hivatásosai szerették volna, ha a hazacipekedő katona nem használhatna hevedert a batyukhoz, s legalább annyira tehermentessé kelljen tennie magát, hogy tisztelegni tudjon, azaz az alakiság minimumának megfeleljen. Azonban ezeket a militáris, szinte porosz szempontokat Göring, Keitel és Hitler felülírta „a nemzetiszocialista világnézet alapján”.

Volt katona, aki 156 ezer birodalmi márka értékű ékszert vitt haza, műtárgyakat, órákat, gyógyszereket.

A tábori posta százezrével szállította a csomagokat a megszállt területekről. A leningrádi frontról is hárommillió postacsomag érkezett 1943 nehéz telén, zsákmányolt holmival, fölös élelmiszerrel, fillérekért megszerzett holmival. A szegény Ukrajnából két-háromezer tojást küldtek az egyre kapzsibb katonák az otthoni orgazdáknak a szolgálati szerelvényekre csempészve. Egy ukrajnai megszálló két nap leforgása során 23 csomagot küldött haza, s nem luxuscikkeket, hanem tyúkot, tojást, metélt tésztát, grízt, borsót, árpát, babot, kolbászt, húst, szalonnát. S ez a „hadizsákmány” már jelezte a német belső piac siralmas állapotát. (A politika szerint nem fontos etetni a „haszontalan evőket”, az éhenhalókat: a zsidókat, a szovjet hadifoglyokat és a pszichiátriai intézetek lakóit!)

Jöttek aztán a kirabolt zsidó háztartások bútorai, edényei is, például Hollandiából. A Führer negyedmillió francia háztartás beszállítását szintén engedélyezte. Ezekből kaptak a kibombázottak. A maradékot elárverezték Németországban. Az új tulajdonosok befeküdtek az elhurcolt vagy megsemmisített zsidók ágyaiba. Németország most már mindenből pénzt akart. Megfizettette az Auschwitzba hurcolt szlovákiai zsidók vasúti jegyét, fejenként 30 birodalmi márkát követelve Pozsonytól. Ugyanakkor, a hágai egyezmény tiltásaira hivatkozva, képmutató módon arra törekedtek a nácik, hogy a vagyonokat a megszállt országok hatóságai foglalják le. Aztán persze azonnal rátette a kezét minden értékre Németország, amelynek Reichbankja már jó ideje kizárólag idegen, hogy ne mondjam: „hozott” arannyal működött. Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában 54 tonnányit (!) raboltak, és mindegyiktől horribilis megszállási költséget is követeltek. (Hollandiától például 1944 áprilisáig 8,3 milliárd birodalmi márkát!) S mert fontos a lelkesedés, a hit és a remény fenntartása, 1942 karácsonyára a Wehrmacht tábornokai aranyórákat kaptak ajándékba a figyelmes Göringtől. (Elkobzottakat persze.)

Kétbillió euró

A magyar-zsidó vagyonok több száz millió pengőjét (100 pengő = 61 birodalmi márka) a megszállás költségeinek ellenértékeként kellett átengedni a náciknak. A maradék pengőinkből pedig itteni élelmiszert, kőolajat és bauxitot vásároltak a vergődő Németország számára.

Ma már ismerjük a végszámokat, a mérleget. A gigászi rablógépezet – mai áron – mintegy kétbillió eurónyi (!) vagyont emésztett el, rabolt össze, sajátított ki. A hitelek megfizetését Hitler a háború utánra ígérte...

„Ha már győztünk, senki sem mer majd kérdezősködni.”