Német kémek Amerikában

Edgar Hoover, az FBI politikai körökben is rettegett igazgatója az amerikai kémelhárítás páratlan sikereként jelentette be a „Duquesne-hálózat” felszámolását, holott azt főleg a szerencsének köszönhették. Illetve William Seboldnak. A német férfi még az első háború után vándorolt ki Amerikába, ahol a hadseregnek is szállító üzemekben, egyebek mellett repülőgépgyárakban dolgozott. Amikor 1939-ben hazautazott, hogy meglátogassa a mamáját Mülheimben, egy dr. Renken néven bemutatkozó úr kereste fel. Emlékeztette Seboldot, hogy hajdan bűncselekményért ítélték el szülőföldjén, és ha ez kiderül, elveszítheti néhány éve szerzett amerikai állampolgárságát. Működjék tehát együtt a Harmadik Birodalom hírszerzésével, mert ha nem, a mama és más családtagok is bajba kerülhetnek. Sebold beleegyezett. Dr. Renken, aki valójában Nikolaus Ritter, Canaris tengernagy katonai kémszolgálatának őrnagya volt, emberét Hamburgba küldte kiképzésre. Megtanították rejtjelezni, rádiózni, mikrofilmes géppel fotózni – és kapott új identitást, papírokkal: Harry Sawyer néven érkezett vissza az Államokba, ahol már a parton várták őt az FBI emberei. Hősünk ugyanis még visszautazása előtt besétált a kölni amerikai konzulátusra, és mindent elmondott, felajánlva együttműködését új hazája hatóságaival.

Volt mit tennie, hiszen ismerte a nácik harminchárom amerikai kémének nevét, munkahelyét, feladatait. Tudott Duquesne-ről, akinek mikrofilmes fotógépet hozott, és Hermann Langról is, aki már korábban eljuttatta Berlinbe munkahelye, a Norden cég és az amerikai légierő egyik legféltettebb titkát, a pontos bombázást lehetővé tévő új célzókészüléket, amelyet azután a Luftwaffe is sikeresen alkalmazott.

Sebold-Sawyer megérkezése felpezsdítette ugyan a náci kémhálózat munkáját, ám a németeknek ebből nem sok hasznuk származott. A Ritter őrnagy tervezte titkos rádióadót ugyanis nem (vélt) embere, hanem az FBI működtette vagy két évig Long Islanden. A kémek és megbízóik hírforgalmát gondosan szűrték, manipulálták – és egyébként is, mindenről tudtak. Seboldnak ugyanis irodát rendeztek be Manhattanben, ahol gépészeti konzultánsként működött. Gépészet az irodában egy valami volt, mégpedig kulcsfontosságú: a kettős tükör mögé rejtett kamera, amellyel a kémelhárítók képben és hangban rögzítették a „konzultáns” beszélgetéseit a hálózat embereivel. Változatos társaság volt, túlnyomórészt rég Amerikában élő német bevándorlók. Volt, aki a császári hadsereg egykori katonájaként állt Hitlerék mellé, s akadt olyan is, aki egyszerűen csak pénzt akart keresni. Akadt köztük tengerész, aki hajóján továbbította az írásos jelentéseket, hadiüzemekben dolgozó és rádiós szakember is. Everett Roeder tervezőként a fegyveres erők titkos dokumentumaihoz fért hozzá, míg a francia születésű René Mezenen utaskísérőként repült New York és Lisszabon között. Ideális futár volt, mert útközben még az Európába tartó amerikai konvojokat is meg tudta figyelni. Volt azután New York-i étteremtulajdonos, akinél ügynöktalálkozókat lehetett szervezni, és volt egy bécsi születésű hölgy, aki modellként hasznosított bájdús testét is bevetve gyűjtötte az információkat. Az állítólag nimfomán Lilly Stein elfogásakor is testcsellel próbálkozott, de a rendőr férfiatlanul ellenállt. A nő 12 évet ült, aztán még Biarritzban látták. A Danzigból származó Leo Walen 14 évet kapott, miután bizonyították: ő jelezte a németeknek egy Afrikába tartó teherhajó útját. A hajót német tengeralattjáró várta, és elsüllyesztette, mert Walen szerint utánpótlást szállított az ellenségnek – holott történetesen Mozambikba tartott, békés célú rakománnyal. Franz Stigler amatőr rádiósként is működött, eközben meg tudta figyelni az amerikai haderő mozgását még a Panama-csatorna övezetében is, és ő jelezte 1941 januárjában, hogy Winston Churchill egy hadihajó fedélzetén titokban az Egyesült Államokba érkezett. Edmund Heines sokáig dolgozott a Fordnál és a Chryslernél. Kitűnő kapcsolatai voltak a szakmában, így sok fontos katonai értesüléshez jutott. Többek között úgy, hogy repülőgépgyáraktól kutatóként írásban kért információkat munkájukról, terveikről: készülnek-e katonai gépek, hány és mennyi idő alatt? Meglepő módon általában hasznosítható válaszokat kapott...

E sajátos társaság legérdekesebb tagja kétségkívül a hatvanéves Frederick Joubert Duquesne volt. A hazájukból még a 17. században kiűzött francia protestáns hugenották közül több ezren Dél-Afrikába kerültek. Az utóbb Fritzként emlegetett Frederick ilyen apától és búr (holland) anyától származott. Aztán jött a háború, amelyben a dél-afrikai aranyra és egyéb kincsekre törő britek tűzzel-vassal irtották a búrokat, sőt a történelem első koncentrációs táboraiba vitték őket. Miközben Duquesne a búrok soraiban harcolt, a családi farmot a britek felégették, nővérét a katonák tömegesen megerőszakolták, majd megölték, vak nagybátyját felakasztották, anyját pedig ugyancsak megbecstelenítették, majd lágerbe vitték. Frederick-Fritz bosszút esküdött a britek, köztük is a főparancsnok, a híres Kitchener tábornok ellen, őt tette felelőssé ugyanis a szörnyűségekért. Tisztként immár a brit seregbe lépett be, hogy ott más búrokkal szabotázsakciókat készítsenek elő. De lebukott, és halálra ítélték. Ám megszökött. Újabb lebukás és rabság, ezúttal a Bermudákon. Innen is megszökött, eljutott az Egyesült Államokba, ahol kalauzként kezdte, majd neves lapok újságírójaként folytatta, és az Afrika-szakértő tanácsát kikérte a mandátumának lejárta után vadászexpedíciókra készülő Theodore Roosevelt elnök. Duquesne az első háború kitörésekor Brazíliában kémnek jelentkezett a német konzulátuson – a gyűlölt britek ellen. Immár George Fordham holland botanikusként szerepelt, aki rendre adta fel nagy ládákban a dél-amerikai expedícióin gyűjtötteket Nagy-Britanniába induló hajókra. Ezek egy része elsüllyedt – „Fordham” ládaiban ugyanis robbanóanyag volt. Az álbotanikust végül leleplezték, ám elfogni nem tudták, s 1916-ban (legalábbis saját elmondása szerint) a brit partoknál bukkant fel. Onnan indult a Hampshire hadihajó Szentpétervárra, fedélzetén Lord Kitchenerrel, immár hadügyminiszterként. A hajó nagy viharba került, majd német torpedótól miniszterestől elsüllyedt. Duquesne szerint ez az ő műve volt, orosz tisztként jutott fel a fedélzetre, onnan irányította a támadást, majd a tengeralattjáró kimenekítette, s az akcióért megkapta a Vaskeresztet. Aki nem hiszi, járjon utána – de a kalandor hamarosan ismét New Yorkban volt. Amikor elfogták, először az elmebeteget, majd a bénát játszotta, sikeresen – s végül megszökött, így nem tudták kiadni a briteknek. Mielőtt ismét német kémügyekben utazott volna, a klánalapító Joseph Kennedynek dolgozott – saját nevén...

Perében a fentieket igen részletesen, színesen és szuggesztíven adta elő, jelentéktelenítve, amit tett: „A kód, amit ennek a buta Seboldnak eladtam, még a Függetlenségi Háborúból származott...” Persze ez sem segített, ezúttal nem úszta meg. Húsz évet kapott, de betegsége miatt tizenhárom év után kiengedték, s másfél évet élt még nyomorban. „Amerikát már nem fenyegetik kémek” – hirdette büszkén Hoover. Azután fél évre rá egy tengeralattjáró német amerikaiakból álló szabotázscsoportokat tett le New York és Florida partjainál. Ők is hamar lebuktak. A többségük villamosszékben végezte.