Mozgó Horthy

És mégis mozog. Noha el- s újratemették. Idézik, élesztgetik, kritizálják, kozmetikázzák, szoborba formázzák, mozgatják. Leöntik. Vajon ő-e jővőképünk főhőse? Amint a címlapján kérdezi a Mozgó Világ: Múltunk a jövőnk?

A dupla szám máig feszítő kérdéseket tárgyal. Engem olvasóként mégis egy primérebb, távlatosabb, görcsös illuzionizmus ragadott meg: a magyar birodalomé.

A 19. századtól kezdve számosan reménykedtek a Károly Róbert, Nagy Lajos uralta régió újraegyesítésében. Sokan spekuláltak arról, hogy a nagy német egység jegyében Ausztria eltávolodik tőlünk, s az üres térben államalkotó nemzetként mi maradunk itt. S hogy ne egyedül, ahhoz csupán Horvát-Szlavónia, Dalmácia, Galícia csatlakoztatása szükséges, valamint a bomló török birodalomból lehasítható dunai tartományoké. S szélesedtek az álmok tovább is. (Merjünk nagyok lenni!) A katolikus lengyel, cseh, magyar, valamint a kéznél lévő román nemzetből erős sziget lehetne a keleti ortodox és a nyugati pángermán tengerben. Majd Montenegró és Albánia is feltűnt mint lehetséges zsákmány. És Bulgária. (Fel hát a Balkánra!)

Amikor aztán felfedeztük „turáni gyökereinket” mi, „félázsiai származékok”, megnőtt a keleti nyitás perspektívája. E nagy, általunk vezetett sok száz milliós „élettérhez” tartozhatott volna Belső-Ázsia sok népe (mongolok, törökök, mandzsuk, tibetiek, kínaiak, koreaiak, japánok), miután meghódítottuk (álmainkban és a színpadon) Szibériát is. Keletre, magyar! – mondták expanzionistáink.

A turánizmus illúziói a nyilasoknál éltek tovább. Szálasi, a Hungária Egyesült (Ős)Földek kisgömböce 1944 tavaszán Kelet-Ázsia Nagytér Minisztériumról fantáziált a koordinációs kapcsolatépítés érdekében. E „megalomán elképzelésekben kicsúcsosodó, súlyosan sérült valóságérzékelés” miatt minősítették aztán a nemzetvezetőt „pszichoanalitikus elemzői kivégzése előtt skizoid pszichopatának” – tudjuk meg Romsics Ignác tanulságos tanulmányából.

(Mozgó Világ, 2012. 8–9. szám.)