Merjünk remélni!

Hasonló tartalmú cikkeket a 168 Óra hetilap legújabb számában olvashat.

2021. december 24., 14:37

Szerző:

Olyan fogalmak nélkül nem létezhet remény, mint emberi kapcsolat, bizalom, tervezés – ám ezek mind tanulhatók.

Akkor fogjuk azt érezni, hogy érdemes várni a holnapot, ha van lehetőségünk pozitívan megélni, hogy társas lények vagyunk. „Enélkül nincs miben reménykednünk”, mondja dr. Pethesné Dávid Beáta szociológus, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének igazgatója. Két példát is említ: abban az esetben valószínűbb, hogy egy hajléktalan ki tud kerülni a helyzetéből, ha vannak emberi kapcsolatai, akiknek számít az ő sorsa, akikért érdemes élnie, akik felébresztik és ébren tartják benne a reményt – ezt társas támogatásnak nevezzük. A lakhatási és munkalehetőség önmagában nem elegendő motiváció. A másik csoport a betegeké: gyorsabban gyógyulnak azok, akiknek van reményük, hogy valaki várja őket, vagy akár csak megkérdezi, hogy s mint vannak, kezükbe adja a gyógyszert, ösztönzi őket arra, hogy többet mozogjanak, betartsák az orvos által előírt diétát, eljárjanak programokra. Akinek köszönhetően kevésbé sivár az élet.

Dávid Beáta és munkatársai 1999 óta rendszeresen mérik a bizalmas kapcsolatok alakulását, mert ez alapeleme a személyes kapcsolathálózatnak. Egyszerű a kérdésük az alanyokhoz: „Ha az elmúlt fél évre gondol, kik azok az emberek, akikkel ön a legfontosabb dolgait, problémáit megbeszélte?” Az illető lehet családon belüli és családon kívüli személy is. Az átlag felnőtt népesség körében nagyjából két fő a bizalmas kapcsolatok száma. „Meglepő irányba fordult a trend. A két bizalmas még a kétezres évek elején is zömmel családon belüli személy volt, házastárs, testvér, gyermek, szülő. Ám az utóbbi időben megváltozott a bizalmi kapcsolatháló, a családon belüli személyeket felváltották a barátok.” Ebbe olyan tényezők játszhatnak bele, mint hogy a fiatalok később házasodnak, tehát még nincs férjük vagy feleségük, és egyre gyakrabban élnek távol a szüleiktől, családjuktól. Érdekesség, hogy ezek a bizalmas barátok nem munkatársak és nem szomszédok.

Az igazán nagy változás a férfiaknál észlelhető: míg korábban a házastárs volt a bizalmasuk, ma már inkább egy barát, méghozzá férfi. Régebben a férfibarátságok inkább a közös szabadidő eltöltését jelentették, és a kapcsolatoknak instrumentális jellegük volt: tehát elmentek együtt sörözni vagy focizni, olyan tevékenységet végeztek egymás társaságában, ami közben nem feltétlenül került szóba bizalmas téma. „Megváltozott a férfiaknak a barátokkal szembeni elvárása, és a feleségek elveszítették ezt a funkciójukat. A kétezres évek elején még azt mutatták az adatok, hogy ez fordított esetben volt tipikus: egy nőnek mindig is inkább egy másik nő volt a bizalmasa, semmint a férje, aki harmadik, negyedik helyen állt a bizalmas kapcsolatok rangsorában a feleség anyja, lánya, barátnője, tehát külső személy után – míg a férfinak akkoriban a feleség volt az első számú bizalmasa. Ma már egy férfinak, akár nős, akár elvált vagy nőtlen, a barátja a bizalmasa.” Vagyis az a személy, aki krízishelyzetben életben tartja benne a reményt.

Ezt kavarta meg a COVID, amely sokakat elzárt a bizalmas barátaiktól. Persze az interneten keresztül tartották a kapcsolatot, de személyesen nem tudtak találkozni. Így megint előbbre került a családtagok fontossága. Ilyen szempontból most azok jártak jól, akik eleve viszonylag jó családi kapcsolatban éltek, vagy újra felfedezték a családi kapcsolataikat. Ám összezártság ide vagy oda, nem mindenki kezdett beszélgetni a másikkal. „Pedig jó lenne felismernünk, hogy ez mekkora erőforrás, és akinek eddig hiánya volt ebből, az kezdje most felhalmozni”, mondja Dávid Beáta.

A reményérzetre visszahat a bizalom. Sokrétű ez a fogalom, kezdve azzal, hogy mennyire bízunk meg bármiben: egymásban, az orvosi tanácsban, a politikában, a tudományban, a különféle intézményekben. Ide tartozik az a magyar specialitás – egyfajta ellentmondás, diszkrepancia –, amit a szocializmusból vagy még előbbről, a feudalizmusból hozunk magunkkal. „Nyomokban feudalizmust tartalmazunk”, mondja Dávid Beáta. Arra utal ezzel a szociológus, hogy mi, magyarok egyik oldalról nagyon szeretjük és fontosnak tartjuk, ha kiszámítható minden, ha megmondják nekünk, mit tegyünk, nem kell gondolkodni, segítséget kapunk felülről. Másik oldalról viszont elvárjuk, hogy hagyjanak minket békén, ne szóljanak bele a dolgainkba. „A COVID csak fokozta ezt az ellentmondást.

Mentálisan nehéz helyzet, mert kevéssé látjuk, hogy most miben reménykedhetünk. Pedig az életbe vetett hittől sokat kaphatunk, jól mutatja ezt azoknak a szemlélete, akik önkénteskednek vagy civil szervezetekben segítők.” Számukra ez a bizalom magától értetődik, és valószínűleg ezért is végzik a pluszmunkát, mert megtapasztalták. Azt az embert azonban, akinek erről nincs tapasztalata, nagyon nehéz meggyőzni. Itt is át kell lépnünk a saját árnyékukat, teszi hozzá Dávid Beáta.

A bizalom a társadalmi kohéziónak, összetartó erőnek is egyik eleme. „Ha nagyon széthúz a társadalom, márpedig a magyar inkább ilyen, akkor ez az egyéneket először mentálisan betegíti meg, aztán testileg is, mert ezek összefüggenek. Akkor leszünk híján a reménynek, ha sem a társadalom, sem a család nem védi meg az egyént, hanem csak atomizált emberek vannak, akik egymástól elszigetelődnek és nem tartanak össze.”

Szinonimája lehet a reménynek a perspektíva, hogy van miért élni, van életcélunk. „Megint csak azt mondom, nézzük meg, milyen az életük azoknak, akik mellett nincs társ vagy egyéb szoros kapcsolat. Egyedül nehéz elviselni a mai világot, hiszen akkor tényleg nincsen semmiféle perspektíva, csak az óriási bizonytalanság, hogy mi jöhet még. Ám amennyiben találunk valakit, akihez fordulni tudunk, attól várhatjuk, hogy vagy megerősít, vagy megcáfol, de legalább kapcsolódni tudunk egymáshoz. A COVID előtti időkben nem volt időnk ilyeneken gondolkodni, nem is éreztük a hiányát, valahogy könnyebben mentek a mindennapok. Azóta viszont, ebben az új krízishelyzetben megnőtt az emberi kapcsolatok jelentősége, és a társas támogatás által az életcélunk is erősödhet”, mondja a szociológus.

Manapság mintha deficitünk lenne a „köszönöm” szóból, pedig az is visszahat a reményre és a kapcsolatokra. És valamelyest szinonima lehet még az őszinteség is, hogy merjünk a másiknak tükröt mutatni. Az igaz remény és a hamis remény között a realitás a különbség. Hiszen miért is hamis? Mert amit szeretnénk, ahogy elképzeltük, az nem reális. „Sokszor az itt élő külföldiek észlelik, és szembesítenek minket a hamis realitásérzékünkkel. Amennyiben arra törekszünk, hogy tisztábban lássuk magunkat és a lehetőségeinket, akkor nem ér csalódás. Ezért is kell valaki, aki őszintén tükröt mutat. Ne féljünk attól, hogy ha megmondjuk a véleményünket, azzal sebezhetővé tesszük magunkat, hiszen akkor a másik is meg fogja mondani a véleményét rólunk. Az előremutató, építő jellegű kritikát meg kell tanulnunk kezelni, és persze eleve jól megfogalmazni, kis lépésekben terelgetni a másikat közelebb a valósághoz.”

Ehhez az egyik elsajátítandó fogalom az „adok-kapok”, más néven a reciprocitás kérdése. „Sokan rögtön arra gondolnak, hogy ha kapnak valamit, akkor adniuk is kell. És akkor inkább ne kapjanak, mert nem tudják visszaadni. Pedig ez nem így működik: valakitől kapok, és aztán majd valakinek adok. Vagy én adok valakinek, és aztán nagy sokára fogok csak kapni – mást, másképp, mástól. Nem mindig azonnali a cserebere, hanem kicsit késleltetetten történik. Még az is előfordulhat, hogy sokáig csak kapok, kapok, kapok, és egyszer valamikor majd adok. Nem biztos, hogy ez rossz. Vágjunk bele, tanuljuk meg, hogyan tudjunk adni, tudjunk kapni. De ne legyen halaszthatatlan elvárás, hogy visszaadjuk, visszakapjuk.” És ne tartsunk attól, hogy ha a tortánkat egyre több szeletre vágjunk, akkor kisebbek lesznek a szeletek. „Higgyünk abban, hogy tortánk nő, a szeletek mérete ugyanakkora marad.”

Ezzel összefügg a másik fontos tanulható dolog, amelynek manapság mindannyian érezzük a hiányát: ez a nagyvonalúság. „Ez mindennek az alapja. Azt jelenti, hogy nem úgy kell mindig jól járni, ahogy mi azt gondoljuk. Hanem azért merünk minden feltétel nélkül adni, mert reménykedünk abban, hogy egyszer majd valahogy visszakapjuk”, mondja Dávid Beáta, aki szerint legkönnyebb ezt valamilyen csapatsport révén megtanítani a gyereknek: az egyik rúgta a gólt, de ahhoz kellett a másik tíz is. A közös munkában sem szabad minden teljesítményt centire és dekára méricskélni, még versenyhelyzetben sem. „Itt jön be megint a késleltetés: egyszer az egyik, másszor a másik. Meg kell tanulnunk, hogy ez nem azonnal térül meg, hanem akár sok-sok év múlva, de megtérül, ebben lehet reménykedni.”

Az ünnepekre azt ajánlja a szociológus, hogy beszélgessünk egymással sokat, őszintén. Újévkor nem tanácsos fogadalmat tenni, mert frusztráló lehet, ha elbukunk, akár külső körülmények miatt. Ne hagyjuk, hogy a járványhelyzet bizonytalansága megfélemlítsen bennünket. Örüljünk a mának, hogy most együtt lehetünk, egészségesek vagyunk. A bizalmas barátainkkal, családtagjainkkal szőjünk közösen terveket – persze reálisakat. Törekedjünk arra, hogy ezeket meg is valósítsuk. Ne halogassunk mindent, mert mire odaérünk, már elszalad az élet. „Ha az embernek nincsenek tervei, akkor az olyan, mintha csak vinné az ár. De hiszen az úgyis visz! Amennyiben pedig változnak a realitások, akkor alkalmazkodunk és újratervezünk, de legyen mit újratervezni. Ez kell ahhoz, hogy a jelenből továbbléphessünk a jövőbe”, mondja Dávid Beáta.

Tegnap 20:54

A Rio de Janeiróban tomboló 50 Celsius-fokos hőségben az emberek az óceánban keresnek enyhülést, a helyi állatkert lakóinak melegét pedig egzotikus, fagyasztott finomságokkal, például véres fagyival próbálják csillapítani gondozóik.