Merénylet Hitler ellen

A német tisztikar, amelyben az arisztokrácia adta meg a hangot, elfogadta Hitlert. No nem azért, mintha sokra tartották volna az „alulról” jött néptribunt, hanem mert a németek Trianonja, a versailles-i szerződés revánsát, az elvesztett területek visszaszerzését, nagy és korszerű hadsereget ígért. Majd az ígéret meg is valósult. Sőt.

Ennek ellenére már 1938-tól voltak katonai vezetők, akiket nem vakítottak el a kezdeti sikerek. Wilhelm Canaris tengernagy, a katonai elhárítás főnöke például titokban – és sikertelenül – tárgyalt a britekkel különbékéről. Az ő és társai próbálkozásaira csak a július 20-i merénylet után derült fény, akkor akasztották fel őket és polgári ellenállókat is.

Sok tisztet, tábornokot, köztük a komolyan vallásosokat megdöbbentette, ahogyan Hitler parancsára a lengyel vagy az ukrán lakossággal bántak, ahogy a zsidók irtása is. Nyitott kérdés, elég lett volna-e mindez egy Hitler elleni összeesküvéshez, ha nem fordul a hadiszerencse. Ha nincs az afrikai vereség, Sztálingrád, a német városok lebombázása, s ha nem látják át a jól képzett tisztek, hogy a háborút a németek nem nyerhetik meg.

Akármiként is, 1942-ben új lendületet kapott a vezérkari tisztek szervezkedése annak érdekében, hogy végezzenek Hitlerrel, és különbékét keressenek a nyugati szövetségesekkel. A főszereplők: Hans Oster tábornok, Henning von Tresckow ezredes, Friedrich Olbricht tábornok, vagy a legismertebb: gróf Claus von Stauffenberg alezredes. Ezek a tisztek a sziléziai bevonulástól a lengyel hadjáraton át a Szovjetunió elleni háborúig megjárták a frontokat, tudták, mi vár hazájukra, ha nem lépnek. Cselekedtek is: 1942 végén bombát helyeztek el a Szmolenszkbe látogató Führer gépén – ám a szerkezet nem robbant fel. S nem sikerült Hitlert eltenni láb alól Berlinben, amikor az zsákmányolt szovjet fegyvereket szemlélt meg. Megmérgezni őt lehetetlen volt, a diktátor csak ellenőrzött ételt fogyasztott. Voltak más, sikertelen kísérletek is, ám Hitler a hadi helyzet rosszabbodásával nyilvánosan már alig mutatkozott.

Olbricht a dilettáns merénykísérletek után 1943-ra új stratégiát dolgozott ki, amely sikert hozhatott volna. A Walkür fedőnevű akció a Honi Tartalékhadsereg berlini parancsnokságára épült. E hadsereget arra az esetre hozták létre, hogy leverhessék a „vendég-” és kényszermunkások tömegeinek esetleges felkelését a náci hatalom ellen. Ebből eredően saját hírközlési hálózat kapcsolta össze Európa-szerte a katonai erőkkel, a közigazgatással, s központjából, a Bendlerblock-kaszárnya épületeiből siker esetén gyorsan szervezhették volna meg az új hatalmat.

A 37 éves von Stauffenberg autóját az afrikai háborúban egy ausztrál bombázó eltalálta. A tiszt elvesztette egyik szemét és karját, de felépülése után tovább szolgált a Tartalékhadsereg vezérkari főnökeként. Miután csatlakozott az összeesküvőkhöz, ő lett az akció motorja, vállalva a végrehajtást is. Nem igazán bízott a sikerben, de úgy vélte: legalább a kísérlettel meg kell mutatni, hogy nem minden német Hitler híve.

Stauffenberg résztvevője volt a legmagasabb szintű katonai tanácskozásoknak a Wolfsschanzén. A július 20-i megbeszélésre két bombát vitt a táskájában. Épp azok élesítésén dolgozott, amikor sürgették: jöjjön, de miután megmaradt kezén is csak három ujja volt, a második bombával már nem készült el. Az ülésre ezúttal a Führer bunkere helyett – miután nagyon meleg volt – Albert Speer fából készült házában került sor. Az első balszerencse: szűk térben a robbanás feltehetően aktiválta volna a másik szerkezetet is, így ez nem következhetett be. A második: amikor Stauffenberg (egy előre megbeszélt telefonhívás ürügyén) elhagyta a termet, az egyik tiszt odébb, a masszív tölgyfa asztal lába mögé lökte a bombát rejtő táskát. Ez a tiszt két társával és egy gyorsíróval belepusztult a robbanásba, ám a kicsit távolabb álló, a tömör asztal által is védett Hitler megégett nadrágban majdhogy épen sétált ki a romba dőlt épületből, hogy pár óra múltán Göbbels már a „gondviselésről” rikácsoljon a rádióban Berlinben.

Stauffenberg, autóján különgépe felé hajtva és a robbanást hallva azt hitte, sikerült. Bár egy összeesküvő már a főhadiszállásról megtelefonálta berlini társainak, hogy Hitler él, a megérkező Stauffenberg az ellenkezőjét állította, így délután kiadták a parancsot a Walkür akcióra, amely meg is indult: Stülpnagel tábornok, Franciaország katonai parancsnoka lefogta az SS, illetve az SD vezetőit, és tárgyalni készült a szövetségesekkel. Hasonló lépések voltak Prágában, Bécsben, a berlini helyőrség pedig parancsot kapott Göbbels letartóztatására. Erre azonban már nem került sor: estére a Bendlerblockot a Führerhez hű erők megtámadták. Parancsnokuk, Fromm tábornok felvette a rögtönítélő bíró szerepét, és éjfélkor három tiszttársával együtt Stauffenberget agyonlövette.

Így is jobban jártak. Társaik százai, akiket elfogtak, Hitler parancsára kínvallatás után henteskampókon végezték, de előbb még „népbírósági” tárgyalásokon meg is alázták őket. Egyikük elárulta, hogy Rommel is közéjük tartozott, aki élhetett az öngyilkosság lehetőségével, hiszen Hitlernek kínos lett volna, ha a nemzeti hősről is kiderül, hogy összeesküvő. A megtorlásban hétezernél több embert fogtak el, közülük csaknem ötezret kivégeztek. A hajtóvadászat ellenük és a gyilkolás 1945 májusáig, a háború utolsó napjaiig folytatódott.

Egyértelmű, hogy a merénylők legalább két évvel elkéstek. A szövetségesek már 1943 januárjában, a casablancai konferencián úgy döntöttek, hogy csak feltétel nélküli megadást fogadnak el Németországtól. Stauffenbergék egészen mást képzeltek el: keleten ragaszkodtak az 1914-es határokhoz, megtartották volna Ausztriát, a Szudéta-vidéket és Dél-Tirolt. Nem egyeztek volna bele megszállásba, s nem adták volna ki háborús bűnöseiket sem. Egyébként a Soha többé Weimart jelszóval nem olyan polgári-demokratikus Németországot képzeltek el, mint amilyen azután kialakult.

A „mi lett volna, ha...” kérdésre érdekes válaszokat ad a szakirodalom. Brit történészek szerint a merénylet utáni fegyverletétel hasonló helyzethez vezetett volna, mint 1918-ban, és erős náci mozgalomhoz a háború után, akárcsak az elsőt követően. A nyugati hatalmak pedig aligha kötöttek volna különbékét a német tábornokokkal, hiszen azzal felrúgták volna a szövetséget a szovjetekkel. Ha pedig mégis, akkor a szovjetek vélhetően nem az Elbánál, hanem a Rajnánál állnak csak meg.

Stauffenberg és társai nemzeti hősök, a német újoncok ma a Bendlerblockban teszik le az esküt. Ez azonban csak lassan alakult ki. A hatvanas évekig a nyugatnémet közvélemény nagy többsége ugyanúgy hazaárulóknak tartotta az összeesküvőket, mint 1944-ben, az NDK propagandistái pedig „reakciós junkerfelkelésként”, a nemesi tisztikar önmentő akciójaként állították azt be. Hans Mommsen, a német történészek doyenje nem fogadja el a másik, az ellenálló Németország elméletét. Szerinte a Hitler ellen összeesküvő katonák és polgárok kivételes és nagyszerű emberek voltak – de elszigetelten cselekedtek.