Közös királynak közömbös az emléke?

Bár a Bécs belvárosában lévő kapucinus templom alatti császári kriptát magyar turisták is tömegesen keresik a fel, a többségük aligha tartja magyar királyok temetkezőhelyének. Magyar nemzeti színű szalagokkal díszített koszorú többnyire csak Erzsébet királynénak, Ferenc József feleségének jut, aki az osztrák császár (és magyar király) valamint fiuk, Rudolf koronaherceg társáságában külön teremben nyugszik és a tavaly elhunyt Habsburg Ottónak, akinek szívét, végakaratának megfelelően a pannonhalmi apátsági templom altemplomában, szívurnában helyezték el.

Bár a Habsburg uralkodók emléke iránt a nemzeti emlékezet gyakorta legalábbis ellentmondásosan viseltetett és viseltetik, s az „eb ura fakó” szellemében kriptájuk sem magyar kegyeleti hely honfitársaik többsége számára, vélhetően meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy Bécsbe kell mennünk, ha magyar király valóban létező, ismert temetkezését akarjuk látni (elutazhatunk persze IV. Károly koporsójához is Madeirára). Leszámítva III. Béla földi maradványait, amelyek a Mátyás-templomban nyugszanak, a Habsburgokon kívül nincs felkereshető, kegyeleti helyként valóban működő „királytemetőnk” – leszámítva persze a székesfehérvári bazilika romjainál kialakított osszáriumot, amely azonban megőrzési, konzerválási célokat szolgál, s amelyben más csontokkal együtt minden bizonnyal Mohács előtti uralkodók maradványai is találhatók.

A közös sírbolt, vagy a királyi temetkezőtemplom gondolata egyébként későbbi mint a keresztény európai királyságok létrejötte. Ahogyan a magyar történelem első másfél évszázadát az utazó királyok uralták, amikor – bár volt, voltak székhelyek – a király a kíséretével együtt szinte állandóan úton volt, részben racionális, részben sprirituális okok miatt, hiszen személyében testesítette meg a királyság isteni intézményét is, úgy temetkezőhelyül is egy többnyire általuk alapított, vagy hozzájuk erősen kötődő templomot, apátságot választottak, ahol a családból csak ők nyugodtak, legfeljebb néhány hozzátartozójuk társaságában. Ebből a szempontból egyébként kakukktojás Székesfehérvár már a 11. században is, hiszen az első magyar királyt Szent Istvánt itt temették el, valószínűleg nem messze attól a helytől, ahol apja, Géza fejedelem nyugodott. Az őt követő, nem egyenesági – hiszen Péter és Sámuel után a Vazul-ág került hatalomba – uralkodók temetkezési hely választása azonban követte az utazó királyi mintát, s Kálmán volt az első, akit csaknem nyolcvan év után ismét Fehérváron temettek el. Ebben nyilván szerepet játszott, hogy időközben István királyt és Imre herceget szentté avatták, így felértékelődött a környezetükben lévő, sírok kialakítására alkalmas, koronázóhelyként már tradicionálisan használt templombelső. Nyolc évtizedig ide temetkeztek a királyok, ám a kisgyermekként elhunyt III. Lászlóval a sor 1205-ben megszakadt – sőt már előtte egy évvel, hiszen apját, Imre király az egri székesegyházban temették el. Imre testvére, II. András Egrest, az ő fia IV. Béla Esztergomot, a mai napig azonosítatlan ferences templomot választotta végső nyughelyéül.

Ha már IV. Béla: ugyan berzenkedhetünk a Habsburg királyok ellen, azonban részben neki is köszönhetjük őket.

Fotó és szöveg: Kovács Olivér

A cikk folytatása és képgaléria a bécsi császári kriptáról a