Kozmikus lépések – Almár Iván a földi és az idegen civilizációkról
A Nemzetközi Asztronautikai Akadémia (IAA) brémai díszünnepségén elhangzott laudációban kiemelték: Almár Iván nevéhez fűződik az űrszótár összeállítása is. Ebben az asztronautika háromezer alapvető szakkifejezése szerepel körülbelül húsz nyelven. A szótár jelentősen hozzájárult, hogy például a Nemzetközi Űrállomáson dolgozó szakemberek megértsék egymást.
– Mi annak idején tíz évig dolgoztunk az űrszótáron külföldi kollégáinkkal. Az asztronautikát nálunk gyakran tévesen űrhajózásnak fordítják. Pedig ez magában foglalja az ember nélküli robotűrrepüléseket és minden más űrtevékenységet is. Brémában, a köszönő beszédemben azt is hangsúlyoztam, hogy a Nemzetközi Asztronautikai Akadémiát egy nagy magyar tudós, Kármán Tódor alapította 1960-ban az Egyesült Államokban. Ő volt a szervezet első elnöke is – mondja Almár Iván.
– Ugyanabba a Trefort utcai gimnáziumba jártam, mint ő, csak ötven évvel később. Az iskolát Kármán Tódor édesapja alapította. Én először 1962-ben, Várnában, az IAA konferenciáján találkoztam Kármán Tódorral. Vacsorára hívta a magyar tudósdelegációt, és bejelentette: Budapestre jön, mert a Műegyetemen díszdoktorrá avatják. A hazatérése politikailag is jelentős volt, mivel Kármán a NATO vezető tanácsadójaként dolgozott.Budai otthonában beszélgetünk. A professzor személyesen ismerte Kármán Tódort, a neves matematikust, fizikust, aki 1933-ben Amerikába emigrált, és korát megelőző felfedezéseket tett a repülőgép- és rakétafejlesztésekben.
Almár Iván Gagarinnal is találkozott, aki nem sokkal az után, hogy 1961. április 12-én a Vosztok–1 űrhajóval megkerülte a Földet, a magyar kormány meghívására Budapestre érkezett. A világ első űrhajósát a magyar nép ovációval várta, Gagarin nyitott autóból integetett az út mellett húsz kilométer hosszan álló, éljenző tömegnek. A Parlamentbe vitték, és az ünnepélyes rendezvényen ott volt Almár Iván is. A Szovjetunió hőséhez senkit nem engedtek közel, legfeljebb az autogramokért lehetett sorban állni. Évek múlva, az első Holdra szállás után Neil Armstrong egyik külföldi előadását is hallgatta Almár. Különleges alkalom volt, ugyanis az amerikai űrhajós visszavonultan élt, ritkán vállalt nyilvános szereplést. Egyetemi kutatásokat vezetett, nem akart egész életében űrutazásából megélni.
Almár Iván szerencsés embernek tartja magát, ugyanis ifjúsága egybeesett az űrkorszak kezdetével. Huszonkét éves volt, amikor az ELTE matematika–fizika szakán 1954-ben diplomázott, majd az MTA Csillagvizsgáló Intézetének munkatársa lett. Az ottani könyvtárban a legfrissebb nemzetközi szaklapokat olvashatta. Főleg az akkoriban induló űrkísérletek izgatták. Amikor 1957-ben fellőtték az első szputnyikot, Almár Iván már a téma egyik legjobb hazai szakértőjeként nyilatkozott a sajtónak. A tudományos ismeretterjesztést mindig is hivatása fontos részének tekintette. Egyik kezdeményezője volt annak, hogy a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulaton belül megalakuljon az asztronautikai bizottság 1956 májusában. 1969-ben Echter Tibor orvos kollégájával együtt a Magyar Televízió élő adásában közvetítették az Apollo–11 Holdra szállását és Neil Armstrong első történelmi lépéseit az idegen planétán.
A szovjet–amerikai-űrverseny összefüggött a hidegháborús fegyverkezési versennyel: a nagyhatalmak nemcsak a Földön, de az égben is elsőbbséget akartak szerezni maguknak. Almár szerint az űrfejlesztések kezdetei még korábbra, a náci rakétaprogramokig nyúltak vissza. A második világháborúban, Németországban fejlesztették ki a V–2 rakétákat, amelyeket London bombázásánál is bevetettek. Ezek voltak az első olyan rakéták, amelyeket nem az űrbe akartak ugyan kilőni, de képesek voltak a világűr határáig, körülbelül száz kilométer magasra emelkedni. A V–2 rakétákat a Nordhausen melletti titkos sziklabarlangokban gyártották, embertelen körülmények között dolgoztatva a hadifoglyokat. A német rakétaprogram vezetőjét, Wernher von Braunt és mérnökcsapatát a háború után Amerika fogadta be, és tudásukat az amerikai rakéta- és űrhajófejlesztésekben kamatoztatták. Von Braun az Apollo-program előkészítésében is részt vett.
Az űrversenyben először a szovjetek kerültek élre. Gagarin űrrepülésének titkosított aktái néhány éve váltak nyilvánossá, és kiderült: voltaképp a szerencsén múlott, hogy a világ első űrhajósa túlélte a kozmikus kalandot. A hidegháborús verseny miatt ugyanis a szovjet politikai vezetés siettette a Vosztok–1 indítását, a műszaki ellenőrzésekre nem maradt elég idő. Szinte „vakon” lőtték ki Gagarint, az űrhajós 108 perc alatt tett egy kört a Föld körül. Nyolc évvel később az Apollo–11 első Holdra szállást végrehajtó legénysége még nagyobb veszélyben volt. Az amerikai kormány is sürgette az űrhajó indítását, és így az út tudományos előkészítése nem volt alapos. Például nem foglalkoztak azzal, hogy a Hold-utazás során várhatók-e napkitörések. Ha Armstrongékat ekkora kozmikus sugárzás éri, végzetessé vált volna számukra. A véletlenen múlt, hogy megúszták a napkitörést.
Az amerikaiak még ötször küldtek embert a Holdra, majd 1972-ben leállt az Apollo-program. Nem indult több olyan emberes űrexpedíció, amely a Föld környezetét elhagyva, más bolygók meghódítását célozta volna. Almár Iván sorolja az okokat.– Az űrkutatás akkor még annyira kezdetleges volt – jegyzi meg Almár Iván –, hogy azt sem tudták pontosan, hol fog a Holdon leszállni az Apollo–11. Megtörténhetett volna, hogy a Holdra kilépő Armstrong elsüllyed a felszínt borító porban. Kézi vezérléssel landoltak, az űrhajóban lévő komputer nem tudott annyit, mint egy mai okostelefon.
– Az első Holdra szállás televíziós közvetítését még több száz millióan nézték. A további utak azonban egyre kevesebb érdeklődést váltottak ki. A Hold halott világa tudományos szempontból sem tűnt annyira izgalmasnak, ráadásul az expedíciók dollármilliárdokba kerültek. Mivel az oroszoknak nem sikerült embert küldeniük a Holdra, így a két nagyhatalom közti versenynek nem maradt tétje.
Volt egy másik oka is az űrverseny lecsengésének. A robottechnika fejlődésével olyan űreszközöket sikerült előállítani, amelyek ember nélkül is sokkal messzebb jutottak a Holdnál. Szovjet és amerikai űrszondák már a hetvenes évek elején leszálltak a Marsra. S noha az emberes Mars-utazás terve már akkoriban felmerült, tudható volt: ez veszélyes vállalkozás lenne. Bár az űrszondáknak köszönhetően ma már szinte centiméteres felbontással ismerjük a Mars felszínét, és technikailag elvileg megoldható lenne embereket küldeni oda, a legújabb pszichológiai és orvosi kutatások azt bizonyítják: erre még nem vagyunk felkészülve.
Brémában rendezték meg az idei nemzetközi asztronautikai kongresszust is, amelyen hatezren vettek részt. Még sosem voltak ennyien.
– Az Akadémia napján, amelyen én is részt vettem – mondja Almár Iván –, az egyik legizgalmasabb előadást egy orosz kutatócsoport tartotta. A Földön kívül berendeztek egy űrállomást, ahol a Mars-utazás körülményeit szimulálták: a résztvevőket 520 napig izolálták. Az eredmények azt mutatták, az emberek nagyon nehezen viselnék el ilyen hosszú időn át a nehéz körülményeket. Például azt, ha szükség esetén nem kaphatnának komolyabb orvosi segítséget a Földről. A Holdról – amely „csak” 360 ezer kilométerre van tőlünk – vészhelyzetben le lehetne hozni az asztronautákat. De a Mars túl messze van. Az expedíció tagjai ott már nem érezhetnék magukat az emberiség részének, minden problémájukkal magukra lennének hagyva. Rádión elvileg kommunikálhatnak a Földdel, de valódi párbeszédre nincs mód. Optimális esetben körülbelül húsz perc, míg a hang a Marsról eljut a Földre, és újabb húsz perc, amíg a földi irányítóközpont válaszát megkapják.
Az utóbbi években mégis fejlesztésekbe kezdett a NASA, hogy az emberes Mars-expedíciót megvalósíthassa. Szerepet játszhat ebben az újraéleződő verseny is, hiszen Kínának, Indiának is nagyszabású kozmikus tervei vannak. A NASA-nak a magánbefektetők is riválisai. Elon Musk, a SpaceX vezetője rendszeres Föld–Mars-járatokat tervez, speciális űrhajójával akár száztagú csoportokat is szállítana a vörös bolygóra. Ráadásul a Mars a Naprendszer számunkra egyik legizgalmasabb bolygója. Idén júliusban az Európai Űrügynökség bejelentette: a Mars felszíne alatt először találtak folyékony vizet. Noha a hír szenzációs, Almár Iván szerint a tudósok régóta tudták, hogy a Marson víznek kell lennie. A kérdés csak az volt: mikor találják meg.
– Még hosszú kutatómunka kell ahhoz, hogy kiderüljön, mi található a Mars vizében. Például vannak-e benne mikrobák? A víz felfedezése valószínűbbé teszi, hogy lehetett vagy jelenleg is előfordulhat kezdetleges élet a Marson. De a víz csupán egyik esetleges feltétele az élet kialakulásának. Nem bizonyítja, hogy van is ott élet.
Az emberiséget évezredek óta izgatja a kérdés: léteznek-e földön kívüli idegen civilizációk, intelligens űrlények? Almár úgy véli, ez nem hit kérdése.
– Az idegen civilizációk létezésének esélyét nem lehet kizárni. Nincs okunk azt feltételezni, hogy az univerzumban egyedül ezen a parányi bolygón, a Földön szerveződött magasabb szintű élet. Éppen ezért az ilyen típusú kutatásokat nagyon fontosnak tartom.
A Nemzetközi Asztronautikai Akadémián belül hatvan éve indult el a SETI, azaz a földön kívüli intelligencia keresésének programja. Ebben kezdettől részt vett Almár Iván, tizenöt évig volt a bizottság alelnöke. Olyan idegen civilizációkat keresnek, amelyek hozzánk hasonlóan technikai eszközöket is használnak. Azt ugyanis még óriástávcsövekkel sem tudnánk megállapítani, hogy, mondjuk, több száz vagy több ezer fényévre lévő bolygón vannak-e élőlények. Ám ha technikai berendezéseket is használnak, radarokkal, a bolygó légkörének színképelemzésével valószínűsíthetnénk az idegenek létezését. Almár Iván Jill Tarter amerikai kutatóval közösen dolgozta ki 2000-ben az úgynevezett Rio-skálát, amelyről akkoriban Almár úgy nyilatkozott, hogy a skála különböző mutatók összevetésével „a földön kívüli intelligencia felfedezésének bejelentésekor annak valóságos jelentőségét képes jellemezni”. Részben ezért a skáláért kapta meg a magyar professzor 2008-ban a SETI-től a Giordano Bruno-emlékdíjat, amelyet minden évben annak adnak, aki a legtöbbet teszi az idegen civilizációk kutatásáért. Csakhogy az elmúlt évtizedekben nem sikerült intelligens földönkívüliek nyomára bukkanni. Almár szerint ez nem jelenti a SETI kudarcát.
– Rengeteget fejlődött közben az űrkutatás. Felfedezték az exobolygókat, amelyeken a földihez hasonlók a körülmények, tehát elvileg lakhatók. Az exobolygókat már célzottan vizsgálják, széles spektrumban elemzik az onnan érkező jeleket. Azt elmondhatjuk, hogy körülbelül száz fényéven belül valószínűleg nincs idegen szupercivilizáció a közelünkben. Azt már észrevettük volna. Kozmikus léptékben azonban ez kis távolság, hisz csak a Tejútrendszer átmérője százezer fényév.
Furcsa ellentmondás: Amerika hatalmas összegeket fordít asztrobiológiai kutatásokra, elsősorban az egyszerű, baktériumszintű élet nyomait keresik a Naprendszerben, az intelligens civilizációk keresésének finanszírozását viszont 1993-ban leállította az amerikai képviselőház. Reménytelennek tartották, hogy eredményeket érjenek el. A SETI-kutatások azóta magántámogatásokból folytatódtak. A szemléletváltást jelzi, hogy az amerikai kormány nemrég úgy döntött: a NASA-n keresztül ismét támogatni fogják a SETI-programokat. Megkezdődött egy, a SETI legfontosabb szakkifejezéseit értelmező szótár összeállítása is, Almár ebben a munkában ugyancsak részt vesz.
Éles viták folynak arról is, hogy egy idegen civilizáció felfedezésének milyen társadalmi következményei lennének. Az biztos, hogy az emberiség világképe jelentősen megváltozna. Hatással lehetne például a vallásokra is, amelyeknek közös alapja, hogy az Isten megteremtette az embert. Arról nincs szó például a Bibliában, hogy az Isten egy távoli bolygó űrlényeit is megteremtette.
Almár Iván hangsúlyozza, nem szakértő vallási kérdésekben, de megemlíti Ted Peters amerikai teológusprofesszor egyik felmérését. Azt vizsgálták, hogy a különböző vallások hívei hogyan viszonyulnának egy idegen civilizáció felfedezéséhez. Szinte mindenki azt válaszolta: az ő vallásuk elfogadó és nyitott lenne ezzel, de a többi egyház és szekta valószínűleg összeomlana.
Az élet keresése, a lakható bolygók megtalálása az emberiség jövője szempontjából is kulcskérdéssé válhat. Ha a környezetszennyezéssel és túlnépesedéssel tönkretesszük a Földet, új kozmikus lakhelyet kell majd keresnünk. Az egész emberiséget nyilván nem tudnánk átköltöztetni máshová, de kiválasztott kolóniákat esetleg igen. Sci-finek tűnik, pedig nem az. Almár professzor hangsúlyozza:
– Már most is élnek emberek az űrben, például van, aki egy évet is eltölt a Nemzetközi Űrállomáson. A jövőben akár űrvárosokat is építhetünk. Elvileg technikailag megoldható, hogy a Marsot élhetővé tegyük, sőt mivel a Hold néhány kráterében is találtak vízjeget, ott is kialakítható némi légkör. Minden a kényszerítő körülményektől és az elhatározástól függ.