Hetven éve, Normandiában

Vajon valóban felhalmoztak három tonna dinamitot a Notre-Dame kriptájában, aláaknázták az Eiffel-tornyot, hogy a Szajnába rogyasztva zúzzák össze Párizs jelképét? Hihetünk-e Dietrich von Choltitz altábornagy egyik utolsó jelentésének, aki Hitler barbár utasítása nyomán („Párizs nem kerülhet az ellenség kezére, legfeljebb rommezőként”) ezt jelentette? A berlini ukáz szerint felrobbantandó mind a 45 híd, a Luxembourg-palota, az Invalidusok temploma, a Bourbonok rezidenciája és a többi! Ám Párizs utolsó német helyőrségi parancsnoka tudja: a francia csapatok háromezer harckocsija már itt dübörög az utcákon (rajtuk, bennük tizenkétezer katona). A jelentést fogadó főtiszt, Speidel altábornagy, vezérkari főnök, korábban Rommel embere, művelt, történelemből doktorált katona, maga is tisztában van az esélyekkel. Annál is inkább, mert sosem tartozott a Führer-fanok közé, alighanem voltak sejtései a Hitler elleni merénylet tervéről is. A harci helyzet tehát abszurd, de nem lehetetlen.

Tegyük mellé a meglepő, bár logikus tényt: az inváziós hadak parancsnoka, az amerikai Eisenhower tábornok nem is akarta elfoglalni Párizst. Hiszen a többmilliós nagyváros megszállása, élelemmel, üzemanyaggal való ellátása csak a harcoló csapatok rovására volt biztosítható, s így lassította volna a Németország elleni támadást, ezért a szövetségesek nem igyekeztek a felszabadítással. Csupán az ellenállók felkelése kényszerítette ki Leclerc francia tábornok hadtestének bevonulását. (Érdemes végiggondolni a történelmi gesztusokat. A varsói felkelést hagyta vérbe fulladni a Visztula túlpartján megtorpanó szovjet hadsereg, mert Sztálin nem akarta, hogy a lengyelek „szabadíthassák fel” magukat.) A párizsi Résistance akciója nyomán viszont a szövetséges haderők parancsnoksága még arra is figyelt, hogy a francia fővárost „hazaiak” foglalják vissza. „Hazaiak”, akkor is, ha a divízió számos katonája életében most először lépett Párizs földjére, hisz a marokkói szpáhik, a csádi menetezredbeliek, a dakari vadászok, az algíri, oráni „fekete lábúak” vagy az észak-afrikai helyőrségek csapatai csak vendégszereplésre érkeztek. Igaz, történelmi jelentőségűre.

A főerőt, persze, az amerikai hadsereg szolgáltatta. A háború kitörésekor ez a haderő nagysága szerint a világon még csak a 19. helyre rangsorolódott. Igaz, mögötte a Föld legtermelékenyebb, legrugalmasabb gazdasága állt, amely a ’29–33-as gazdasági világválság nehéz évei után is könnyedén tudott sebességet váltani. „Amerika irgalmat nem ismerő ipara” – amint Hindenburg fogalmazott – ontotta a hadianyagot.

Nehéz ugrás

Például: egy amerikai ejtőernyős a repülőgép elhagyásának pillanatában eredeti testsúlyának nagyjából a duplájával ugrott. Vitt magával puskát, 45-ös automata pisztolyt, rohamkést, zsebkést, rugós kést, hat repeszkézigránátot, vörös és narancs füstgránátot, nagyjából hétszáz darab lőszert, vitt harckocsi ellen felhasználható aknát, négy tömb TNT-robbanóanyagot, két gyutacsot, gyalogsági ásót, gázálarcot, három elsősegélycsomagot, két morfiumos fecskendőt sebesülés esetére, három- plusz kétnapi élelmet egységcsomagban, vizet, pokrócot, esőkabátot, egy váltás zoknit és alsóneműt, az ugróöltözék alatt természetesen rajta volt az egyenruha, és az alapszerelvényhez tartozott még két karton cigaretta. Meg a főernyő, a tartalékernyő, a sisak, a bakancs, a kesztyű. G. I. Joe tehát fel volt ruházva (nem ám papírbakancs, besülő fegyver, éhkopp!), gondoskodtak róla rendesen. De a lelki szükségleteket is felmérték: a légideszant-csapatokkal együtt ugrottak ki tábori papjaik a hordozható istentiszteletek összecsukható, praktikus, vízhatlan rekvizitjeivel.

A D-day

A partraszállás napján a bombázóparancsnokság több mint ötmillió kilogramm bombát dobott le a célterületre, vagyis az anyagháború feltételeit Amerika egyértelműen biztosította. Az „ipari mozgósítás” és stratégiai tervezés egyik szakértője Washingtonban az a Wedemeyer tábornok volt, aki a békés harmincas években (1936–38) „külsősként” elvégezte a német vezérkari iskolát, a berlini Kriegsakademie-t, és így „belülről” ismerte a náci hadvezetés felfogását, döntési mechanizmusait, súlypontképző módszereit. Így alkalmazhatta – ironikus módon – az ott tanult eljárásoknak a tükörképét az amerikai hadigépezet irányítóközpontjában.

És noha nincs kétség, hogy a háborús végjáték igen soktényezős volt, s jócskán technika-, nyersanyag- és állományfüggő, mégis látható e hadtörténészi műből is a személyiség szerepének fontossága. Montgomery tábornok például lakókocsijának falaira tűzte ki azoknak az ellenséges főtiszteknek a fotóit, akikkel épp harcban, páros viadalban állt: empatikus módon igyekezett kitalálni, milyen lépések várhatók tőlük. Más éppen ellenkezőleg: kirekeszteni igyekezett magát a harcok napi megpróbáltatásaiból. Von Rundstedt vezértábornagy, a nyugati front „koros és kiábrándult” főparancsnoka a lefoglalt saint-germaini kastélyban mindennap szakított időt passzionátus kikapcsolódásra: detektívregények olvasására. Rommel viszont előremenekült: örökmozgóként járta a frontokat, egy nap olykor hatszáz kilométert is autózva. Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a Hitler elleni merényletet végrehajtó gróf Claus von Stauffenberg ezredes milyen arisztokratikus komplott résztvevője volt (mások mellett von Haeften, von Quirnheim, von Tresckow, Freytag von Loringhoven, von Wartenburg, von Schwerin, von Kleist, von der Schulenburg, von Trott zu Solz, von Schack, von Oertzen). S az sem lehet véletlen, hogy az ezredest erős kötelékek fűzték a korabeli Európa jelentős szellemeihez: ő maga Stefan George köréhez tartozott, édesanyja Rilke tisztelője, barátja volt, őse pedig az a Napóleon ellen is harcoló gróf Gneisenau porosz marsall, akinek a német katonai panteonban vitathatatlan helye volt. (Még csatahajót is elneveztek róla Hitler flottájában.)

John Keegan nem tekinti leharcoltnak a franciaországi német erőket, noha a keleti frontról valóban gyakran érkeztek pihentetőbe szétzúzott, „öt pékből és egy doktorból álló seregtestek”. Mégis úgy látja: „jelentős tűzerő és elképesztően nagy harci tapasztalat” koncentrálódott a Wehrmacht és a fegyveres SS csoportjainál. És bár e hadtörténelmi monográfia a győztesek szemszögéből íródott, látni való: micsoda szörnyűségeken kellett átmenniük a győzteseknek is.
A normandiai háborúban azonban a szövetségesek nemcsak területet és presztízst, harci tapasztalatot, taktikai előnyt és kezdeményezési lehetőséget nyertek, de kezükre kerültek azok a kikötők is, amelyeket a veszélyes német tengeralattjárók használtak, a Luftwaffe radarállomásai megvakultak a belga–francia partokon, befulladtak a „csodafegyverek” starthelyei.

A kortárs tanú

A szerző nyilvánvaló nemzetközi presztízséhez az is hozzájárul, hogy – ha gyerekként is – kortársi tanúja volt bizonyos hadi eseményeknek. Gimnazistaként kitelepítették iskoláját a bombázott Londonból távoli vidékre. Keegan édesapja megtarthatta gépkocsiját, mert tanfelügyelőként ellenőriznie kellett az oktatást. Ám az intézmények megtalálása megújuló nehézségeket okozott, mivel a német kémhisztéria meg a fenyegető partraszállás miatt Angliában mind leszerelték az út menti irányítótáblákat. Így aztán az idegennek újra és újra érdeklődnie kellett, mi merre van. Csak hát az újságok, a rádiók által felkészített helybeliek gyanakodtak: mit keresnek itt ezek az ismeretlenek? És rendre a valóssal ellenkező irányba igazították őket...

Tán ezért is a szerzőnél ez a makacs ténytisztelet, adatolás, amellyel sok hamis irányt, tévelygést korrigált hadtörténeti műveiben.